A reformjudaizmus Németországban kezdődött meg a 19. század elején. Az ebből kiindult mozgalom az első évtizedekben Németországban nemigen terjedt el, de Amerikában konzervativizmus néven megtalálta a helyét. Ezek a megnevezések fedik ma a zsidóságnak az ortodoxián kívül álló két fő irányzatát.
A reform energiája, amely kezdetben nagyon nagy volt, két forrásból eredt: a felvilágosodás új szabadságából és a rabbiknak a változásokkal szembeni merev elzárkózásából. Zsidók ezrei áramlottak ki ebben az időben a zsidóságból a gettó falán ütött résen át. Néhány tudós és vezető megpróbált minden eszközzel gátat vetni az áradatnak. A németországi viszonyok között kézenfekvő megoldásnak látszott a vallást könnyebbé és vonzóbbá tenni. A hagyományhűek jajkiáltásai ellenére merészen munkához láttak.
Eleinte csak a szertartásban vezettek be néhány változást: németül imádkoztak, orgona került a templomba, nem fedték be a fejüket, s a rabbi modern ruhát kezdett viselni. De ezek a morzsák nem elégítették ki a felvilágosodás étvágyát. Ezután elkezdték kidobálni a fölöslegesnek tartott terheket: sürgősen megszabadultak bizonyos törvényektől és szokásoktól. Új hitvallás alakult ki ezekkel a változásokkal: „A zsidóság lényege az, hogy az egyetlen és univerzális Istent szolgálja. Mózes művének többi része korabeli machináció, ami mára érvénytelenné vált. Ennek következtében a szokásjog is időszerűtlen, mert a Tórán alapul.” Ezekkel az előfeltételekkel a német zsidóság egyetlen nemzedéken belül minden rituális kényelmetlenség alól felszabadított, hívogatóan nyugatias hangvételű és nyelvű, elegáns környezetű, igénytelen vallást hozott létre. A hagyományhű rabbik, főként dühödt érzelmi kirohanások formájában, keményen küzdöttek a reform ellen. A német ortodoxia azonban megtörve és legyengülve kénytelen volt visszavonulót fújni, míg a győzelmes reform hatalmas tömegeket vonzott.
Nehéz elképzelnünk a németországi reform első éveinek lendületét, csillogó izgalmasságát. Egy pillanatra megvalósíthatónak tűnt a zsidók és a keresztények testvérisége. A reformer zsidók feladták régi hitük külön útjait, és beleolvasztották őket a Nyugat ízlésébe. Biztosak voltak benne, hogy a német polgárság is megteszi az út rá eső részét, és közösen megteremtik a vallási békét. A század közepén Amerikába vándorolt német zsidók magukkal vitték a reformot. Itt legnagyobbrészt fennmaradt mint egy jelentős közösség stabil életmódja. A németországi reformot Hitler elpusztította.
A konzervativizmus legyőzi a reformot
A reformon belül már fejlődésének korai szakaszában komoly ellenkezést váltott ki a változás és az amputáció mértéke. Vezető reformtudósok is az irányzattal szemben foglaltak állást. Azzal érveltek előre látva, ami a szociológiában ma már közhelynek számít , hogy egy működő vallásnak többől kell állnia, mint egy elvont eszméből, és hogy az élet meghaladja a logikát. Eleinte nemigen tudtak a változások fölött örvendezők áradata ellenében haladni. De mára a konzervatív judaizmus fölfejlődött a reformhoz.
Amikor a harmincas években rövid ideig jesivába jártam, az idősebb diákok homályos célzásokat tettek egy bizonyos „Schechter-szeminárium” nevű helyre. Aki oda elmegy, az a kitéréssel kacérkodik szállongtak a hírek , ezzel szemben elsajátíthatja a nyájas modort, amellyel egy gazdag konzervatív templom szószékéig juthat. A rabbinak készülő ifjak közül sokakat elgondolkoztatott ez a csábítás.
