Naftali Kraus: Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

„És zúgolódott a nép Mózes ellen, mondván, mit igyunk?” (Exodus, 15, 24). „…És zúgolódott Izrael egész gyülekezete Mózes és Áron ellen a sivatagban… (és mondták)… bár meghaltunk volna az Örökkévaló keze által Egyiptom országában, amikor ültünk a húsosfazék mellett, amikor kenyeret ettünk jóllakásig, mert kihoztatok bennünket ebbe a sivatagba, hogy megöljétek az egész népet éhhalállal…” (uo. 16, 2-4). „…És veszekedett a nép Mózessel és mondták: adjatok vizet, hogy igyunk…” (uo. 17, 2).
Még alig hagyták el a rabszolgaságuk, megaláztatásuk és kínzásuk évszázados színhelyét, még élénken él emlékezetükben üldözőik csúf halála a Sás tengerben és énekeltek dicshimnuszt az isteni Gondviselésről – és máris elégedetlenkednek, szinte minden miatt. Panaszkodnak, hogy nincs, mit enni, pedig rengeteg vágómarhát hoztak el magukkal. De nem fűlik a foguk – a vándorlás közepette, szokatlan körülmények között – ellátni magukat, ők most isteni ellátásban kell, hogy részesüljenek. Gondoskodjék Mózes ételről-ivóvízről. Ha nem – akkor inkább éhen halnak.
Miként lehetséges, hogy már nem hisznek abban az Istenben, aki kiváltotta őket a rabszolgaságból?
Hát igen, Valóban rabszolgaságban éltek. Na, de azóta… Egyiptomban minden kézzelfogható volt, tudták, mi van ma, és mi lesz holnap. Létbiztonság. Most pedig minden bizonytalan. A zúgolódó nép nem átallja még Isten jelenlétét is megkérdőjelezni: „… és elnevezte azt a helyet Mászá és Merivának, Izrael fiainak pörlekedése és az Örökkévaló megkísértése miatt, amikor így beszéltek: vajon köztünk van-e az Örökkévaló, vagy nincsen?!” (uo. 17,7).
Hertz rabbi, kommentárjában, enyhíteni igyekszik az istenkáromlás súlyát: azaz „tud-e segíteni bajunkon, vagy sem?” Tehát, úgymond, nem Isten létezését kérdőjelezték meg, hanem segítőkészségét.
Bölcseink szerint ez volt egyike annak a tíz esetnek, amikor a zsidók – pusztai vándorlásuk során – megkísértették Istent.

A Midrás szoros kapcsolatot talál eme kishitűség első megnyilvánulása és a közvetlen ezt követő – az Ámálék vezette, félvad, nomád törzs – orvtámadása között. Ez volt – mintegy – a büntetés.
A Midrás érdekes hasonlattal teszi érthetőbbé a kialakult helyzetet:
„Egy ember, a fiát hátára véve, útra kelt. Amikor a gyerek megkívánt valamit, rámutatott, s kérte apját vegye meg neki. Ez minden alkalommal meg is történt. Aztán találkoztak egy másik emberrel, akitől a gyerek azt kérdezte: mondd, nem láttad apámat?
Mondta neki az apa: nem tudod, hol vagyok? Na, jó. S ledobta a gyereket a válláról, ekkor jött a kutya és megharapta…”
Valami hasonló történt Izrael fiaival is – vonta le a Midrás a következtetést. „Mindig köztetek vagyok és kész vagyok kielégíteni minden igényeteket, ti pedig azt mondjátok:…köztünk van-e az Örökkévaló? Hát majd jön a kutya (ez Ámálék) és megharap benneteket és akkor kiáltotok értem, és megtudjátok, hol vagyok!”… (Pszikta Rábbá, 13, 6).

