Naftali Kraus: Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Szakaszunk folytatja az áldozatok taglalását. Ma, hogy nincs Szentély és nincsenek áldozatok – ezek helyét az ima foglalja el. Ez rejlik a következő Írásversben is: „Ajkunk fohásza az áldozati marhák helyett” (Hósea, 14, 3).

A haszid irodalomban, akárcsak a zsidó folklórban, központi helyet foglal el az ima, módja, értelme, jelentősége.

A Sulchán Áruch szerint nem szabad, hogy az imák közé – amik az áldozatot helyettesítik – „idegen gondolatok” (Máchsává Zárá) keveredjenek, mert ezek semmissé teszik, az imát, akárcsak annakidején az áldozatot.

Egyszer egy csoport „mitnágéd” (a haszidizmus ellenzői) átutazván Ruzsin városán, meglátogatták reb Jiszráélt, a helybéli cádikot.

– Íme, mi, akik istenes emberek vagyunk – fordultak a cádikhoz, nem titkolva abbeli szándékukat, hogy vitatkozni kívánnak vele – életünk egy részét a Tóra-tanulásnak szenteljük, előírt időkben imádkozunk. Az ima után rögtön, amikor a tálit és tfillin még rajtunk van, hozzáfogunk a Misnájesz tanulásához. Ezzel szemben a haszidok, nem elég, hogy nem az előírt imaidőben imádkoznak, ráadásul utána még áldomást is isznak, vagyis jól bepálinkáznak. És ezek után ők magukat haszidoknak – jámboroknak – nevezik, bennünket meg mitnágédnek – ellenzéknek – holott ez pont fordítva igaz.

A rebbe samesze nem bírta kivárni, míg az megadja nekik a választ, közbeszólt:

– A haszidizmus ellenzői hideg fejjel imádkoznak, fohászukban egy csepp melegség sincs. Mintha a holtak imája lenne, Isten ments. Ezért aztán logikus, hogy ima után Misnájeszt tanulnak, mert azt éppenhogy Jahrzeitkor (halálozási évforduló) szokás. A haszidok viszont, istenszolgálatukat lelkesen, szívük minden melegével végzik. Az élő embernek pedig időnként szüksége van egy kis itókára…

A samesz kéretlen magyarázata után, a cádik kifejtette álláspontját:

– Ti is tudjátok, mióta nincs Szentély és áldozat-bemutatás, azóta csak imádkozhatunk. Bölcseink is azt mondják, „az imákat a mindennapi áldozatok (támid) helyett vezették be”. Na már most, miként az áldozatot, amit a nem megfelelő gondolat érvénytelenít, akként az imát is semmissé teszi, ha az imádkozó közben rosszra gondol. Ez azért van így, mert a Rossz Ösztön (Jécer Hárá) mindent elkövet, hogy eltérítse az imádkozó ember gondolatait, és szándéka ellenére olyasmi járjon az eszébe, ami szöges ellentétben van az ima tartalmával és szellemével.

A haszidok – ennélfogva – azt a trükköt alkalmazzák a Rossz Ösztön ellen, hogy ima után isznak egy pohárka pálinkát, egymásnak Lechájimot (egészségére) kívánva. Eközben pedig elmondják egymásnak gondjaikat, kívánságaikat, mire a többiek rámondják: teljesítse Isten kérésedet! Ez pedig, bár nem is héberül mondják, mégis imának számít – és imádkozni minden nyelven lehet. És ebben az esetben a Rossz Ösztön nem látja célszerűnek, hogy beavatkozzon és zavarjon, hiszen az egész nem tűnik imának – holott ima ez a javából…

A lublini Látnoknak egyik híve arról panaszkodott, hogy „idegen gondolatok” zavarják ima közben.

– Mi az, hogy „idegen gondolatok”? – kérdezte a Látnok. – Szent embereknél, cádikoknál, kiknek gondolatai mindig a magasabb régiókban lebegnek és kizárólag a Tóra és a parancsolatok körül forognak, nagy néha előfordulhat, hogy becsempészi magát egy-egy „idegen gondolat”. No de nálad, a te gondolataid azok egyáltalán nem „idegenek”.

