Minden korban éltek zsidók külföldön, és minden korban voltak zsidók, akik álijáztak Erec Jiszráélba. A Talmud-bölcseket mágnesként vonzotta a Szentföld: legtöbbjük, amint tehette, otthagyta a babilóniai kényelmet és jólétet, hogy áttelepüljön Izrael országába. Ebben nagy szerepet játszott az a meggyôzôdésük, hogy a Tóra ott „igazibb”, mélyebb, jelentôsebb — amint késôbb a Midrás megfogalmazta: Én Torá k’Torát Erec Jiszráél, „Nincs olyan Tóra, mint Erec Jiszráél Tórája…”
Ilyen „olé” volt rabbi Chániná bár Chámá, aki Hámnuná tanítványa volt Babilóniában, és felnôttkorában álijázott. Ciporiban telepedett le, és Jehudá fejedelem tanítványa és bizalmasa lett. A Talmud tele van halachikus döntéseivel: ezek mind Jehudá ítéleteire támaszkodnak, s egyúttal a fejedelem legszemélyesebb és legintimebb szokásairól is tanúskodnak. Chániná nemegyszer kísérte ôt útjaira, többek között a Chámát Gádér-i fürdôbe is.
A talmudi legenda szerint Antoninus római császár — aki, mint a Jehudáról szóló fejezetben olvashatjuk, szoros kapcsolatban volt a fejedelemmel, és titokban meg szokta látogatni — egy ízben ott találta barátjánál Cháninát. Szemrehányást tett, hiszen azt kérte, hogy amikor látogatóba jön a fejedelemhez, ne legyen nála senki, de Jehudá megnyugtatta: „Ez nem ember, hanem angyal!” (Åvodá Zárá 10.) Külsôleg valóban angyalra emlékeztethetett. Josuá ben Lévi barátjával egyszer egy magas rangú kájszárijái tisztviselônél volt dolga, aki láttukra fölállt, mert úgy érezte, angyalok látogatták meg (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot 5:1.)
Tanítványai közül a legismertebb és legjelentôsebb rabbi Jochánán és Rés Lákis. Jochánán még Chániná életében nagy hírnévre tett szert, amire a mester igen büszke volt. A Talmud így beszél errôl: Chániná Ciporiban látta, amint az emberek sietnek valahová. Megkérdezte, hová mennek, és azt a választ kapta, hogy Jochánán elôadására, aki ma drását tart Bánáá tanházában. A tudós így örvendezett: „Hála legyen Istennek, hogy még életemben látom munkám gyümölcsét, hiszen én tanítottam ôt csaknem minden tudományára!” (Jeruzsálemi Talmud, Horájot 3:4.)
Chániná az elsô izraeli amoritanemzedék jeles tagja volt, de hosszú ideig nem avatták rabbivá, és már-már lemondott arról, hogy valaha is hivatalt kaphat. A Talmud szerint ennek az volt az oka, hogy egyszer nyilvánosan kiigazította a fejedelem tévedését, aki ezért megharagudott rá. Végrendeletében Jehudá mégis meghagyta fiainak, hogy nevezzék ki Cháninát a jesivá élére.
Ciporiban nem örvendett túl nagy népszerûségnek, mert állandóan korholta a zsidókat, akik szerinte nem éltek eléggé vallásos életet. Egyszer járvány tört ki a városban, de azt a környéket, ahol Chániná lakott, megkímélte. Az egész város zúgolódott, hogy az öreg nyugodtan ül otthon, mialatt pusztít a halál: persze valójában az nyomta a bögyüket, hogy Chániná nem imádkozik a járvány megszûnéséért. A bölcs ezért is megrótta ôket, és azt mondta, hogy vétkeikért részesültek büntetésben. Véleménye szerint már Jeruzsálem is azért pusztult el, mert a zsidók nem figyelmeztették egymást, és elnézôek voltak a vétkezôkkel szemben (Sábát 119.) Amikor továbbra sem hagyták békén, azzal zárta le a vitát: „Az egy Zimri [a Simeon-törzs fônöke, aki a midjánita nôvel paráználkodott] miatt huszonnégyezren meghaltak Izraelbôl. Hány meg hány Zimri él köztünk, és még ti tesztek szemrehányást!” (Jeruzsálemi Talmud, Táánit 3:4.)
Más alkalommal, amikor nagy szárazság volt, Ciporiban böjtöt rendeltek el, de ez sem járt eredménnyel. Ugyanakkor délen Josuá ben Lévi rendelt el böjtöt, és mindjárt megeredt az esô. A ciporiak persze rögtön mondogatni kezdték: Josuá esôt csinált délen, nálunk pedig Chániná visszatartja…
A legközelebbi ilyen alkalommal Chániná meghívta Josuát Ciporiba, és együtt böjtöltek, de megint csak eredménytelenül. A bölcs elment a tanházba, és elmagyarázta: „Láthatjátok, hogy Josuá ben Lévi nem csinál esôt a délieknek, és Chániná sem tartja vissza Ciporiban. Miért kaptak esôt a déliek? Mert érzô szívük van: meghallják a Tóra szavát, magukba szállnak és jó útra térnek. A ciporiak viszont kemény nyakúak és kôszívûek, nem hallgatnak a Tóra szavára!” (Uo.)