Harminc napon át ették a zsidók – az Egyiptomból magukkal hozott kovásztalan tésztából készített – pászkát, maceszt. Ez a mennyiség harminc napon át, napi kétszeri étkezésre volt elegendő. Miután elfogyott – zúgolódni kezdtek. Egyre gyakrabban mondogatták, hogy ha Isten kihozta őket Egyiptomból – ahol ugyan rabszolgamunkát kellett végezniük, de nem fenyegetett az éhhalál – gondoskodjék is róluk.
Bölcseink elmondják, hogy hálátlanságukért nem kaptak büntetést, hanem Isten teljesítette követelésüket. Előbb húst kaptak – fürj formájában, mely rajokban lepte el a tábort (Exodus, 16, 13), majd megjelent a manna, ami végigkísérte őket egész pusztai vándorlásuk során.
De visszasírtak sok minden mást is, amit Egyiptomban ettek, mint a halat, a zöldséget, „az uborkát, a tököt, a hagymát, a fokhagymát, meg a dinnyét” (Numeri, 11, 5).
Paradicsomi állapotnak állították be az elhagyott nyomorúságot, s azon keseregtek, hogy ott kellett hagyniuk a „húsosfazekat”. De hát tényleg ilyen jó dolguk volt Egyiptomban?
Erről a „húsosfazékról”, a Midrásban (Mechilta), kommentátorok sora tesz említést.
Rabbi Eliézer, Moddiinból, szerint: „…a héberek Egyiptomban királyok (rab)szolgái voltak… kimehettek a piacra, vehettek maguknak kenyeret, húst halat, miegyebet, s ebben nem akadályozta meg őket senki… ugyancsak a földekre, ahol fügét, datolyát, gránátalmát szedhettek”. Vagyis, a király szolgáinak járt a bőséges ellátás, hiszen másként nem láthatták volna el a nehéz munkát. Így a „húsosfazék” persze szó szerint értendő.
Egy másik kommentátor úgy véli, hogy a nehéz munkától nem lévén étvágyuk, csak „ültek” a „húsosfazék” mellett, de enni nem ettek belőle.
Egy további midrási forrás szerint (Smot Rábbá, 18, 4) ez valójában úgy volt, hogy „az egyiptomi rabszolgatartó elment vadászni, a megszerzett állat húsát feltette a fazékba főzni, majd leült és evett, ezalatt pedig a héber rabszolgák ott álltak mellette, s bár csorgott érte a nyáluk, nem kaptak belőle… „ Ezért mondták, hogy „ültünk” (illetve álltunk) a húsosfazék mellett, de csak „kenyeret ettünk jóllakásig”.
A „Hemdát Hájámim” kései Midrás-gyűjtemény pszihológiai magyarázattal szolgál. „Miért hazudtak?” – kérdi. Miért állították, hogy „a húsosfazék mellett ültünk”, amikor kényszermunkát végeztek? Így viselkedik a koldus – adja meg a választ – ha azt akarja, hogy enni adjanak neki. Részvétet akar kelteni maga iránt, amikor azt állítja, hogy másutt többet-jobbat kapott”…
Hertz, birodalmi főrabbi – Abarbanel nyomán – megpróbál – a két álláspont között – kompromisszumot találni. Volt ugyan hús Egyiptomban, de oly kevés, és annyira ritkán, hogy „valószínűleg egy egész csoportra jutott egy „húsosfazék”. S a pusztai élet nyomorúsága közepett még ez is fényűzésnek tűnt fel előttük”.
Végül Eliézer Askenázi szerint, egy különleges egyiptomi eledelről van szó, amit küsküső-nek hívnak. Ez egy galuska féle, amit úgy főznek, hogy az alul kiluggatott edényt a húsosfazékra teszik, hogy a hús ízét és illatát magába szívja. Ilyesmit ettek, ez volt a kenyerük, amit a húsosfazék mellett ettek…

