Eleázár ben Simon bár Jocháj az ötödik tanaitanemzedék tagja volt. Apjával együtt szenvedett a római megszállóktól, és vele együtt kényszerült bujdosni a ludi sivatag barlangjában tizenhárom éven át. Apja nagyra becsülte: jesivájának egyik legkiválóbb növendéke volt. Együtt tanult Jehudával, a késôbbi fejedelemmel, a második Rábbán Simeon ben Gámliél fiával, aki felpanaszolta, hogy Eleázár elônyöket élvez a jesivában. Simon így válaszolt: „Mit lehet tenni? Te olyan oroszlán vagy, akinek az apja róka. ş pedig olyan oroszlán, akinek az apja is oroszlán…” (Bává Meciá 84.)
Már gyermekkorában is jó húsban volt, és nagyon szeretett enni. A Midrás elbeszéli, hogy egyszer gabonakereskedôk szálltak meg a házukban. Látván, hogy Eleázár a kemence mellett üldögél, és egymás után falja be a friss, illatos cipókat, amelyeket édesanyja sütött, egyikük megjegyezte: „Kígyó van ennek az ifjúnak a hasában…” Eleázár megsértôdött, és amikor a kereskedôk elmentek hazulról, fölvitte szamaraikat a padlásra. Amikor megtudták, bepanaszolták apjánál. „Talán megsértettétek?” — kérdezte Simon. A vendégek elmesélték, mi történt. Simon megrótta ôket: elmagyarázta, hogy nem az ô kenyerüket ette, az pedig, aki teremtette ôt, élelmet is teremt számára. Azt mondta, kérjék meg, hogy hozza le a szamarakat. Eleázár meg is tette, de kettesével hozta le a jószágokat, hogy megmutassa nagy erejét. (Sir Rábá 5:14.) Egyszer rabbi Méir is rászólt, hogy egy Talmud-tudósnak nem illik az utcán enni.
Mire felnôtt, nagy, kövér férfi lett. Műtéten is átesett emiatt: az orvosok nagy mennyiségű zsírt operáltak ki belôle (uo. 83.). Apósa, Simon ben Lákonjá egyszer egy egész ökröt és egy kemence kenyeret süttetett neki, és csapra vert egy hordó bort…
A Talmud nem hallgat Eleázár életének árnyékos oldaláról sem. Egyszer hazafelé tartott Migdál Gdorból, és nagyon jó kedvében volt, mert sikerült elôrehaladnia a Tóra-tanulásban. Találkozott egy igen csúnya emberrel, aki barátságosan köszöntötte. ş nem köszönt vissza, csak gúnyos megjegyzést tett az ember csúfságára, és megkérdezte, vajon az illetô városában mindenki ilyen rút-e. Az útitárs így válaszolt: „Azt nem tudom, de te megmondhatod a mesternek, aki készített, hogy igen ronda edényt sikerített!”
Eleázár rádöbbent, hogy vétkezett. Leszállt szamaráról, leborult az ember elôtt, és bocsánatot kért. Az azonban nem enyhült meg, és továbbra is hajtogatta, hogy mondja meg a mesternek… ěgy mentek tovább, mígnem Eleázár városába érkeztek. A város lakói tisztelettel köszöntötték a bölcset: „Béke veled, mesterünk!” „Kit neveztek mestereteknek?” — kérdezte a csúnya zsidó. „Azt, akivel jöttél!” — felelték neki. „No, ha ez a ti rabbitok, ne legyen sok hozzá hasonló Izraelben!” — mondta a sértôdött ember, és elmesélte, mi történt. Végül összebékültek, és ekkor mondta Eleázár: „Az ember legyen hajlékony, mint a nád, ne legyen kemény, mint a cédrus!” (Táánit 20.)
