Chukát
Az első háború
„És Izrael követeket küldött Szichonhoz az emoriták királyához…” (Numeri, 21,21) és átvonulási engedélyt kért. Az emorita király ezt megtagadta, így Izrael kénytelen volt háborút viselni ellene. Ennek eredményeként foglalták el az amoriták földjét.
Ez volt az első háború, amit az új nemzedék vívott az Ígéret Földje elfoglalásának küszöbén.
Eltelt a kishitű kémjelentés miatti 40 éves bolyongás a sivatagban, kihalt az Egyiptomból szabadult szolgalelkű generáció. Elérkezett a honfoglalás ideje.
Előzőleg azonban Izrael átvonulási engedélyt kér Edom királyságától, hogy lerövidítse az utat, de elutasításra talál. Edom ellen – az Ézsauval való rokonság miatt – nem volt szabad hadat viselni, ezért nagy ívben elkerülték az Edomiták országát.
Miért nem engedte Edom királya átvonulni, országa területén, Izrael népét? Hiszen még azt is megígérték neki, hogy megfizetik a felhasznált víz árát és az utakról sem térnek le. Vagyis nincs másról szó, mint átvonulásról. Másrészt miért mondta az edomita király, hogy „esetleg” (pen=talán) fegyverrel megy ki elibük? Mit jelent az, hogy „esetleg”? Nem volt biztos abban, hogy fegyveres ellenállást tanúsít, ha a zsidók mégis behatolnának?
A Chidusé Rim szerzője, a guri rebbe, ezt így magyarázza: Az edomita király nem a jelen, hanem a jövő miatt vonakodott átvonulási engedélyt adni. Ha egyszer, majd a jövőben, háború törne ki a két ország között – innen az „esetleg” – akkor az edomiták bajba kerülhetnének, hiszen ha most a zsidók átvonulnának az országon, megismernék az ország útjait, határait, kikémlelhetnék titkaikat…
És a zsidók mitől ijedtek meg annyira, hogy jó nagy kerülőt tettek, csakhogy meg se közelítsék Edomot? A rengeteg csoda után, ami velük történt – megmenekültek az üldöző egyiptomiaktól, lebírták Amalékot – most egyszerre megijedtek az edomitáktól?
– Igen – idézi Imré Chén Rásit – tudniillik az edomiták Izsák áldására hivatkoztak, mellyel nagyapjukat, Ézsaut áldotta meg: „kardja jogán él”, és „a kezek Ézsau kezei”. Amikor Edom királya ezen szavakra hivatkozott, a zsidók rájöttek arra, hogy jobb elkerülni őt…
„Az országúton megyünk” (uo. 20, 19). (Országút – héberül meszilá; országúton – bömeszilá).
A szentéletű Eiziknek, Szepronból, öt fia volt, mindből híres cádik lett. (Zvi Hirs – a ziditsovi; reb Mose – a szambori; reb Szender – a komarnói; reb Beris – a ziditsovi és reb Lippe – a szambori).
Reb Eizik nem működött rabbiként, munkájából élt. Jómódú ember lévén sok jótéteményt gyakorolt, messzeföldön híres volt emberszeretetéről. Egyik fia, reb Hirs, szokta apjáról mondani (egy talmudi hasonlattal élve), hogy ő, apjához képest olyan, mint „az ecet a borhoz hasonlítva”. Elmesélte róla azt is, hogy soha nem beszélt ki senkit, hogy háza alkalmazottai és cselédei is, megkülönböztetés nélkül, asztalánál étkeznek, ahol minden alkalommal, felváltva, fiai Tóra-magyarázatot tartottak.
Idős korában egy éjszaka felébredt és nagyot nyögött. Felesége, Hinda, kérdezte tőle, mi történt, miért nyög?
– Miért ne nyögnék – mondta – mikor szomorú vagyok. Hiszen már öregek vagyunk, és hogy megyünk fel majd annakidején a mennyországba?
– Ne félj – válaszolt a felesége – mi egyenes úton (bömeszilá) megyünk, hiszen öt fiúnk nevének kezdőbetűje is ezt jelzi: B(eris), M(ose), Sz(ender), L(ippe), H(irs) (hangtalan „h” a szó végén).
