Rává barátja és társa — aki nagyapja után a Náchmáni nevet viselte, s Ábájé a beceneve volt — árván született. A Talmud lakonikus jelentése szerint „amikor anyja teherbe esett, meghalt az apja, s amikor megszületett, meghalt az anyja” (Kidusin 31.).
Csecsemôkorában kiadták egy dajkának, aki hosszú éveken át mellette volt. Ábájé sokat tanult ettôl az asszonytól, akit anyjának nevezett: a Talmudban több helyütt említi szólásait, egészségügyi tanácsait, véleményét az élet különbözô dolgairól. Még annyit tudunk a családjáról, hogy apja, Kájlil, kohánita volt, és Éli, a fôpap családjából származott. Ennek az adatnak azért van jelentôsége, mert a Talmud szerint ennek a családnak a tagjai örökletes betegség folytán nem voltak hosszú életûek: Ábájé is fiatalon halt meg.
Attól kezdve, hogy az árva gyermek kikerült nevelôanyjának szárnyai alól, nagybátyja, Rábbá bár Náchmáni nevelte. A Ráváról szóló fejezetben is olvashatjuk, hogyan kérdezte ki a mester a kis Rávát és Ábájét arról, hol van az Örökkévaló. Amikor mindkét kisfiú fölfelé mutatott, elégedetten azt mondta: „Mindketten nagy tudósok lesztek!” (Bráchot 48.)
Hogy jóslata teljesülését elôsegítse, beíratta unokaöccsét ráv Jehudá jesivájába. Az idôs ráv Joszéf is mestere volt, akit annyira tisztelt, hogy — mint a Talmud elárulja — „ha csak messzirôl észrevette szamarának fülét, már fölállt tiszteletére” (Kidusin 33.). Amikor ráv Joszéf betegsége folytán egyre feledékenyebb lett, Ábájé vállalkozott rá, hogy a „memóriája” legyen.
Amikor ráv Joszéf meghalt, négyen pályáztak a helyére a jesivá élén: Ábájé, Rává, ráv Zére és Rábbá bár Mátáná. Mivel mind a négy jelölt egyformán nagy tudású talmudista volt, „versenypályázatot” írtak ki a jesivávezetôi tisztségre: egy-egy halachikus tételt kellett kidolgozniuk, és amelyikükét a többiek nem tudják megcáfolni, az gyôzött. Négyük közül Ábájé érvelése bizonyult megdönthetetlennek. (Horájot vége.) Ugyanakkor, érdekes módon, Ábájé és Rává halachikus vitáiból — amelybôl több százat ismer a Talmud –, mindig Rává került ki gyôztesen: hat eset kivételével hozzá igazodik a háláchá. [Ennek a hat tételnek a — témájuk kezdôbetûibôl álló — közös neve jál k’gám: a Talmud Szánhedrin traktátusa (27:1.) és Rási (uo.) foglalkozik velük.]
Ábájé nagyon szegény ember volt, annyira, hogy éjszaka földet mûvelt, amelynek termésébôl élt: a nappali órákat a Tóra-tanulásnak szentelte. Sûrû elfoglaltsága miatt gyakran annyi ideje sem volt, hogy a templomban megáldja a népet a kohániták áldásával. Alig futotta neki ennivalóra, s a rossz táplálkozás miatt állandóan bélbántalmai voltak (Sábát 33.).
Jó viszonyban volt az Erec Jiszráél-i küldöttekkel, akik a halachikus információkat hozták-vitték a babilóniai és izraeli Tóra-központok között. Fôleg Rávinnal és ráv Simivel volt barátságban. Általában tisztelte az ereci talmudistákat, és szavajárása volt: „Egy közülük annyit ér, mint közülünk kettô.” (Ktubot 75.) Az volt a véleménye, hogy a babilóniai zsidóságnak Erec Jiszráélhoz kell igazodnia: például ha egy izraeli zsidó Babilóniába megy, nem köteles a helyi, szigorított szokásokat követni (Peszáchim 51.).
Anyagi helyzete késôbb jobbra fordult, annyira, hogy béreseket tudott fogadni, akiknek a munkáját mindennap személyesen ellenôrizte. Elsô felesége, akinek a nevét nem tudjuk, több fiút és lányt szült. Idôskorában elvette a csinos Chumát, akit — mint a Ráváról szóló fejezetben olvashatjuk — Rává felesége, ráv Chiszdá leánya kipofozott a városból.