Egy másik, tragikus epizód következményeit egész életében viselte Eleázár. Apjával ellentétben nem gyűlölte engesztelhetetlenül a rómaiakat, és kapcsolatot tartott fenn egyes tisztviselôikkel. Egyszer összekerült a hatóság által kinevezett rendôrfelügyelôvel, aki a közbiztonságért és a tolvajok elfogásáért felelt. Megkérdezte tôle, hogyan különbözteti meg a tolvajt és a becsületes embert, hogy az ártatlanok ne váljanak a rendôri buzgalom áldozatává. Az illetô zavarba jött, és azt mondta: nincs mit tenni, a felsôbbség parancsát teljesíteni kell… Eleázár ellátta néhány, talmudi logikájú jó tanáccsal, hogy fölismerhesse a bűnözôket. Ezekrôl aztán a hatóság is tudomást szerzett — és Eleázárt kinevezték a közbiztonságért felelôs rendôrfelügyelônek…
A betörést akkoriban valószínűleg halállal büntethették, mert a bölcsek élesen ellenezték Eleázár új feladatkörét. Mestere, Josuá ben Korchá így vonta felelôsségre: „Ecet, bor fia! Meddig adod Istenünk népét gyilkosok kezére?” Eleázár azzal védekezett, hogy ô csak a bogáncsokat gyomlálja ki Isten szôlejébôl… Josuá kategorikus választ adott: „Ez nem a te dolgod! Jöjjön a szôlô tulajdonosa [az Örökkévaló], és gyomlálja ki ş!” Arra a mentegetôzésre, hogy felsôbb parancsra cselekedett, Josuá azt felelte: Eleázárnak kötelessége lett volna megszökni, illegalitásba vonulni, ahogyan apja tette annak idején: nem lett volna szabad vállalnia a megalázó feladatot. (Bává Meciá 83. és Psziktá 92.)
Egy suhanc, aki, úgy látszik, hallotta ezt a vitát, kigúnyolta Eleázárt: „Bor fia, ecetnek” szólította. A feldühödött bölcs úgy okoskodott, hogy aki ilyen példátlanul szemtelen, az bizonyára gonosz ember lehet, és lefogatta a gúnyolódót. Késôbb, amikor lehiggadt, megpróbálta szabadlábra helyeztetni — de már késô volt: a fiút fölakasztották…
…Eleázár ott állt az akasztófa alatt, és sírt. Hátha ártatlan embert juttatott kötélre a rómaiak „igazságszolgáltatása”, amelyet ô évek óta hűségesen szolgál! „Ne emészd magad, mester! — mondták neki. — Ez az ember fôbenjáró bűnöket követett el, amelyekért a zsidó törvénykezés szerint is halállal kellett volna lakolnia.” Ekkor hasára tette a kezét, és azt mondta: „Örvendjetek, beleim! Ha ez a helyzet a kétes ügyekben, akkor sokkal inkább így kell lennie a kétségtelenekben is! Most már bizonyos vagyok benne, hogy a férgek nem fognak uralkodni testemen!”
Ennek ellenére nem volt meggyôzôdve arról, hogy nem terheli a lelkiismeretét ártatlan emberek halála. Ezért sanyargatni kezdte magát, míg csak gennyes kelések nem támadtak a testén, amelyeket a felesége kezelt odahaza. Fôleg éjszaka szenvedett a sebektôl: nappal az odaadó ápolás következtében jobban érezte magát, még tanulni is tudott. A feleség már hosszabb ideje nem engedte meg, hogy a tanházba menjen, mert nem akarta kitenni ôt társai bántalmazásának. Az asszony azonban egyszer meghallotta, amint estefelé ô maga hívta a fájdalmakat, „jó barátait”, hogy vezekelhessen tévedéseiért: feldühödve Eleázár fejére olvasta, hogy maga tehet a rengeteg pénzt fölemésztô betegségrôl, majd fogta magát, és hazament az apjához.
A beteg Eleázár egyedül maradt, ápolás és pénz nélkül… Ekkor azonban csoda történt. Egy hajó utasai és legénysége veszélybe kerültek, s miután Eleázár igaz ember hírében állott, fogadalmat tettek: ha a nagy cádik érdemei fejében megmenekülnek, ajándékot visznek neki. A veszély szerencsére elkerülte ôket, s hálából pénzt és ápolást biztosítottak számára. Amikor a felesége elküldte a lányukat beteglátogatóba, nagy meglepetéssel értesült róla, hogy odahaza minden a legnagyobb rendben van…
Amikor jobban lett, elment a tanházba. Sok vitás családi ügyben hozott döntést. Egyértelmű megoldásait a többi bölcs nemegyszer vitatta, mire ô fogadást ajánlott: ha neki volt igaza, szülessék minden „ügyfél” családjában fiúgyerek, ha pedig nem, legyen az utódok között kislány is — akkoriban ugyanis még nem ismerték a feminizmust… Minden családban csak fiúk születtek, akiket Eleázárnak neveztek el… (Bává Meciá 84.)
