XXIII. Megtérés, betérés, kitérés, visszatérés

Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:

Széfer Hámádá: A tudás könyve

Hilchot tsuvá – A megtérés törvényei

 1. fejezet

A bűnbánat engesztelő hatása

1. §. Ha bármilyen bibliai parancsolat vagy tilalom ellen vétünk, akár szándékosan, akár tévedésből, úgy megtérésünk alkalmával kötelesek vagyunk Istennek bűnvallomást tenni.

„Férfi vagy nő, ha vétkezik, vallja be bűnét, amit elkövetett” – így hangzik a Tóra parancsa[1]. „Vallja be” – élő szóval. Bibliai követelménynek tesz így eleget. Miként történjék ez? Így szólunk:

„Oh Örökkévaló, vétettem, vétkeztem és elpártoltam, íme ezt cselekedtem, de most bánom és szégyellem és soha többé nem fogom elkövetni!”

Ez a bűnvallomás lényege; de minél részletesebben mondjuk el, hogy mi az a bűn ami megbánására késztet minket – annál dicséretreméltóbb!

A szóval is történő bűn vallomás fontosságát abból is láthatjuk, hogy a Szentély fennállásának idején bűn, vagy vétekáldozatot bemutató, csak abban az esetben részesült engesztelésben, ha bűnvallomást is tett. Csak bűnvallomással tehetett eleget a parancsolatnak, amely azt mondja[2]: „Vallja be bűnét, ami elkövetett!”

De még a tettleges büntetésben részesülők, a halál – vagy botbüntetést elszenvedők sem nyertek engesztelést megtérés és bűn vallomás nélkül.

Ugyanez a szabálya a testi sérelmet okozónak, vagy az embertársát másképpen megkárosítónak. Bár minden kárt megtérít bűnvallomás és őszinte megtérés nélkül nem nyerhet teljes engesztelést.

2. §. Az engesztelőnapi bűnbak az egész Izrael engesztelődését szolgálta, ezért a pusztába való e küldése előtt a főpap egész Izrael nevében tett bűnvallomást, teljesítvén a parancsot[3]: „Vallja be egész Izrael bűnét!”

Teljes szívből jövő bűnbánattá minden bűnt kiengesztelt, legyen az akár könnyű, vagy súlyos, szándékos vagy tévedésből jövő. De bűnbánat nélkül csak a könnyebb bűnök engesztelődésére szolgálhatott.

Mit értünk könnyebb és súlyosabb bűnök alatt? Súlyos az a bűn, amelyért halálbüntetés jár. Idetartozik még a hamis eskü, bár nem jár érte halálbüntetés. – A könnyebbek közé tartoznak a többi parancsolatok és tilalmak, ha az áthágásuk nem a kárét, az idő előtti elhalálozást vonják maguk után.

3. §. Most, hogy a Szentélyt és az engesztelő-oltárt nélkülöznünk kell, csak egyedül a megtéréssel tehetjük jóvá bűneinket. Még, ha valaki egész életén keresztül gonosz volt, de végül mégis megtér, nem hozhatják többé emlékezetébe múltját. „Amely napon megtér gonoszságától, nem botlik meg többé gonoszságban.”[4]

Van egy napunk: Az engesztelőnap, amely önmagában, külön is jóváteheti minden megtérők bűnét. „…ezen a napon engesztelést szerez nektek… az Örökkévaló” – mondja az Írás[5].

4. §. Igaz, hogy a bűnbánat jóvátesz és igaz, hogy az engesztelőnap önmagában rejti az engesztelés lehetőségét, de a bűnök mégsem részesülhetnek egyforma elbírálásban. Vannak olyanok, amelyek rögtöni hatállyal – és olyanok, amelyek csak idők múltán nyerhetnek engesztelést. Lássuk ezt világosabban:

Ha valaki szándékosan egy olyan parancsolat teljesítését mulasztja el, amelyért nem jár kárét (idő előtti halál) és azután szívből megbánja: el nem mozdul helyéről, bűne már engesztelést nyert. Erre vonatkozik a figyelmeztetés[6]: „Tér­je­tek meg csintalan gyermekeim, megenyhítem elpártolásotokat.”

Ha valaki egy hasonló, könnyebb súlyú tilalmat hág át, amelyért sem az idő előtti halál égi büntetése, sem pedig a földi bíróság halálos ítélete nem jár és szívből könyörög bűnbocsánatért: sorsa függőben marad az engesztelő napig, mert csak az hozza meg bűnének teljes jóvátételét.