Amikor már mannával is bőségesen ellátta őket az Örökkévaló, újból zúgolódni kezdtek. Ezúttal a víz hiánya miatt. A szöveg figyelmes olvasásából kiderül, hogy előbb zúgolódtak, majd aztán lettek csak szomjasak, vagyis elégedetlenségük megelőzte a valós állapotot. Ekkor hangzott el az a tiszteletlen kijelentés, hogy „…vajon köztünk van-e az Örökkévaló, vagy nincsen?”
A Midrás értelmezésében ez így hangzik: „Mondták Izrael fiai: ha kitalálja gondolatainkat (vagyis köztünk, illetve bennünk van, és tudja titkos gondolatainkat is) – szolgáljuk őt, ha pedig nem, akkor nem…”
Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódik az alábbi haszid történet: A radositzi szent „nagyapó” halála után fia, reb Jiszróél-Jichák, lett a rebbe. Kezdetben senki nem ismerte őt, nem tudtak róla semmit.
Két haszid – akik még édesapja hívei voltak – elutazott hozzá, bár útközben felmerült bennük a gondolat, megéri-e a fáradtságot, hogy találkozzanak az új rabbival. Az is eszükbe jutott, hogy egy rebbének rendelkeznie kell „Égi sugallattal” (Ruách Hákódes), és akkor tudnia kell, mit gondolnak róla. Ha meg nem… Így hát folytatták útjukat, annál is inkább, mert a nagy része már úgyis mögöttük volt, s úgy határoztak, a rebbénél töltik a szombatot is.
Amint megérkeztek, a rebbe elibük ment, barátságos „Isten hozott” köszöntéssel fogadta őket, s széles mosollyal még hozzátette: „…és ha tudom, mit gondol egy haszid magában, miközben idefele utazik, akkor már érdemes vagyok arra, hogy rebbének tiszteljenek?…”

„És látta Izrael az egyiptomiakat holtan a tenger partján… és félte a nép az Örökkévalót és hitt benne és Mózesben, az ő szolgájában” (Exodus, 14, 3-31).
Az egyiptomi szabadulás világraszóló élménye a zsidó hit egyik alaptételévé lényegült az évezredek folyamán.
Megtörtént a hihetetlen, az elképzelhetetlen: a Fáraó megtört, és „elengedte” a rabszolgasorban tartott héber törzseket. Hátravolt azonban még a végkifejlet, nevezetesen az, hogy a Fáraó megbánja „elhamarkodott” lépését, ezért az izraeliták üldözésére indul, de seregei belefulladnak a Sás-tengerbe, mi alatt a héber törzsek száraz lábbal kelnek át azon.
Az izraeliták saját szemükkel látták a nagy csodát, s ez megerősítette őket az Örökkévalóba vetett hitükben és már semmi sem tehette kétségessé, hogy Mózes Isten szolgája, akivel most együtt zengtek – a Gondviselésnek – hálaéneket. „Olyan élmény, mint az Egyiptomból való kivonulás és az átvonulás a Sás-tengeren, mindenki szemében, aki átélte, úgy tűnt, mint Isten közvetlen cselekedete. Mózes tekintélye ezáltal tökéletes lett népe szemében” – idézi J. H. Hertz brit birodalmi főrabbi Rudolf Kittelt, a német bibliakutatót.
A kabbalisztikus és haszid irodalom innen vezeti le a cádikban, a szentéletű mesterben – mint Isten küldöttében – való hitet. „Is Háelóhim” – „Isten embere” – így nevezi a Biblia a prófétákat, az ókor „rebbejeit”.
Ezt a gondolatot illusztrálják alábbi történeteink:
„És hitt a nép az Örökkévalóban és Mózesben” (uo.).
Elment egyszer a szentéletű kocki rebbéhez a szegény zsidó, akinek férjhez kellett adnia a lányát, de nem volt egy lyukas garasa sem. A kocki rebbe nem tudott mást adni neki, mint egy – reb Mose-Chájim Rottenberghez – a guri rebbe fivéréhez – szóló ajánló-levelet, melyben kérte, amennyire lehetőségei engedik, támogassa a nélkülözőt.
A szegény zsidó – útiköltségre sem lévén pénze – gyalogszerrel indult el Chentsinbe, ahol reb Mose Chájim lakott. Szegény abban reménykedett, hogy amint az elolvassa a neki írt levelet, mindjárt megkapja a szükséges összeget, és indulhat is vissza.
Nagy volt a meglepetése, amikor ez nem így történt. Reb Mose-Chájim adott ugyan neki pénzt, de egy jelentéktelen összeget – talán egy rubel értékben. A szegény zsidó a megdöbbenéstől szóhoz sem tudott jutni. Ennyit ér a kocki rebbe levele? – kérdezte magában – hiszen az úton több kiadása volt, mint amennyit most kapott. És hát továbbra sincs egy garasa sem lánya esküvőjére. Mivel a guri rebbe fivére nem volt hajlandó többet adni, nem maradt más választása, mint csalódástól megtört szívvel hazaindulni…
Ekkor azonban valami érdekes és rendhagyó dolog történt. Alig hagyta el a szegény ember reb Mose-Chájim házát, az nekilátott, hogy előkészítse mindazt, amire egy zsidó esküvőn csak szükség lehet. Ruhákat vásárolt mind a menyasszonynak, mind a vőlegénynek, beszerezte az esküvő és a leendő háztartás minden kellékét, végül magához vett egy nagyobb összeget. Felpakoltatott mindent egy szekérre, és a zsidó után iramodott, akit hamarosan utol is ért.
A szegény zsidó alig jutott szóhoz a csodálkozástól.
– Ha Ön elhatározta, hogy megsegít, hogy a lányomat méltón férjhez adhassam, miért kellett előbb nekem ekkora szívfájdalmat okozni? – faggatta a zsidó reb Mose-Chájimot.
– Nos, azért – felelte – mert, kezedben lévén a kocki rebbe ajánló levele, olyan nagyon biztos voltál abban, hogy a jómódú és jótékonyságáról ismert reb Mose-Chájim teljesíti a kérést, hogy közben megfeledkeztél az Örökkévalóról, aki minden teremtményéről gondoskodik. Hittél „Mózesben”, vagyis a cádikban, de hited az Örökkévalóban elhomályosodott. Tanuld meg: együtt kell hinni az Örökkévalóban és a mindenkori „Mózesben”. Erre próbáltalak , a számodra furcsa és érthetetlen viselkedésemmel, rávenni. S azt hiszem, sikerült is. Most pedig eredj békében és az esküvőt szerencsés és jó órában tartsátok meg. Mázál tov!