„És Izrael követeket küldött Szichonhoz…” (uo. 21,21).
Az egyik neves briszki rabbi ezzel a verssel és a hozzákapcsolódó midrási magyarázattal bizonyította, hogy a béke – mindenek felett.
A Midrás elbeszéli, hogy Mózes valójában megszegte az isteni parancsot. Történt ugyanis, hogy Isten megparancsolta neki, kezdjen hadjáratot Szichon ellen, még akkor is, ha az nem provokálná Izraelt. Mózes azonban előbb békeköveteket küldött.
„Mondá neki az Örökkévaló? jól tetted, visszavonom, amit mondtam és parancsba adom, hogy mielőtt egy várost ostromolni kezdenének, fel kell szólítani, hogy adja meg magát” (Midrás Rábbá, Chukát, 19,33).
Ez volt az első igazi háború, melyben Izrael, mint támadó lép fel.
Ezt megelőzően is voltak különféle csetepaték, mint pl. az amalekita támadás, nem sokkal az egyiptomi kivonulás után, ahol Jósua védelmi harcot vívott és csupán meggyengítette, de nem győzte le Amalékot.
Szichon emorita királysága viszont, abban az időben, igazi nagyhatalom volt. Ha Szichon engedi átvonulni a zsidókat, akkor nem támadták volna meg és nem foglalták volna el az országot – véli Abarbanel. Ebben az esetben az egész nép egységesen Kánaánban telepedik le és nem marad két és fél törzs – Reuvén, Gád és Menásse törzsének fele – a Jordán innenső oldalán.
Abarbanel ehhez még hozzáteszi, hogy Mózes – az emorita királlyal – egyszerre két legyet is akart ütni egy csapásra. Nevezetesen, ha Szichon átengedi a zsidókat, ezzel bebizonyítja gyengeségét. Ez példaértékűvé vált volna, s a többi kánaáni városállam uralkodói beletörődtek volna, hogy ők sem tehetnek másként, ha már egy nagy hadsereggel rendelkező ország is behódol a zsidóknak. Így aztán sorban megadják magukat, s egy nyílvessző kilövése nélkül vették volna be az Ígéret Földjét.
Ha viszont Szichon a háborút választja és legyőzik – miként az valójában történt – akkor ez megfélemlítő hatást vált ki. Így is, úgy is eléri célját, hogy bebizonyítsa a zsidók katonai fölényét.
Szichon legyőzése után került sorra Óg, a básánita király, a mitológiai óriás. A Midrás szerint ő Szichon testvére volt és mindketten még azokból az ősidőkből maradtak itt, amikor bukott angyalok – Sámcházáj és társai – földi lényekkel, főleg nőkkel, voltak kapcsolatban. Ezekből születtek az egykori óriások (Niddá, 61).
Ógnak Mózes nem küldött figyelmeztetést, s az Írás arra enged következtetni, hogy félt tőle. Ennek folytán Isten megnyugtatta Mózest, ne féljen, a Gondviselés a kezébe adja Ógot és országát.
Egy másik midrási forrás szerint Szichon és Óg rátarti, harcias királyok voltak. Nem volt nagyobb távolság országaik között, mint egynapi járóföld, mégsem siettek egymás segítségére (Sir Hásirim Rábbá, 4,3).
A Midrás szerint a két, egynek tűnő háború, a pusztai bolyongás negyvenedik évében zajlott le. Elul havában volt a Szichon elleni hadjárat. Ezt követően megünnepelték a Tisré hónap ünnepeit – Ros Hásáná, Jom Kippur, Szukkot – majd következett az Óg elleni küzdelem (Jálkut Simoni, Hukát, 765).
A Szichon ellen viselt háború óriási pszihológiai hatást tett nemcsak a környező népekre, hanem magukra a zsidókra is.
Évszázadokkal később, a zsoltárköltő így énekli meg a hadjárat szellemi hatását:
„…Nagy királyokat vert meg / mert örökké tart szeretete / dicső királyokat ölt meg / mert örökké tart a szeretete /Szichon emorita királyt… és Ógot, Básán királyát / mert örökké tart a szeretete /odaadta országukat örökségül…/ örökségül szolgájának Izraelnek / mert örökké tart a szeretete… (Zsoltárok, 136, 17,-22).