A halálos bűnhődést megkövetelő bűnöket a megtérés az engesztelőnappal együtt csak függő állapotba helyezi. Ezek csak szenvedések által nyerhetnek jóvátételt. Erről szól a fenyítés[7]: „Bottal büntetem az elpártolásukat és csapással bűneiket.”

Aki azonban Isten nevét szentségteleníti meg, Chilul-Hasém-et követ el (olyan cselekedetre vetemedik, mely az Örökkévalóra szégyent hoz) ha meg is bánja bűnét, ha el is jut az engesztelő napig, ha sok szenvedésben is volt része, halála napjáig nem nyerhet teljes engesztelést. Erről szól a figyelmeztetés[8]: „Amíg meg nem haltok, nem engesztelem ki bűneiteket!”

2. fejezet

Melyik az igazi megtérés?

1. §. Mit nevezhetünk igazi megbánásnak? Ha valaki olyan helyzetbe kerül, hogy alkalma kínálkozik egy már egyszer elkövetett régi bűnének újabb elkövetésére, feltéve, hogy ez az alkalom újra, teljes egészében kínálkozik és nincs mitől tartania; képessége sem gátolja; de tiszta bűnirtózattól nem teszi meg – ezt nevezhetjük őszinte megbánásnak.

Erről mondotta Salamon király[9]: „Ifjú korodban gondolj Teremtődre!”

Aki viszont öreg korában tér meg, amikor bűnre hajtó cselekvési vágya már rég elhagyta; bárha nem ez a megtérés legüdvösebb ideje, mégis erkölcsi hasznát veszi, bűnbánónak ismerik el.

De még, ha egész életén keresztül tartósan követ el egy bűnt és csak halála napján tér meg, akkor is megbocsátják azt, amint az Írás mondja[10]: „Mielőtt elsötétül a nap, a fény, a hold, a csillagok, eltűnnek majd a felhők az eső után”, – vagyis a halál napján. Ebből azt tanulhatjuk, hogy ha valaki halála előtt a Teremtőjére gondol és igaz szívből megtér, bűnbocsánatot nyer.

2. §. Mi szükség az őszinte megbánáshoz? Először a bűnt s azután még a gondolatát is el kell távolítani magunktól. Továbbá őszintén kell elhatároznunk, hogy többé soha nem követjük el[11]: „Hagyja el a gonosz az útját és a bűnös ember a gondolatát!”

Bánkódnunk kell a múlt miatt, hogy teljesítsük a próféta szavát[12]: „Megtérésem után meg is bántam bűneimet.” Akkor a titkok ismerője Maga fogja tanúsítani igaz megbánásunkat, mert „nem a kezünk alkotását fogjuk többé Istennek nevezni”[13].

Bűnvallomásunk élő szóval történjék. Ez vonatkozik a jövő magatartásunkra teendő fogadalomtételre is.

3. §. Aki csak szavakkal tesz bűnvallomást, de nem szívből tér meg, az olyan, mintha tisztátalan csúszómászót tartana a kezében, amíg tisztulási fürdőzését végzi. Amíg el nem dobja a kezéből, hiábavaló a tisztulásra törekvése. Csak az részesülhet tehát kegyelemben, „aki a bűnét beismeri és el is hagyja”[14]. Élő szóval fejezzük ki az elkövetett bűnt, amint Mózes cselekedte az aranyborjúnál, midőn így szólt[15]: „Óh nagy bűnt követett el a nép, aranyborjút készített magának!”
4. §. A megtéréshez tartozik az is, hogy a bűnös könyörgéssel és könnyekkel forduljon a Teremtőhöz. Minden tehetségével jót tegyen és minden emberi képességével távolodjon a bűnös úttól. Még a nevét is változtassa meg, mintha nem is az lenne, aki a bűn elkövetésére vetemedett. – Nevével együtt a magatartása, minden emberi megnyilatkozása is változzék meg, jobbra, nemesebbre, helyesebbre. Még a lakóhelyéről is távozzon el, mert a száműzetés alázatosságra, szerénységre késztet, ami bűnengeszteléshez vezet.
5. §. A megtérő dicséretére válik, ha a nyilvánosság előtt tesz bűnvallomást, ha mások előtt is feltárja a felebarátjával szemben elkövetett sérelmeket és bűnöket és így szól: „Vétkeztem X.Y. ellen, ezt és ezt követtem el és most őszintén megbánom és sajnálom.”