Az amerikai konzervativizmus atyja, Solomon Schechter, nagy képességű tudós volt, a németországi reformmozgalom mérsékelt irányzatának a továbbiakban: konzervativizmusnak tanítványa. Az általa alapított szeminárium máig is a legkonzervatívabb hittudományi továbbképző iskola: szó sincs a jesivában naivul elképzelt csillogásról, Monte Carlo és Manhattan keverékéről. A fiatalemberek megtartják a hagyományos szokásokat és imádkozási formákat, és megalapozzák zsidó jogi ismereteiket. Schechter főtárgyából, a történelmi valláskritikából is képzést kapnak.
Schechter eszméi a 20. század elején erősödtek meg igazán, amikor az amerikai zsidóság arculata radikálisan megváltozott. Akkoriban érkezett a kelet-európai gettókból a pogromok és forradalmak elől menekülő, jó kétmilliós tömeg. Az új hazában megzavarodva sokan nem akarták hebehurgyán elvetni a régi hitet, inkább még jobban ragaszkodtak hozzá: meghitt kapaszkodót jelentett számukra az idegenség tengerében.
Amint kezdtek hozzászokni Amerikához, és letelepedtek, a régi és az új életmód közti feszültség mégis kiéleződött bennük. Meg akarták tartani hitüket, de valami módon szabadulni szerettek volna a kényszertől. A reformmozgalom hideg és gyanús volt számukra. Nem volt jó érzés födetlen fővel, angolul imádkozni. Akármilyen szépen beszélt a rabbi, megbotránkoztatta őket, ha disznóhúst evett, és a szombati istentisztelet után szivarra gyújtott. Más után kellett nézniük.
Solomon Schechter tanai a konzervatív templomokban bizonyos vonzó reformer szokásokat kínáltak. A férfiak feleségükkel együtt ülhettek, volt orgona, helyenként angol szöveget is bevettek a rövidített imarendbe, de megmaradt néhány ismerős héber ima is. A borotvált, szép beszédű, fiatal rabbik egyértelműen az új világból valók voltak. Azok a bevándorlók, akik kénytelenek voltak megszegni a szombatot, vagy tilalmas ételeket enni, nemigen voltak képesek szembenézni a Tóra-szekrénnyel és a zsinagóga rabbijával. A templomban nem érezték annyira kényelmetlenül magukat. Ott inkább a dicséretes dolog esett latba, hogy igyekeznek valamit megtartani a judaizmusból, mintsem a szégyenletes, hogy megszegték a törvényeket. A reform kevesebb új követőt szerzett ezekben az években, s az új érkezők körülbelül egy évtized alatt vele egyenlő erejű mozgalommá tették a konzervativizmust.
Ha az első nemzedék vonzónak találta a konzervatív rendszert, gyermekeik még inkább így gondolkodtak. Mivel alig kaptak zsidó nevelést, vallási kötődésük a szülők iránti szeretetből táplálkozott. Néhányuk szívesen csatlakozott volna a reformhoz, de míg a szüleik éltek, nyilvánvalóan a konzervativizmus kompromisszumát választották. Mire a reform irányába fordultak mint sokan megtették és megteszik ma is közülük , több szertartáshoz, rítushoz és héberhez szoktak, mint amennyivel ott találkoztak. A német felvilágosodás tanainak elkötelezett reformer vezetők nem ismerhették el a mózesi törvény erejét, de a kulturális örökségünk iránti érdeklődés okán időnként a reformmozgalomban is megindul a rítusok és jelképek felújítására, a héber bővítésére irányuló törekvés.
A határok elmosódása
Így lehetséges, hogy néha elmosódnak a határok a két mozgalom között. A liberális konzervatív gyülekezeteket és a reformot legföljebb a fejfedő, a férfiak tálitja és a több héber különbözteti meg egymástól. Dr. Marshall Sklare Conservative Judaism című, tehetséges és rokonszenves szociológiai tanulmányából tudjuk, hogy ezekben a gyülekezetekben a szombat, az étkezési szokások és más szabályok megtartása állandó meredek csökkenést mutat. Ez gyakorlatilag a reformzsidósággal való összeolvadás felé vezet.