Az égőáldozat – a Midrás szerint – a bűnös gondolatokra nyújt bűnbocsánatot, Jonatán fordításában: „Bocsánatul a szív gondolataira”.

A vétekáldozat (Chátát), a tényleges, azaz a tettlegesen elkövetett bűnökre vonatkozik és azt oldozza fel.

Rabbi Jiszráél Szalanter azt állítja, hogy a két vétek között mély összefüggés van, miszerint a bűnös gondolatot az ember addig forgatja a fejében, mígnem eljut a tettleges vétek elkövetéséhez.

A moglenicai rebbe észrevette, hogy egyik híve ahelyett, hogy a közösséggel együtt imádkozott volna, le-fel járkált az imaházban.

A rebbe kérdésére azt felelte, hogy ő még nem készült fel az imára, várja a megfelelő áhítatot.

– „Az imákat a mindennapi áldozatok helyett vezették be” – kezdte neki magyarázni a rebbe – ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak az imákra, mint az áldozatokra. Az áldozatokra pedig a Talmud azt írja elő, hogy „annak ellenére, hogy a tűz (ami elemészti az égőáldozatot) az égből jött le, mégis kell földi tüzet is hozni/tenni az oltárra” (Éruvin, 23). Ezért aztán kell, hogy embernek „saját tüze” is legyen, nem lehet mindig égi sugallatra várni…

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez… parancsold meg Áronnak és fiainak… Ez a törvény az égőáldozatokról… és a pap (kohaníta) öltse fel lenruháját és len nadrágot húzzon testére és vigye el a hamut, amivé a tűz megemésztette az égőáldozatot, tiszta helyre. És az oltáron a tűz égjen folyamatosan, ki ne aludjon…” (Leviticus, 6, 1-5).

Más helyütt már foglalkoztunk az áldozati rend különféle értelmezésével, Maimonidestől Nachmánidesig, az ókor és a modern kor bölcselőinek és mestereinek magyarázataival, hogy miért írja elő a Tóra, miként vélekedtek Izrael prófétái azokról a szokványos áldozat-bemutatásokról, melyekkel súlyos vétkek alól igyekeztek ily módon feloldozást nyerni. A szakaszhoz kapcsolódó Haftarában erről szólnak Jeremiás próféta intelmei is.

A Bölcsek és a Tóra-magyarázók által elfogadott elv szerint, „Ha valaki foglalkozik a Tórával – pontosabban: tanulmányozza az áldozati rendről írott Tóra-magyarázatokat (a Talmudban több traktátus foglalkozik ezzel, pl. Zeváchim és Menáchot) – akkor azt olybá veszik neki, mintha égőáldozatot mutatott volna be” (Menáchot, 110).

Ezen túlmenően, a haszid felfogás azt tartja, hogy az égőáldozat nem más, mint „orvosság” az emberi természetben rejlő nagyravágyás, nagyképűség és dölyfösség ellen, melyeket az égőáldozat során teljesen elégetnek, nem marad belőlük semmi.

„Amikor az ember látja azt – mondja Nachmanides – mi történik az általa hozott áldozati báránnyal, miként vágják le és ég el az oltáron, elgondolja, hogy tulajdonképpen vele kellene ezt megtenni, vétkei miatt – és ekkor nyomban megbánja bűneit megtér és többé nem vétkezik.

Az égőáldozat egész éjjel égett az oltáron, míg csak hamuvá nem vált.

Az „egész éjjel” (kol hálájlá) a galut hosszú „éjszakáját” jelképezi, amikor nincs Szentély, amikor az áldozat parancsát csak tanulással lehet helyettesíteni. Ezért egészen „reggelig” kell az égőáldozatnak égnie, ahol is a „reggel” azt jelenti, hogy egyszer felvirrad Izrael népének, s akkor majd a szórványok összegyűlnek, újjáépül a Szentély és akkor ismét lehet áldozatokat bemutatni.

A haszid felfogás az „oltár tüze” (És hamizbeách) alatt azt a szent lelkesedést érti, aminek minden zsidó emberre jellemzőnek kell lenni. Néhányan ezt úgy értelmezték, hogy ez az a „belső tűz”, ami kívülről nem látszik. A híres kocki rebbe is ezt a felfogást vallja. A guri rebbe, a híres Szfát Emet, egy talmudi történetet mond el, mellyel a gondolatot érthetőbbé teszi.