Aki pedig vélt büszkeségből nem tárja fel bűnét, hanem azt elpalástolni igyekszik, bűnbánása nem lehet teljes. „Aki bűnét eltakarja, nem boldogul soha.[16]„

A nyilvánosságra hozatal csak a felebarátunkkal szemben elkövetett bűnöknél kívánatos. Ha Isten ellen vétünk, akkor nincs erre szükség, az még kérkedésnek és arcátlanságnak is minősül. Az Isten ellen való megtérésünknél csak a bűn halk elmondására van szükség. Halkan soroljuk fel bűneinket, hogy senki ember ne hallja, mert a tudat, hogy senki sem tud bűneinkről, jót tesz. „Boldog, aki bűnét magában hordozza és (mások előtt) eltakarja.[17]„

6. §. Bár minden idő alkalmas a megtérésre és könyörgésre, a tíz bűnbánó nap mégis a legalkalmasabb erre. Isten ekkor fogadja a legszívesebben a megtérni akarót, amint a próféta mondja: „Keressétek az Örökkévalót (abban az időben), amikor számotokra (a leginkább) megtalálható.” (Vagyis: a 10 bűnbánónapon).

Ez csak az egyénre vonatkozik. A közösség ha bármikor megtér és egész szívéből Istenhez fordul – meghallgatják, amint azt megírták: „Ki olyan, mint az Örök­kévaló, bármikor Hozzá kiáltunk!?”

7. §. Jom Kipur a megtérés napja, úgy az egyén mint a közösség számára. Ez a nap nyújtja az engesztelés utolsó lehetőségét, ezért teszünk akkor bűnvallomást, ezért igyekszünk akkor megtérni.

A bűnvallomást a nap előestéjén, vagyis az ünnep előtti délutánon az „elválasztó lakoma” előtt eszközöljük. Ez a korai bűnvallomás abból az aggodalomból történik, hogy netán baj érhetne lakoma közben, ami miatt nem érhetnénk el a jom-kipuri engesztelés lehetőségét.

Ezenfelül ismételnünk kell a bűnvallomást az engesztelő nap minden imája keretében, az egyén a főimák végén, az előimádkozó a főimák közben, a negyedik áldásnál.

8. §. A szokásos bűnvallomás rövid szövege a következő: „Valóban vétkeztünk!” Ez a lényeg.

Ha valamely bűnről az egyik Jom-kipuron már bűnvallomást tettünk, azt a következőkben is meg kell ismételnünk, bárha az első megtérésünk őszinte volt. A zsoltárköltő is azt mondja[18]: „Ismerem bűneimet és a vétkeim állandóan szemem előtt vannak.”

9. §. A bűnbánat és a Jom-kipur csak az Isten ellen elkövetett bűnöket engeszteli ki. Ha pl. tiltott dolgokat élvezünk, vagy ha a másik nembélihez megengedhetetlen módon közeledünk stb. De ha az embertársainkkal szemben vétkezünk, legyen az testi sértés, átkozódás, vagy anyagi megkárosítás; azt addig nem bocsátják meg, amíg az okozott kárt meg nem térítjük és a sértettet kérlelésünkkel ki nem engeszteljük. Amíg a megbántottól nem kérünk bocsánatot, nem nyerhetünk engesztelést. Még, ha csak szavakkal bántottuk meg embertársunkat, ha megsértettük vagy felbosszantottuk, akkor is addig kell kérlelnünk és hozzá könyörögnünk, amíg engesztelésre nem bírtuk.

Ha magunk nem vagyunk erre képesek, akkor három barátja jelenlétében kíséreljük ezt meg. Ha három ízben történt ez irányú kísérletünk nem járt eredménnyel, mentesülünk a bűn alól és az állhatatosé a bűn – Tanítómesterünkkel szemben, ezerszer is meg kell ezt kísérelnünk. Minden törekvésünk az legyen, hogy engesztelését feltétlenül elnyerjük.