A reformerek újításainak bevezetését és saját reformjaikat például hogy elnézik, ha szombaton kocsival mennek a templomba a konzervatívok azzal szokták mentegetni, hogy ezek a hit megőrzése érdekében hozott, kisebb változtatások. Egy konzervatív rabbi nem dohányzik szombaton. Betartja és a templom területén betartatja az étkezési szabályokat is. Magánéletében ragaszkodik a hagyományos kötelességekhez és szokásokhoz. Így aztán támadási felületet ad a reformereknek, akik azt vetik a konzervativizmus szemére, hogy kettős mércét alkalmaz: egyet a rabbival szemben, aki gyakorlatilag ortodox, és egy másikat a hívőkkel szemben, akik valójában reformerek. Ám a konzervativizmus elméletileg egyenlő mércével méri a rabbit és a laikust. A problémát az emberi természet okozza. A férfiak és nők összeültetése, az orgonajáték, a kocsivezetés jóváhagyása és a rövidített imák azt sugallják a hívőknek, hogy általánosságban is fel vannak mentve a vallási törvény hatálya alól. Konzervatív joggyakorlat hiányában és a templomonként különböző gyakorlat mellett nagyon nehéz is cáfolni ezt a vélekedést.
Az ortodoxia és a szakadárok
A szakadár mozgalmak és az ortodoxia hatalmas és változatos alakulatai között pillanatnyilag egyfajta udvarias béke honol. Elült a 19. század kiátkozási hulláma. A szívélyes felszín alatt természetesen folytatódik a lelkekért vagy legalábbis a tagokért való harc.
Nem valószínű, hogy a közeljövő nagy változást tartogat. A reform nem fogadhatja el a mózesi törvényt, mert akkor meg kellene szűnnie. A konzervatívok sem tudják elhajítani újításaikat, hiszen akkor bele kellene olvadniuk az ortodoxiába. Mindkét elhajló irányzat templomok, hittudományi iskolák, szabadidős és esti iskolák országos hálózataival és hatalmas tagsággal rendelkezik. Az intézmények pedig nem szoktak a saját létezésük ellen szavazni.
No és az ortodoxok talán lemondhatnak a törvényhez való ragaszkodásról, és elismerhetik a reformer és konzervatív rögtönzések bölcsességét? Ennek a 19. században lett volna itt az ideje. Az ortodoxia fennmaradt és talpra állt a modernista elhajlók támadása után. Az egyének valóban ma is ide-oda áramlanak: az ortodoxiából a konzervativizmusba, a konzervativizmusból a reformer csoportokhoz. De a reform mégsem gyarapszik ennek megfelelő mértékben, s ez az érdektelenség és az identitásvesztés miatti lemorzsolódásnak köszönhető. Érdekes módon az ortodoxia létszáma sem látszik csökkenni. A hitleri terror üldözöttjei új erőkel töltötték föl, s azóta is növekvőben van. Amennyire látni lehet, a három vallásfelekezet, legalábbis Amerikában, még hosszú ideig működni fog.
A szakadár mozgalmak bajosan kívánhatják az ortodoxia eltűnését. Többé-kevésbé az ő létük is Mózes követőinek ezektől a csapataitól függ, hiszen ezek írják a szent tekercseket, ezek tanulmányozzák a klasszikusokat, ezek tartják a hitet látványos magaslatán, ezek gondoskodnak erőről és megújulásról a kevésbé odaadó ágazatok számára. A konzervatív és reformjudaizmus nagy gyengesége legalábbis szerintem , hogy az ortodoxiától kapott állandó vérátömlesztés nélkül kimerülne.
Ma elterjedt nézet, hogy mindkét mozgalom tompította a felvilágosodás sokkját, és számos zsidót visszatartott attól, hogy végleg elvesszen az ősi ház számára. Ha azonban igazuk van az ortodoxoknak, és a mózesi törvény önmagában hordja a belső meggyőzőerőt, akkor türelemmel és magabiztosan kivárhatták volna, míg a kiváltak, élükön a legintelligensebbekkel, maguktól visszatérnek. Ezzel azonban túl sokat várnánk el az emberi természettől. Ha a generációk óta működő zsinagóga helyén templom nyílik, amely azzal csalogatja a férjeket és feleségeket, hogy egymás mellett ülhetnek, akkor azok rendszerint nem filozófiai megfontolásokkal reagálnak.