„Ez a Tóra (a Tan), ha valaki meghal a sátorban…” (Numeri, 19, 14).
Bölcseink ezt a verset akként értelmezik, hogy a Tóra csak azok által marad fenn, akik meghalnak érte, illetve olyan odaadással művelik, hogy akár életüket is hajlandóak feláldozni érte (Bráchot, 63).
A szentéletű komarnói rabbi, Jichák-Ájzik, mesélte apjáról, Alexander Szenderről, hogy olyannyira rabjává vált a Tóra-tanulásnak, hogy néha 4-5 napig is elfelejtett enni, úgy belemélyedt könyveibe. A nélkülözést, mely a család állandó kísérője volt, észre sem vette.
– Egy alkalommal – mesélte reb Jichák-Ájjzik – gyerek létemre már két napja egy falat kenyér sem volt a számban, amikor apám, hogy megvigasztaljon, Misnájeszt tanult velem Nedárim traktátusában, majd még ugyanezt kabbalisztikus értelmezésben is. Végre észrevette, mennyire legyengültem az éhezéstől és azt mondta, menjek át a szomszéd nénihez, aki majd ad nekem enni.
Csodálkoztam, hiszen tudtam, hogy ingyen ott bizony nekem nem adnak semmit, de mégis szót fogadtam apámnak. A szomszéd ajtajában egy idegen ült, aki megkérdezte tőlem, akarok-e kenyeret? Válaszra sem várva annyi kenyeret adott, amivel jól lakhattam. Csak később értettem meg, apám szavaiból, hogy az az idegen nem volt más, mint Élijáhu (Illés) próféta…
„És szóljatok a sziklához…” (uo. 20, 8).
A lublini rebbe, a szentéletű Leib Éiger mesélte, hogy fiatal korában nagyapjánál, Akiba Eigernél a világhírű Gáonnál tanult.
Egy szombat alkalmával ott vendégeskedett reb Jákob, a liszai rebbe, a Netivot Hámispát című halachikus mű szerzője, és a pozsonyi Gáon, a Chátám Szófer (Scheiber), nagyapám egyik veje.
Akiba rabbi nagy vacsorát rendezett vendégei tiszteletére, melyen jesivájának egyik idősebb diákja (bócher) is segített felszolgálni.
A vendéglátó felkérte egyik vendégét, a liszai Gáont, tartson Tóra-magyarázatot. Az eleget is tett a felkérésnek és a Talmud egyik traktátusára alapozva fejtette ki gondolatait. Akiba rabbi ekkor a vejét kérte meg, mondjon véleményt a hallottakról. Az viszont homlokegyenest ellenkező véleményen volt, megítélése szerint reb Jákobnak az érvelése nem állta meg a helyét.
Ekkor a házigazda a jesiva növendéket kérdezte meg, vajon szerinte kinek van igaza?
– Szerintem a liszai Gáonnak – mondta az ifjú ember – nem értem, miért akarta romba dönteni a Chátám Szófer azt a brilliáns véleményt. S a bócher hosszú eszmefuttatásban alátámasztotta az általa helyesnek vélt álláspontot.
Amikor befejezte, a Chátám Szófer sírva fakadt és felsóhajtott:
– Isten látja lelkemet, és Ő a tudója, hogy nekem van igazam. De ha az én zseniális apósom ráparancsol akár egy kőre, hogy beszéljen, akkor az megszólal és azt mondja el, amit az apósom akar…
Amikor a lublini rebbe befejezte a történetet, még hozzátette:
– Nehogy azt higgyétek, hogy a Chátám Szófer ezt csak úgy mondta. Ő valóban hitt apósa nagyságában és abban, hogy a kőszikla is szóra fakad, ha reb Akiba parancsolja neki. És ez a diák, a bócher, aki oly zseniálisan védte meg a liszai rabbi állásfoglalását, a Chátám Szóferével szemben – tényleg olyasvalami számba ment, mint egy kő, aki – ha ráparancsolnak – megszólal. Tulajdonképpen nem is hallhatta, mit beszélnek az asztalnál, mert el volt foglalva a felszolgálással, és másrészt – fiatal gyerek lévén – fel sem fogta ésszel, amiről az asztalnál szó esett. No, de a nagyapám beszélt a torkából!