Chániná bár Chámá nem kapott fizetést közéleti tevékenységéért: mézzel kereskedett, és ebbôl jól megélt. A Jeruzsálemi Talmud elbeszéli, hogy egyszer véletlenül darázsmézet adott a kereskedôknek, akik rendszeresen nála vásároltak. A legközelebbi üzlet alkalmával elnézést kért a tévedésért, de a vevôi elhárították: azt mondták, hogy a darázsméz sokkal jobban megfelelt a célnak, amire használták. Attól fogva ráállt a darázsméztermelésre, és az abból számazó hasznot a cipori nagytemplom építésére fordította. Ismerünk olyan véleményt, amely szerint nem darázsmézrôl volt szó — bár mézelô darazsak valóban vannak –, hanem gyümölcsmézgából származó szirupról (Jeruzsálemi Talmud, Péá 7:2. Rabbi Adin Steinsalz értelmezésében).
Sokoldalú tehetsége és tudása az orvostudományokat is felölelte. Sokan fordultak hozzá problémájukkal, és ô sohasem fogadott el pénzt a tanácsaiért. Akárcsak a nehárdeái Smuél amorita, aki szintén híres orvos volt, ô is azt tartotta, hogy száz emberbôl kilencvenkilencnek meghûlés okozza a halálát. º maga igen egészséges életmódot folytatott, és magas kort ért meg: állítása szerint ezt annak köszönhette, hogy édesanyja kellemes, meleg itallal itatta és olajjal kente gyermekkorában. A Talmud leírja, hogy nyolcvanéves korában féllábon állva vetette le a lábbelijét… (Chulin 24.)
Halachikus döntései és eredeti gondolkodásmódot tükrözô mondásai mindkét Talmudban és számos Midrásban megtalálhatók. º volt, aki elôször hasonlította a szombatot királynôhöz. Péntek délután ünneplôbe öltözött, és hívta a többieket: „Menjünk Szombat menyasszony elé!” (Sábát 119.) Ugyancsak ô vezette be a szombat esti lakomát, amelyet „Szombat királynôt kísérô vigasságnak”, m’láve málkának nevezett.
Kohánita volt, és sokszor vett részt az elsôszülöttek kiváltásának szertartásában. Akárcsak Tárfon, ô is visszaadta a kohánitának járó „váltságdíjat”, az öt ezüstöt a szertartás végeztével a gyermek apjának. A Talmud-bölcsek iránti szeretete nem ismert határt. Epikureistáknak nevezte azokat, akik megszégyenítik a tudósokat; azt is ô mondta, hogy „a Talmud-bölcsek békét hoznak a világra…”
Az isteni gondviselésben való hite olyan erôs és feltétel nélküli volt, hogy úgy vélte: „Az ember a kisujját sem mozdíthatja meg ezen a világon anélkül, hogy az egekben döntést ne hoznának errôl.” (Chulin 7.) Azt is mondta: „Minden a Fentvaló kezében van, kivéve az istenfélelmet” (Bráchot 33.), mivel az kizárólag az embertôl függ.
Hosszú élete során megérte egy leányának és egy fiának a halálát. Másik lánya rabbi Smuél bár Nádáv felesége lett.
Ciporiban halt meg. Éppen aznap érkezett oda rabbi Jochánán Tibériásról. Látta, hogy a város olyan, mint a felbolydult méhkas. Megkérdezett egy embert, mi történt. Az azt felelte, hogy meghalt egy rabbi, és most az egész város ezzel foglalkozik. Jochánán rögtön tudta, hogy csakis Chánináról lehet szó. Szombati ruhát öltött, és gyászában megszaggatta… (Jeruzsálemi Talmud, Bává Meciá 2.)
Egy másik forrás úgy tudja: Jochánán Tibériáson értesült róla, hogy Chániná beteg. Elindult meglátogatni, és útközben érte a hír, hogy a mester meghalt. Megállította a szamarát, ünneplôbe öltözött, és megszaggatta ruháját… (Jeruzsálemi Talmud, Moéd Kátán 3:8.)
Egyesek szerint Jochánán így szólt, amikor értesült Chániná haláláról: „Elment hát az az ember, akitôl tartottam…”, vagyis az, akinek éles eszével és egyenes logikájával kockázatos volt vitába szállni. Ez a mondás mással kapcsolatban is elôfordul a Talmudban (Moéd Kátán 24.). Van, aki úgy magyarázza, hogy a zsidó felfogás a bölcseket Istenhez hasonló tisztelettel veszi körül, ezért a kötelezô istenfélelem bizonyos vonatkozásban rájuk is kiterjed (Máhársá).
