A jizkor, vagy mázkir imát évente négyszer mondják el a következő napokon, tóraolvasás után. A négy nap az évben sorrendben: jom kipur, smini áceret, peszách utolsó napja és sávuot.
Maga a kifejezés emlékezést jelent, egyszerre képviseli az imádság kezdő szavát és a szöveg tematikáját is. Arra kérik benne az Örökkévalót, hogy emlékezzen az ember eltávozott szeretteire. A jizkor ima felolvasásával megújul megerősödik a kapcsolat az imádkozó és az elhunyt között, és az ima az eltávozott lélek érdeméül szolgál a túlvilágon. A jizkor imában ígéretet tesznek adományozásra (természetesen csak az ünnep után) az elhunyt(ak) tiszteletére. Az adományozás által pozitív és kézzel fogható jócselekedetet hajtunk végre ezen a világon azok érdemében és lelkének emelkedéséért, akik már nincsenek köztünk, és ezért nem tehetik meg, hogy adományozzanak.
Az a szokás, hogy azok, akiknek mindkét szülője életben van, elhagyják a zsinagógát a jizkor ima idejére. A gyászolók az első évben a zsinagógában maradnak, ám nem mondják az imát. Szokás 24 órán át égő nér nesámát, vagyis emlékmécsest (szó szerint: a lélek gyertyája) gyújtani. A szülők után mondott mázkir mellett bármely más zsidó után is elmondható ez az ima, legyen az barát, vagy más rokon. Ebben az esetben többször mondják el a jizkor szóval kezdődő szakaszt, és a rokonságot az „apám”, illetve „anyám” szó helyett a megfelelő kifejezésre módosítják.
Annak a szokásnak, hogy azok, akiknek mindkét szülője életben van, kimennek e rövid imádság idejére a zsinagógából, több magyarázata is van. Az egyik az, hogy ne fakadjon ebből fájdalmas irigykedés, vagy „ájin hárá” (szó szerint: rossz szem, irigység) azok részéről, akik egy, vagy mindkét szülőjüket elveszítették. A Talmud (Jevámot 106a) ír le egy esetet, amikor valaki megemlítette egy mindkét szülőjétől elárvult embernek, hogy az ő szülei életben vannak. Az illető „rossz szem”-mel tekintett rá, és ettől az apja és az anyja is elhalálozott. Jobb tehát, vonják le bölcseink a következtetést, ha nem hívjuk fel erre mások figyelmét.
Bölcseink egy másik magyarázata szerint az Örökkévaló a beszéd erejével kötött szövetséget velünk, vagyis a kimondott szónak változásokat is előidéző ereje van. Ha azok, akiknek nem kell elmondaniuk a jizkor imát, mégis bent maradnak a zsinagógában, véletlenül esetleg elmondhatják az imádságot, és ez a tett, a kiejtett szavak, ne adj Isten, a kimondott szavak beteljesülését hozhatja magával. Sőt, folytatják a magyarázók, még az is ugyanerre az eredményre vezethet, ha nem mondta el, hanem csak hallgatta a szavakat.
További érv az imádkozásra szolgáló helyiség elhagyása mellett az, hogy a zsidó imarend megköveteli a közös imádkozást, a szövegek közös követését, a közös haladást a szövegben. Mivel azok, akiknek mindkét szülője életben van, nyilvánvalóan nem akarják elmondani ezt az imát, ezzel kiesnek arra az időre a közösségből, így hát jobb, ha nincsenek is jelen, és nem vonják ki magukat a közös imádkozás alól. Emellett sokszor előfordul a vallásos zsidó körökben, hogy egy gyermek az eltávozott nagyszülő nevét kapja meg. Így gyakorlatilag egy élő és jelenlevő ember neve hangozna el a mázkirban. A zsidóságban, ahogy fent említettük, szabály, hogy ne mondjunk negatív dolgokat, nehogy – Isten ments – realizálódjon a kimondott szó.
Végezetül, az embernek örülnie kell az ünnepnapokon. „Veszámáchtá bechágéchá” – és örvendezzetek az ünnepeiteken. Vagyis azok számára, akiknek a jizkor nem jelent a szomorúság mellett egyben felszabadító megnyugvást, hogy legalább ennyit megtehettek a szüleikért, a mázkir ima csak a szomorúság aspektusát hordozza, ami nem áll összhangban azzal a parancsolattal, hogy az ünnepeken örvendeznünk kell.
Adja az Örökkévaló, hogy érkezzen el mihamarabb a Messiás és vele együtt a halottak feltámadása, és az Örökkévaló végképp törölje le a gyászolók könnyeit.
zsido.com