A szakadárok fején találták a szöget a koedukációval. A legutóbbi időkig ez volt az adujuk az ortodoxokkal szemben, mert ez a módi nagyon közel áll az amerikai sajátosságokhoz. Az ortodoxok zsinagógai szokásainak ez a részlete gúny tárgyává lett. A támadás, amely ezen a ponton érte őket, elevenükbe vágott. Az új épületekben a férfiak és a nők elkülönítése az ortodoxia fémjelzése. Ez a kérdés túl lényegtelennek tűnhet ahhoz, hogy megosszon egy olyan ősi és eszmékben gazdag közösséget, mint a zsidóság. De aki harcba indul, nem tudhatja előre, melyik magaslaton fog eldőlni a csata…
Megjegyzés
Igyekeztem pontosan és kendőzetlenül megrajzolni a reformer és konzervatív mozgalmak portréját. A vonásokat talán kissé módosíthatja az olvasó tudatában a tény ami az előzőekből nyilvánvaló lehet számára , hogy magam a hagyományőrzőkkel rokonszenvezvén, többé-kevésbé kívülállóként szemlélem ezeket a mozgalmakat. Tény, hogy egyes tagjaik csodálatosan hozzájárultak a tudományhoz, a zsidóság megmentéséhez, fenntartásához és fizikai megkapaszkodásához Amerikában és Izraelben. Ha ezek az emberek ilyen nagy teljesítményekre képesek, hogyan tévedhetnek ekkorát, és tévednek-e egyáltalán? A válasz nem bölcsességük vagy képességeik hiányában keresendő, hanem az erős társadalmi kényszerben, amely az elhajló mozgalmakat létrehozta. Minden nép történetében előfordult, hogy jelentős energiával és tudással rendelkező, megbecsülésnek örvendő emberek nagy horderejű kérdésekben a rossz oldalon álltak. Talán nem is az újítók tévednek, inkább az ortodoxok nincsenek szinkronban a történelemmel. A história maga fogja ezt eldönteni. Nem az volt a célom, hogy bármelyik csoportot bíráljam, hanem az, hogy bemutassam a valóságot, ahogyan én látom.
A vallási különbségek ellenére az amerikai zsidó közösség összefog az emberbaráti és mentési munkálatokban. Legyen a feladat akár Izrael megsegítése, akár kórházépítés, akár közösségi tervek támogatása: az ortodoxia, a konzervativizmus és a reform vállvetve fog hozzá elvégzéséhez. A leghatékonyabb vezetők gyakran a szakadárok közül vagy éppen a hitetlenek nagy csapataiból kerülnek ki. A nagyobb jószolgálati szervezetek, mint a Bné Brit vagy a Hádászá, nem tartoznak egyik vallási csoportosuláshoz sem. Látszólag mellékes, de jelzi az egész közösség alapvető jóindulatát, hogy ha egy akció résztvevői között a hitetlenek vannak többségben, a közös munka idején rendszerint ők is kósert esznek, még ha többe kerül is. Ösztönösen így viselkednek, pedig egyébként nem törődnek az ilyesmivel.
Ha az egész judaizmus a jótékonyságból, a betegápolásból, a mentési és társadalmi munkából állna, akkor a közösség zöme ortodox lenne. De a Tórát noha mindez nagy részét teszi ki nem csak ezek a dolgok jelentik. A hitbuzgók néha már-már lemondanak az amerikai zsidóságról. A magam részéről büszke vagyok rá, hogy ehhez a közösséghez tartozom, amelyre, azt hiszem, nagy idők várnak.
Az asszimiláció
Tizenhét éves voltam, amikor egy kollégiumi társam azt mondta:
Legjobban tesszük, ha vegyes házasságot kötünk, és szépen felszívódunk.
Ekkor hallottam először hangosan és érthetően kimondani az asszimiláció jelszavát. Hidegrázást kaptam tőle. Rábámultam: vajon komolyan gondolta? Komolyan gondolta. Az asszimilánsok mindig eléggé komolyan beszélnek, még ha sok zsidó szinte elképzelhetetlennek tartja is gondolkodásmódjukat.
Az asszimiláció hosszú idő óta a zsidóság legnagyobb elhajlása. Nem tűnik csoportosulásnak, hiszen nincs szervezete, nincsenek templomai, iskolái, ideológiai alapművei. De a jelenlegihez hasonló, szabad korszakokban, amilyenekre volt már példa történelmünkben, a zsidóságnak néha a felét esetleg a nagyobbik felét is megnyeri.