„Akkor énekelte Mózes Izrael fiaival ezt a dalt az Örökkévalónak…” (Exodus, 15,1).
A Tenger dala (Sirát Hájám), a Biblia egyik legfenségesebb éneke. Mózes és Izrael fiai a csodálatos megmenekülés emlékére énekelték – amikor is a héber törzsek száraz lábbal keltek át a Sás-tengeren, miközben az üldöző egyiptomiak belefulladtak.
Ez a dal az alábbi haszid történet forrása:
Egyszer volt .. reb Smelke, a nikolsburgi cádik idejében, hogy a bécsi császári udvar megint valami zsidóellenes rendeletet hozott. Reb Smelke elhatározta, hogy felutazik a császárvárosba, és megpróbálja semmissé nyilváníttatni a zsidókra nézve veszélyes intézkedést.
Elkísérte őt egyik tanítványa, reb Mose-Léb – a majdani szászovi cádik – is.
Hideg tél volt, zajlott a Duna, a folyón hatalmas jégtömbök – s nem tudták, hogyan fognak átjutni a túlsó partra. Végül sikerült szerezni egy csónakot, amibe mindössze ők ketten fértek el, és nekivágtak a zajló Dunának. Miközben a lélekvesztőn sodródtak, ők a Tenger dalát ismételgették magukban.
A parton az emberek élénken figyelték az istenkísértő vállalkozás kimenetelét. Legnagyobb csodálkozásukra a ladik minden baj nélkül partot ért.
Híre ment az eseménynek, egész Bécs erről beszélt és még a császári udvarba is eljutott. Ennek köszönhetően, amikor reb Smelke és tanítványa az Udvar előtt megjelent, királyi tisztelettel fogadták őket, s udvariasan érdeklődtek, mi járatban vannak. Reb Smelke előadta jövetele okát s kívánságát mindjárt teljesítették is.

„És hitt a nép az Örökkévalóban és Mózesben” (uo.).
A híres Chidusé Rim, a guri rebbe, szokta volt mondani: Annak ellenére, hogy a héberek saját szemükkel látták a csodát – mégis szükségük volt a hitre, „mert a hit több, mint amit az ember a saját szemével lát, vagy vél látni. A hit lehetővé teszi, hogy az ember többet és jobban lásson”.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)