Minden olyan étkezés után, amikor kenyeret is ettünk, elmondjuk (vagy elénekeljük) az asztali áldást (Birkász Hámázon), így fejezzük ki hálánkat az Örökkévalónak. Az asztali áldás szokása bibliai eredetű: Mózes mondja egyik búcsúbeszédében: „…és majd enni fogsz és jóllaksz, és áldani fogod az Örökkévalót azért a jó országért, amit neked adott.” (5Mózes 8:10.) A „bencsolás” kifejezés a jiddis bentsh (áldani, megáldani) szóból ered.
Az asztali áldás négy bekezdésből áll:
- A hagyomány szerint az elsőt Mózes írta, amikor a sivatagban manna hullott az égből. Ebben a bekezdésben hálát adunk az Örökkévalónak, amiért „kegyelmesen kenyeret juttat minden élőnek”.
- A második részt Józsuénak tulajdonítjuk, aki a 40 évig tartó sivatagi vándorlás után bevezette a zsidókat az Ígéret Földjére. Ebben a szakaszban hálát adunk az Örökkévalónak az Egyiptomból való szabadulásért, a Tóráért, a velünk kötött szövetségért és „az országért és annak tápláló terméséért”.
- A harmadik rész ima Jeruzsálemért és a Szentélyért. Arra kérjük az Örökkévalót, hogy építse fel „Jeruzsálemet, szent városunkat mielőbb, még a mi napjainkban”. Ezt az imát Dávid király és Salamon király írták.
- Az asztali áldás utolsó bekezdését a Talmud bölcsei szerkesztették. Ez a szakasz a Bár Kochbá-féle felkelés leverése után keletkezett, amikor a római hódítók engedélyt adtak a Bétárban legyilkolt zsidók eltemetésére. Ebben a szakaszban hálát adunk az Örökkévalónak, aki irgalmas és könyörületes, „jóságos Király, aki mindenkivel jót tesz, nap mint nap”. Arra kérjük, hogy adja áldását „e házra, erre az asztalra, amelynél étkeztünk”, szüleinkre, gyermekeinkre és az egész zsidó népre, „küldje el hozzánk az áldott emlékű Élijáhut, a prófétát”, aki a Messiás eljövetelének hírnöke, és engedje „megérnünk a messiási időket és a túlvilági életet”.