A gondolkodás pótcselekvése az asszimilánsokat köpönyegforgatóknak, puhányoknak, árulóknak, hitrombolóknak titulálni. Törekvésük nemcsak népszerű, hanem jelentős mértékben logikus is. Valójában az a csoda, hogy a zsidók ezekben a türelmes korszakokban nem semmisültek meg végképp. Hogyhogy nem kaptunk rohanvást az alkalmon, hogy megszabadulhatunk a kirekesztettség terheitől, és eltűnhetünk az embermilliárdok között? A zsidók komor történelmét ismerve mi értelme lehet másként viselkedni?
Ezzel együtt az asszimiláns ritkán foglal állást olyan hidegvérűen, mint az én kollégistatársam. S nem is tervezi el pontról pontra az eltűnés folyamatát. Hagyja megtörténni. Ezt egyszerűen azzal érheti el, hogy semmit sem tesz zsidósága érdekében. Három-négy nemzedék alatt egy egész család megszűnik zsidónak számítani hacsak vérszomjas elmebetegek, amilyenek a nácik voltak, nem kényszerítik őskutatásra a családtagokat. Egy szabad társadalomban zsidónak lenni munkával jár. Ha nem végezzük el a munkát, zsidóságunk megsatnyul és elhal. Kirívó esetben az asszimiláns még névváltoztatással, hátterének piszkolásával vagy letagadásával is próbálja siettetni ezt a folyamatot.
Az asszimiláció, mint a jégkéreg, a szélső végeken kezd kialakulni. A közösség központjaitól távol eső településekben majdnem mindig gyengül a tartás. A társadalmi alakulaton belül a leggazdagabbak és legszegényebbek, a legtanultabbak és a legtanulatlanabbak, a legokosabbak és a legbutábbak hajlamosak elsőként elindulni ezen az úton. A hit elerőtlenedésének oka a szűkagyúság és az alacsony intelligenciaszint. A gettóban a környező világhoz való alkalmazkodás lehetősége hitetlenségbe és feledékenységbe sodorja a tájékozatlanokat és tehetetleneket. A szegénység arra kényszeríti az embereket, hogy abbahagyják a szokások betartását: lekoptatja identitásukat. A másik szélsőséghez tartozók, a gazdagok és tehetségesek is hamar elindulnak a nem zsidó világba vezető úton. A judaizmus ballasztját könnyedén elhajítják. A zsidó önazonosság a középen állókban marad meg, akár cionizmusként, akár ortodoxiaként vagy szakadár vallásosságként.
Végül azonban ide is behatol az asszimiláció. Amikor professzorok és kormányzók, filmsztárok és milliomosok, írástudók és bírók nyíltan feladják zsidó kötelékeiket és életmódjukat ma Amerikában, más korokban Németországban, Spanyolországban, Marokkóban, Rómában és Babilóniában , akkor az a csoda, hogy egyáltalán marad valaki, aki megtartja a hitet. De mindig van maradék, és a judaizmus nagy harcok árán idővel mindig megújul: ha másért nem, hogy a következő türelmes korszak számára kitermelje a beolvadni vágyók újabb hullámát. Van, aki úgy látja, hogy ez a zsidók igazi hivatása, a Messiás jelképének megfejtése: hogy újra meg újra lemondanak a a világ javára a Szent Pálokról, a Spinozákról, a Freudokról, a Disraelikről. Érdekes gondolat… Egyetlen gyengéje, hogy ha az asszimiláció csak egy menetet is megnyert volna a történelemben, eltűnt volna a környezet és az emberi energia, amely megteremtette ezeket a szellemi nagyságokat, és a világ többé nem részesülhetne ilyen ajándékokban.
Az ilyen intelligenciák elvesztésének rémképét minden asszimilációs hullám felidézi. Mivel ők észlelik leghamarabb a régi és az új életmód konfliktusait, ők vonják le elsőként a következtetést, hogy a judaizmusnak befellegzett. Létezésük az új életben való érvényesülés, a tehetségüknek köszönhető szíves fogadtatás által nyer teljes értelmet. Megteremtik a feltételeket, amelyek között az asszimiláció úri huncutságból mindennapos dologgá válik. Egyszerű emberek tömegei követik őket akik persze nem tettek le nagy teljesítményeket az asztalra , pusztán mert mindig könnyebb nem zsidónak lenni, ha amúgy is gyengül a felekezet.