Idôközben persze hazatért Eleázár felesége is, és szent lett a béke. Amikor a mester érezte, hogy közeleg halálának ideje, azt mondta az asszonynak: „Tudom, hogy társaim, a bölcsek, még mindig haragszanak rám, és nem fognak tisztességesen eltemetni. Arra kérlek: ha meghalok, vidd föl a holttestemet a padlásra, és ne félj tôle! — Látta, hogy felesége egyszerre sír is, nevet is, és így folytatta: — Tudom, miért sírsz, és azt is, miért nevetsz… Azért sírsz, mert nemsokára meghalok. Nevetni pedig azért nevetsz, mert tudod, hogy részem lesz a túlvilági életben, és örülsz, hogy a feleségem vagy…”
Az asszony elbeszélése szerint tizennyolc évig hevert Eleázár teste a padláson, de nem indult oszlásnak, nem volt szaga, és nem bántották a férgek sem. ş idônkint fölment és megnézte: ha kihúzott egy szálat a hajából, annak nyomán vér serkent, mintha élne a tetem. A Talmud szerint köztudomású volt, hogy a holttest ott van a padláson. Vita esetén az emberek elmentek Eleázár kapujához, elôadták érveiket, s a halott halk hangon pászkenolt, igazságot tett köztük. Van, aki úgy magyarázza, hogy Eleázár halála képletesen értendô: hosszú betegsége alatt eltávolodott a világtól, a padláson feküdt, és felesége följárt, hogy ápolja. Ha olykor vitás ügyet hoztak elé, halkan, alig hallhatóan suttogta el válaszát: nem lehetett tudni, él-e még egyáltalán… (Párdesz Rimonim.) Egyetlenegyszer történt meg, hogy az asszony a padláson jártában azt látta: egy féreg bújik ki a holttest fülébôl. Éjszaka azonban megjelent álmában Eleázár, és elmagyarázta, hogy ezt büntetésül kapta: a tanházban egyszer megaláztak a jelenlétében egy Talmud-tudóst, és ô nem kelt a védelmére… (Uo. és Psziktá.)
ěgy ment ez éveken át, mígnem egyszer veszekedés támadt Eleázár felesége és egy szomszédasszony között. A másik asszony csúful átkozódott. Azt kívánta a szegény feleségnek, járjon úgy, mint a férje: ne temessék el… Ekkor a bölcsek úgy döntöttek, hogy véget vetnek az áldatlan helyzetnek, és eltemettetik Eleázárt. Igen ám, de két település is bejelentette igényét arra, hogy a cádikot náluk temessék el. Méron lakói arra hivatkoztak, hogy a mester apja, Simon is az ô temetôjükben nyugszik, Gus Cháláv lakosai azonban botokkal és lándzsákkal fölszerelkezve óhajtottak érvényt szerezni kívánságuknak (Psziktá). Lakóhelye, Bné Bire sem volt hajlandó lemondani róla, mert „azokban az években, amikor Eleázár a padláson aludt, nem pusztított vadállat a helységben”, és ezt a bölcs csodatévô erejének tulajdonították. Végül Jom Kippur elôestéjén temették el — amikor mindenki a böjt elôkészületeivel volt elfoglalva –, mégpedig Méronban, apja nyughelye mellett.
A híres cádik életének végsô akkordja nem nélkülözi a romantikát sem. Halála után Jehudá, a fejedelem, házasságközvetítôt küldött Eleázár feleségéhez, hogy megkérje a kezét. Az özvegy válasza egy meglehetôsen sértô zsidó szólásmondás volt: „Ahová a ház ura a kardját akasztotta, oda ne akassza a pásztor a tarisznyáját!” Jehudá, a néhai Eleázár barátja, társa, sôt riválisa nem sértôdött meg, csak visszaüzent: „Tegyük föl, hogy Tóra-tudásban nagyobb volt nálam. De vajon jó cselekedetekben is nagyobb volt-e?” Az asszony így zárta le a vitát: „Hogy a Tórában nagyobb volt-e, azt nem tudom, nem értek hozzá. De cselekedeteiben nagyobb volt, hiszen maga vállalta magára a szenvedéseket…”
Jehudá azonban a kikosarazás ellenére szívén viselte Eleázár családjának sorsát. Megtudta, hogy a mesternek van egy fia, aki teljesen lezüllött, és életét tivornyázással, rossz nôk társaságában tölti. A fejedelem magához hívatta a fiút, rabbioklevelet adott neki, és elküldte Tórát tanulni. Hosszú évek múltán Jehudá egyszer ismerôs hangot hallott a jesivában. „Mintha Eleázár szólna…” — mondotta. ěgy feleltek: „A fia hangját hallod…”