„És meghalt ott Mirjam…” (uo. 20, 2).
Miként kapcsolódik a Mirjám haláláról szóló híradás a Vörös Tehén fejezetéhez? Olyképen, hogy akárcsak az áldozatok, úgy a cádikok halála is bűnbocsánatot hoz… (Rási, a Midrás alapján).
Százötven évvel ezelőtt, Nadvorna térségében, súlyos kolera járvány tombolt, ami természetesen a zsidó lakosságot sem kímélte.
Ebben az időben reb Jiszáhár Dov volt Nadvorna rabbija, akit tömegesen kerestek fel a zsidók, tegyen valamit a járvány megfékezésére, vagyis imádkozzék, Isten könyörüljön meg rajtuk.
A cádik ekkor befogatott és kihajtatott a városszéli erdőbe. Ott az úton keresztbe állíttatta a szekeret és meghagyta a kocsisnak, ha egy hófehér szakállú öregember keresztül akarna menni, még fenyegetés árán se engedjék továbbhaladni.
Alighogy elállták az utat, valóban jött egy hintó, benne a fehérszakállas öregember. Először kérlelte az embereket, majd a végén már karddal fenyegetőzött, de nem eresztették át. Ekkor kiszállt hintajából, odament a cádikhoz s a kezében lévő füzetben mutatott neki valamit. A cádik beletekintett, majd szó nélkül intett kísérőinek, hogy indulhatnak haza.
Otthon a cádik elmesélte, hogy látta azok neveit, akik életben maradnak és azokét, akiknek halál rendeltetett. Nagy fájdalmára az derült ki, hogy még sok ezer zsidóra vár a halál. Így nem maradt más választása, mint felajánlani saját életét, ezzel megmenteni 12 ezer ember életét. Az égiek elfogadták áldozatát. Miután végrendelkezett, rövidesen meg is halt és a kolerajárvány véget ért…
„Buzogj fel kút / zengjétek dalát…” (uo. 21, 17).
A hagyomány úgy tudja, ez Mirjam kútjáról szól, mely eltűnt, miután Mirjam meghalt.
Alábbi történetünk is ennek szellemében fogant, és hőse a nagykállói rebbe, a magyar haszidizmus megteremtője.
A szentéletű kállói cádik, reb Jichák Eizik Taub, erev Jom Kippur délutánján, arra kérte reb Jáákov Fischt, fogasson be és menjenek ki egy kicsit kocsikázni.
Már elég későre járt, a zsidók egy része már a templomban tartózkodott, így érthetetlennek tűnt a rebbe kívánsága. Reb Jáákov – akit Báál-Sém-Tov megáldott, hogy hosszú életű legyen, és valóban 113 évet élt – szó nélkül teljesítette a cádik kérését.
Kiértek a városból és megálltak egy mezőn, ami reb Jáákov birtokához tartozott. Ott egy apró, kékesen csillogó tóban a rebbe néhányszor megmártózott, majd sietve felöltözött és egyenesen a templomba mentek, ahol mindjárt el is kezdték a Kol Nidrét.
Reb Jáákov teljesen meg volt zavarodva. Egyrészt a hirtelen utazás okát sem értette, de még inkább attól, hogy fogalma sem volt arról, hogy az ő birtokán valaha is lett volna egy ilyen tó.
Az ünnep kimenetele után gyorsan evett valamit és ismét kisietett a birtokra, ahol hiába kereste a tavacskát.
Amikor hazaért, azonnal elsietett a rebbéhez és faggatni kezdte:
– Rebbe, én soha nem szoktam beleütni az orromat az olyan dolgokba, amik nem tartoznak rám. Most azonban szeretném megtudni, mi volt az a tó, amit erev Jom Kippurkor láttunk, és amibe megmártózott?
– Miért nem volt magának is annyi esze, reb Jáákov – felelt neki a rebbe – hogy maga is alámerüljön? Hiszen ez nem volt más, mint Mirjam kútja (ami ide-oda vándorol) ami éppen ekkor erre járt. Én gyorsan kihasználtam az alkalmat és megmártóztam benne…
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