Furcsa módon a tehetséges kevesek részéről az elutasítás nemigen szokott jól átgondolt cselekedet lenni. Többnyire már a szüleik is elszakadtak a judaizmustól, így sohasem ismerkedhettek meg vele igazán. Ha esetleg találkoznak is bizonyos formáival odahaza, azok hamarosan kikerülnek különleges tehetségük által lekötött érdeklődésük köréből. Tizenöt éves koruk körül már olyan életformában és tudatállapotban élnek, hogy felnőtt fejjel többé nem foglalkozhatnak a zsidó azonosságtudattal. Alkalomadtán előfordul mint Heinével is , hogy a zseniális ember átgondolja a történteket, minden energiájával rekonstruálja az asszimilációs folyamatot, és visszavonja döntését. Ám az ilyen ritka elhatározások túl későn születnek ahhoz, hogy segítsen magán és azokon, akik az ő útját követték.
Megszólal az asszimiláns
„Igazat mondasz, és jól is adod elő. Minden tiszteletem a tiéd, mert ismered a judaizmust, és képes vagy követni is. Bizonyos fokig irigykedem rád, ha nem is az életedért, de a tárgyi tudásodért és jártasságodért a hitben, amely nekem meglehetősen idegen. De szó sem lehet róla, hogy elkezdjek rágódni a dolgon! Tudod, hogy sohasem tagadtam a zsidóságomat, és büszke vagyok, mint mondtad, ősi és előkelő származásomra. Sajnálatomra azonban meg kell mondanom, hogy a zsidó elhivatottság semmit sem jelent számomra. Nem több, mint szellemtörténeti csemege.
Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekeim valószínűleg levedlik majd zsidó identitásukat, de legkésőbb az unokáim megteszik. Ha megsértődsz is, ki kell mondanom: azt hiszem, jól fogják tenni. Engem nem védett meg a tehetségem, ha van valamennyi, bizonyos csípésektől és fullánkdöfésektől, amelyeket a zsidóknak el kell viselniük. Az élet amúgy is nehéz. Értelmesebbnek vélem elkerülni az akadályokat. Ismétlem, tisztelem és ámulva csodálom azokat, akik, mint te, inkább ezeket állítják életük középpontjába. S talán igazatok is van annak az Istennek a szemével nézve, akiben ti hisztek, én pedig nem. Mégis úgy érzem, mindannyian Don Quijoték vagytok, akik rozsdás páncélzatban egy avítt becsületkódexet hurcoltok magatokkal roskatag gebétek hátán, eszelős és tragikomikus energiával. Én szorítok nektek. Ha neked van igazad, és van túlvilág, ahol majd kicseréljük a tapasztalatainkat, lehet, hogy ki fogsz nevetni, már ha létezik ott nevetés. De nem hiszem, hogy valaha is hallhatnám azt a nevetést, mert az életben nem fogom feladni ezt az egyértelmű álláspontot: úgy hozzám tartozik, mint a földhöz az ég.
Azt mondod, hogy vizsgáljam át az örökségemet. Nem óhajtod, hogy betekintsek a mohamedanizmus, a buddhizmus, a katolicizmus és a zoroasztrizmus mélységeibe is? És mikor végezzem el a napi munkámat? A judaizmus számomra pontosan annyit jelent, mint ezek közül bármelyik: az összehasonlító vallástörténeti kiállítás egyik tárgya. Nagyjából tudom, hogy néz ki: Ábrahám, Mózes, egy Isten, kivonulás, Tóra, semmi sonka, és kész. Persze hogy nem tanultam Talmudot. De a mai műveltséggel lépést tartok. Ha a Nyugatnak nincs szüksége a speciális zsidó tudományokra, hanem megelégszik a Bibliával, nekem sem kellhet több. Mondhat nekem olyasmit a Rámbám, amit ne találnék meg Kantnál, Nietzschénél vagy Whiteheadnél? És ha igen, akkor ki fedezte fel ezeket a gondolatokat benne? Gondolom, olyan lehet, mint egy zsidó Aquinói Tamás, akire egyébként szintén fütyülök. Az integritásom érdekében a mai gondolkodást kell figyelemmel kísérnem, és ezt nagyjában-egészében meg is teszem. Nem akarok beülni a jesivába a gyerekek közé! Férfi vagyok, férfimunkát végzek, és nem tudok felfedezni magamban semmiféle hiányérzetet, amit ilyen fárasztó és melodramatikus módon kellene kielégítenem.”