Ábájé, mint a Talmud-bölcsek túlnyomó többsége, a zsidóság lényegének és az élet értelmének a Tóra-tanulást tartotta. Mindemellett hallgatott gyakorlati érzékére, amely azt súgta neki, hogy a talmudistának is szüksége van biztos jövedelemforrásra, hiszen a tanulás nem hoz pénzt a konyhára, és nem élhet mindenki a közösség nyakán. Ezt az álláspontját tapintatosan azzal illusztrálta, hogy szembeállította rabbi Jismáél és Simon bár Jocháj gondolkodásmódját. Jismáél azt tanította, hogy az ember idejében szántson-vessen, arasson, és szabad idejét szentelje a Tóra-tanulásnak, Bár Jocháj pedig kizárólag a tanulást tartotta fontosnak. Ábájé úgy látta, hogy akik kipróbálták Jismáél módszerét, boldogultak, akik pedig Simont követték, sorra kudarcot vallottak.
Jó tulajdonságai között azt is számon tartották, hogy nagyon tisztelte az idôseket: az utcai közlekedésben is nemegyszer segített az öregeknek (Kidusin 33.). Széltében-hosszában ismerték szavajárását: „Az ember mindig legyen okosan istenfélô: a nyájas beszéd elhárítja a dühkitörést. Mindenki éljen békében rokonaival, testvéreivel és másokkal is… hogy szeressék fent, és kívánatos legyen lent: elfogadható legyen embertársai számára!” (Bráchot 17.)
Hyman elmagyarázza, hogy az „okos istenfélelem” azt jelenti: Ábájé igyekezett elnyerni városa lakóinak rokonszenvét, noha nem hallgatta el, ha kifogásolhatóan viselkedtek. Egy Ábájé és nagybátyja közti párbeszéddel illusztrálja ezt, amelybôl megtudjuk, hogy Rábbát „az egész város gyûlölte”, mert állandóan kioktatta a népet (Sábát 153.). Ebbôl kiindulva mondta Ábájé: „Annak a Talmud-tudósnak, akit városa szeret, nem kell feltétlenül tehetségesnek és szeretetreméltónak lennie — elég, ha nem figyelmezteti a népet unos-untalan a helyes viselkedésre…” (Ktubot 105.) Ebbôl következett az „okos istenfélelem” követelménye.
Érdekes módon Ábájé nevét napjainkban is ismerik még azok a zsidók is, akik soha nem tanultak jesivában, de akik legalább reggelente rendszeresen imádkoznak. A reggeli imarendben, a sáchritban ugyanis szerepel az a talmudi passzus, amelyben Ábájé — Ábá Sául nyomán — rekonstruálta az egykori Szentély-szolgálat felépítését: a kohániták munkarendjét és az áldozatbemutatás módját és idejét (Jomá 33.). Ez a szakasz — más, az áldozatok rendjérôl szóló talmudi szöveggel együtt — azért került a mindennapi imarendbe, hogy a Szentélyben végzett szolgálat feledésbe ne merüljön. Hiszen köztudott, hogy a napi három imádkozást — mint a sáchrit, minchá és mááriv istentisztelet „címébôl” is kiderül — a napi áldozatok helyettesítésére vezették be bölcseink a Szentély lerombolása és a nép szétszóratása után. A reggeli istentisztelet elsô részében szerepel név szerint Ábájé: az övén kívül csak Simeon ben Gámliél, rabbi Nátán, rabbi Jehudá, Bár Kápárá és rabbi Jismáél nevét tartalmazza az imasor.
Ábájé volt az, aki megengedte szombaton a héber beszédet. A szentnek számító héber addig csak a Tóra-tanulásban és az imádkozásban volt használatos: a köznapi, beszélt nyelv az arámi volt.
Enciklopédikus tudásába belefért az asztronómia is, s különösen nagy szakértôje volt a növény- és állatvilágnak. Az állatokat a hangjukról fel tudta ismerni. Jól értett a halakhoz is. Megállapította például, hogy a babilóniai Báv-folyó kis halai kósernak számítanak — mert élôvizükben nem tenyésznek apró lárvák (Szuká 18.).