– Hillélnek 80 tanítványa volt, köztük harminc olyan, akik alkalmasak voltak az isteni sugallat befogadására – akárcsak Mózes annakidején. Másik harminc tanítványa meg arra volt alkalmas, hogy mint Jósua, megállítsa a napot. A maradék húsz pedig „közepes” volt. A „közepesek” legkisebbje volt Jochanán ben Zákkáj, aki – a Talmud tanúbizonysága szerint – rendkívül sokoldalú képességekkel rendelkezett. „Mindent megtanult, a Bibliát, a Misnát, a Gemárát, halachát és aggadát, geometriát és az évszakok kiszámítását. példabeszédeket és a világteremtés misztériumait… mindent, mindent.” És miután a „legkisebb” is ilyen volt, el lehet képzelni – mondja a Talmud – milyen volt a „közepesek” legnagyobbja, Jonatán ben Uziél. Róla azt írja a Talmud, hogy „amikor ült és tanulta a Tórát, a felette repülő madár megperzselődött és azonnal elégett”. (Szukka 28). Na már most – mondja a Szfát Emet – ha ilyenek voltak a „közepes” tanítványok, képzeljék el Mesterük, Hillél nagyságát! Érdekes módon, azonban, Hillél felett nem „perzselődött meg” a felette repülő madár, mert az ő esetében a belső tűz olyannyira a lelke mélyén húzódott meg, hogy kifelé egyáltalán nem jutott kifejezésre…

„…és (aztán) vesse le ruháját és öltsön más ruhát… (uo.).

Egy neves fehérorosz-országi rabbi, reb Dávid Zvi Chén, rendszeresen látogatta rabbi Smuélt (Máhárás), a negyedik lubavitsi rebbét. Egyik ilyen alkalommal lekéste a hivatalos fogadás (Jöchidut) idejét, így egy félreeső szobában várakozott abban a reményben, hogy később mégiscsak találkozhat a rebbével.

Eközben belépett a szobába a rebbe inasa (samesza), hogy tiszta fehérneműt vigyen, mivel a rebbe a fogadás alatt, míg hallgatta a haszidok panaszait, teljesen átizzadta az ingét.

Az inas, látván, hogy valaki van a szobában, tőle kérdezte meg, mi lehet az oka annak, hogy a rebbe egy óra leforgása alatt így megizzadt?

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és belépett a szobába a rebbe, aki vélhetően meghallotta samesza szavait, mert így szólt:

– Miért nem érted, miért izzadok így meg? Hiszen az elmúlt két órában 25 zsidó fordult meg nálam. Ezek elmondják problémáikat, és azt kérdik, mit tegyenek. Ahhoz, hogy használható válaszokat tudjak nekik adni, bele kell élnem magam a helyzetükbe, és úgy kell éreznem bajukat, ahogyan ők érzik. Vagyis, le kell, hogy vetkőzzem önmagamat és felöltenem az ő „öltözetüket”. Ezután, amikor már megértettem a helyzetet, ismét ki kell vetkőznöm az ő énjükből és felölteni a magamét, mert különben nem tudnék helyes tanácsot adni nekik, mint ahogy ők sem tudják megoldani problémájukat. És ez így megy minden egyes esetben, ma 25 alkalommal, ami 50 „levetkőzést” és „ felöltözést” jelent. Hát csoda, hogy beleizzadok?

Az Írás tanúsága szerint a kohanita – miután más ruhát öltött – kiviszi a hamut a táboron kívülre, „tiszta helyre” (uo.). Erre mondja az izbicai rebbe:
– Még a zsidó salakja, a kiégett hamu, amiben már semmi szikra sincs, és így a „táboron kívül” van, még ennek is van reménye arra, hogy egyszer visszatér, hiszen az Örökkévaló úgy irányítja a világot, hogy „még az eltaszított se maradjon eltaszítva előle” (Sámuel 2, 1 14). Ezért nem szabad lemondani senkiről és még ezt a „hamut” is tiszta helyre kell tenni…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)