Persze előre megfontolt szándékkal értelmes asszimilánst találtam ki. Csaltam volna az osztásnál, ha azt a Tudor-stílusú bérházban lakó, szerencsétlen pasast választottam volna New York külvárosából, aki enyhe akcentussal így szól, ha becsöngetnek hozzá az X. Y. Zsidó Alaptól:
Honnan veszi, hogy zsidó vagyok? Távozzék, kérem, és ne zaklasson többé!
Megszólaltathattam volna azt a lányt, aki perrel támadta meg nagyapja végrendeletét, amelyben a vegyes házasságra lépett unokák ki vannak zárva az örökségből. A lány semmiféle zsidó nevelést nem kapott a szüleitől. Egyszerre akarta megkapni nem zsidó kedvesét és a nagyapa értékpapírjait, persze a kényelmetlen vallás nélkül. Azt hiszem, megnyerte a pert.
Ezek az emberek a képzeletbeli, aki oly szépen beszél, és a többiek, akiknek cselekedetei szintén ékesszólóak egyszerűen meghaltak a judaizmus számára. Rátévedtek egy útra, amely sokkal több zsidót nyelt el, mint ahányat Hitler martalócai megöltek. Persze mint emberek életben maradtak, de a hadsereg szempontjából mindegy, hogy a hadosztály semmisül meg, vagy a katonák szökdösnek el és öltöznek civilbe.
Hitünk azt tanítja, hogy Isten akár még utolsó óráján is képes egy zsidóban újjáéleszteni a judaizmust. De a dolgok szokásos menete azt mutatja, hogy az asszimilánsokban elsorvadt a judaizmus idegszála. Történetünk folyamán számos emberrel megtörtént ez. A nevelés hiánya, a szándék hiánya, a környezet kemény változásai, az üldözés, a másra összepontosuló érdeklődés, az értelmi elidegenedés elöli azt az idegszálat.
A megadott indok majdnem mindig a legutóbbi: az intellektuális elidegenedés. Pedig ezek legtöbbször csak szavak, amelyeket események előztek meg. Egy Spinoza, aki rést üt a judaizmuson, és átéli az elutasítás válságát, oly ritka, hogy szinte egyedülállónak tekinthető. A legtöbben azért hagyják elveszni zsidóságukat, mert sosem is tarthatták hatalmukban. A Talmud „a fogság gyermekeinek” nevezi ezt a csoportot, s ártatlannak tekinti a vallási törvényszegés vétkében. A talmudi időkben közéjük tartoztak néha a Római Birodalom leggazdagabb emberei is.
A bizonytalan
Van a zsidóknak egy osztálya, amely csaknem akkora, mint az asszimilánsoké, de tökéletesen különbözik attól. Ezekben is beteg az a bizonyos idegszál, de még él. Látszólag úgy beszélnek és cselekszenek, mint a beolvadók, rendszerint nem tartoznak templomhoz, nem tartják a szokásokat. Társaságban lelkesen érvelnek a vallási kötöttségek és Mózes természetfölötti Istene ellen. Ennek ellenére nem képesek tudomásul venni zsidóságuk elhalványulását. Maguk sem tudják, miért, de árnyékot vet lelki békéjükre a gondolat, hogy gyermekeik kimaradnak a zsidó történetből. Szinte szégyellik saját életösztönüket. Ezek nem asszimilánsok, hanem valódi zsidók, akiket az elmúlt két évszázad kataklizmái térítettek le pályájukról. Identitásuk és érzelmeik megmaradása kész csoda. Ők ugyanúgy tanúbizonyságul szolgálnak Ábrahám szellemének különös állhatatosságára, mint a hagyományőrzők.