A Talmud elbeszéli egy hihetetlenül érdekes megfigyelését. A háláchá elôírja, hogy Peszách elôtt teljesen ki kell takarítani a házból minden kovászost: nem maradhat egy kenyérmorzsa sem, és arra is ügyelni kell, hogy ha netán egerek vannak a házban, azok se dugdossanak a lyukaikban kenyérmaradékokat. Ábájé azt mondja, hogy niszán 13-án, amikor még minden kenyér a házban van, az egerek soha nem rejtegetnek morzsákat a lyukaikban. 14-én, Peszách elôestéjének napján azonban, az elôzô esti alapos kovászoskeresés után, rögvest lecsapnak a legparányibb darabkára is, és búvóhelyükre cipelik…
Rává, Ábájé társa és állandó vitapartnere, szarkasztikusan megjegyezte: „Az egerek talán próféták? Olyan okosak, hogy ismerik a naptárt, és tudják, mikor van 13-a, mikor 14-e?”
A Jeruzsálemi Talmud azonban Ábájénak ad igazat: az egerek megérzik, hogy kevesebb ennivaló van a háznál, és ösztönösen gyûjtögetni kezdenek (Jáávec). Hyman természettudósokat idéz, akik igazolják ezt az állítást.
Ábájét a nem zsidók is nagyra értékelték és becsülték. Egyszer elkóborolt az egyik szamara. Somroniták találták meg — akik nem voltak túl jó viszonyban a zsidókkal –, és csak úgy voltak hajlandók visszaadni, ha azonosítani tudja az állatot. Megmondta, hogy a csacsinak fehér a hasa, mire azt felelték: „Ha nem volnál Náchmáni [akit becsületes, igazmondó embernek ismerünk, mondja Rási], nem kapnád meg a jószágot! Hiszen minden szamárnak fehér a hasa!” (Gitin 45.)
A bölcsnek minden pénteken „üdvözletet küldtek” az égi jesivából, vagyis úgy érezte, hogy elégedettek vele az égben. Rává barátja évente egyszer, Jom Kippur elôestéjén szokott ilyen „üzenetet” kapni. Megtudták azonban, hogy egy Ábá nevû ember, aki érvágással foglalkozik, naponta részesül ebben az adományban. Ábájé kíváncsi lett, ki is az az Ábá, és mivel érdemli ki a dicsôséget…
Elküldte két tanítványát, hogy nézzenek utána Ábának. Kiderült, hogy a gyógyítóember melegszívû zsidó, aki igen sok jót tett embertársaival. Külön kezelte a férfiakat és a nôket, sôt az utóbbiak külön köpenyt kaptak nála, hogy a beavatkozás alatt ne legyenek meztelenek. A betegeknek egy dobozba kellett dobniuk a fizetséget: akinek nem tellett rá, az nem fizetett, de nem szégyenült meg, sôt a köpölyözô maga sem tudhatta, ki volt az. Ha diák vagy Talmud-tudós vágatott eret, nem fogadott el semmit, sôt ô adott neki pénzt ennivalóra. (Steinsalz megjegyzi, hogy a vérvétel után bizony evéssel-ivással kell fölerôsíteni a legyengült szervezetet.) Ábájénak be kellett látnia, hogy Ábá nem érdemtelenül kapja a mindennapos égi üdvözletet… (Táánit 21.)
Fontosnak tartotta, hogy a döntések elôtt meghallgassák a nép véleményét. Az volt az álláspontja, hogy a Tóra által elôírt Isten-szeretet azt jelenti: a zsidó ember viselkedése által bizonyítja Istennek és Tórájának szeretetreméltóságát. Vagyis ha egy vallásos zsidó, egy talmudista helytelenül él vagy viselkedik, azt éri el, hogy a nép megutálja a vallást, és a vallásos emberekben hipokrita csalókat fog látni (Hyman).
Hatvanéves korában hunyt el a bölcs, akinek családjában örökletes volt a korai halál. Ez alatt a hatvan év alatt annyi Tórát tanított, annyi jótéteményt gyakorolt, mint mások késô öregkorukig…
