A Ki tiszá hetiszakasz többek között az aranyborjú elkészítésének történetéről és az általa elkövetett bűn utóhatásairól beszél. A háftárá, a tórai szakasz után felolvasott prófétai szakasz Élijáhu (Illés) próféta egy híres történetét tartalmazza (1Kir 18:20-39) az aranyborjú bűnének párhuzamaként. Itt is olyan helyzettel találkozunk, amikor a zsidó nép bűnt követett el, majd később megtért. A prófétának az volt a küldetése, hogy bebizonyítsa, nem létezik a két, sokak által imádott istenség, Báál és Áserá. Ehhez bikákat használ áldozatként, ami további párhuzamot jelent a hetiszakasz aranyborjújával.
Élijáhu, rengeteg csodás történet főszereplője mind a mai napig, akiről azt mondják, hogy nem halt meg, hanem tüzes szekéren emelkedett az égbe, a polgári időszámítás kezdete előtti IX. században élt, Ácháv király és Jezevel királynő idejében, amikor üldözték és irtották a zsidó nép prófétáit. Élijáhu a Jordán-folyótól keletre rejtőzködött három évig, miután prófétai működése elején szárazságot hozott Izraelre. Isten megparancsolja a prófétának, hogy jelenjen meg a király előtt, és a próféta Ovádjával, a király szolgájával megüzeni Áchávnak, hogy találkozni kíván vele. Némi szóváltás után Élijáhu azt kéri, hogy a király rendelje egész Izrael népét Báál 450 és Áserá 400 prófétájával együtt a Kármel-hegyhez. Itt kezdődik a háftárá.
Amikor mindenki összegyülekezett a hegyen, Élijáhu versenyre hívja ki a prófétákat. Két bikát mutatnak be áldozatul, egyet Báál és Áserá prófétái, egyet pedig ő maga. A levágott állatokat oltárra teszik, ám nem gyújtják meg a tüzet. A bálványimádó próféták a saját istenségeikhez kiáltanak, Élijáhu az Örökkévalóhoz fohászkodik. „És amely isten tűzben felel, az az Isten” – mondja Élijáhu.
Először Báál prófétái kerülnek sorra, elkészítik az állatot és imádkoznak Báálhoz, ugrándozva táncolnak, majd amikor semmi sem segít, addig vagdalják magukat késekkel és lándzsákkal, amíg be nem borítja őket a vér. Mindhiába. Ekkor Élijáhu rendbe hoz egy korábbi, megrongált oltárt, tizenkét követ állít fel a tizenkét törzsnek megfelelően, árkot ás az oltár köré, ráteszi a húst és addig locsolja az oltárt, amíg teljesen el nem ázik a rá helyezett fa és meg nem telnek vízzel az árkok. A próféta imát mond:
„Hallgass meg engem, Örökkévaló, hallgass meg engem, hogy megtudja e nép, hogy te, Örökkévaló, vagy az Isten”
(18:37) – mire tűz csap le az égből, és elemészti az áldozatot, a fát, a köveket, a földet és még a vizet is felszárítja. Erre az emberek, az Örökkévaló uralmát elismerve, arcra vetették magukat.
A midrás (Bámidbár rábá 23:9) elmondja, hogy a Báálnak felajánlott bika nem akart szót fogadni. Azt mondta Élijáhu prófétának: „Én és a társam ugyanabból a hasból származunk … ő Isten oltárára kerül és általa szentelődik meg Isten neve. Én pedig Báál oltárára kerülök, hogy felbosszantsam a Teremtőmet”. Azt mondta erre a próféta: „Ugyanúgy szentelődik meg a Szent, áldott legyen neve általad, mint általa, aki velem van”. Miért? Mert ő is hozzájárult ahhoz, hogy végül a zsidók elismerjék, hogy az Örökkévaló az egyetlen Isten.