10. §. Ember ne legyen engesztelhetetlen, akaratos. Legyünk „könnyen meg­bocsátók és nehezen haragíthatók”. Ha bocsánatot kérnek tőlünk, fogadjuk azt szívesen. Ha bármilyen fájdalmat is okoztak nekünk, ne kiáltsunk bosszúért és ne legyünk gyűlöletünkben hajthatatlanok. Az engedékenység Izrael gyermekeinek alaptermészete. Csak a pogányokról jegyezték fel[19] azt, hogy „gyűlöletük örökké tart”. A gibeonitákról is olvashatjuk[20], hogy nem voltak megbocsátók, engedékenyek. Ők valóban nem tartoztak Izrael fiaihoz.
11. §. Ha az, aki ellen vétettünk meghalt, mielőtt kiengesztelhettük, akkor a sírjánál tíz ember jelenlétében a következő kijelentést tegyük: „Vétkeztem Izrael Istene és az itt nyugvó ellen. Ezt és ezt cselekedtem ellene.”

Ha megkárosítottuk, akkor a kárvallott örököseinek meg kell azt térítenünk. Örökösök hiányában helyezzük az összeget az egyházi bíróságnál (Rabbiság) letétbe és egyszersmind ott tegyük meg bűnvallomásunkat is.

3. fejezet

Érdemek és bűnök mérlege

1. §. Minden embernek vannak bűnei és érdemei. Akinek több az érdeme, jámbor, akinek a bűne több, gonosz; akinek ugyanannyi bűne van, mint érdeme, az középszerű embernek számít.

Ugyanezen mérték szerint állapíthatjuk meg az országok és az egész világ bűnösségét, vagy erényességét.

2. §. Ha valakinek több a bűne, mint az erénye, rögtöni halált érdemel, amint megírták[21]: „Bűneid sokasága miatt…” Ugyanígy rögtöni pusztulást érdemel az az ország, melynek lakói javarészt bűnösök. Szodoma példájából is láthatjuk ezt[22]: „Szodoma és Gomora jajkiáltása számos és bűnük igen súlyos, leszállok és elpusztítom őket.” De igen súlyos az egész világ helyzete is, ha bűneik számosabbak érdemeiknél, amiként olvashatjuk[23]: „Látta az Úr, hogy nagy az emberi gonoszság a földön.”

A mérleg arányát természetesen nem a mennyiség, hanem a bűnök súlya, minősége adja. Van olyan érdem, amely sok bűnt feledtet és bűn, amely sok érdemet homályosít el. Az egyikről azt olvassuk[24]: „Mivel jó dolgot művelt…”, a másikról[25]: „Egy bűnös sok jót veszít…” Ezek mérlegelése nem az ember feladata. Isten annak tudója, hogy miként kell a bűnöket az érdemekkel szemben értékelni, mérlegelni.

3. §. Aki bánkódik amiatt, hogy valami jót tett és szívében úgy gondolkozik, hogy „semmi hasznom abból, hogy jó voltam és érdemeket szereztem” az elveszti azt a jogot, hogy cselekedetei elbírálásánál érdemeit figyelembe vegyék. Erről tartották azt, hogy „az igaz ember sem szabadul a gonoszság napján”[26]. Forratlan jellemű, nem igaz ember az, ki jó cselekedeteit utólag bánja meg.

Nemcsak a halál napján, hanem minden újévkor megvizsgálják az ember bűneit és érdemeit. A jámbor életben marad, a gonoszt halálos büntetéssel sújtják, a közepes erényű sorsa Jom-Kipurig függőben marad. Ha addig megtér, életben marad, ha nem, a halálnak szánják.

4. §. Bárha az újévi sófárfúvás kifejezetten bibliai parancs, jelentőségére nézve tanulságos utalásokat nyerünk a Szentírás más helyein is, úgymint: „Ébredjetek alvók álmotokból és szunnyadozók keljetek fel mély alvásotokból és vizsgáljátok meg cselekedeteiteket. Térjetek meg és gondoljatok Teremtőtökre!”. Vajúdó időkben sokan feledkeznek meg örök értékekről, igazságokról és könnyen tévednek meg. „Minden álmuk múló dőreség, haszontalan semmiség.” Ezeknek szól a figyelmeztetés: „Tekintsétek meg lelkeiteket, és javítsátok meg útjaitokat és cselekedeteiteket.” „Hagyja el mindenki közületek gonosz útját és helytelen gondolatát!”

A lelki vizsgálat itt vázolt nagy jelentősége arra kell késztessen minden embert, hogy állandóan úgy tekintse magát és az egész világot, mintha a bűnök és az erények egyenlő mértékűek lennének és az ő jó, vagy rossz cselekedetétől függne a mérleg jobbra vagy balra billenése. Az egyikkel maga és az egész világ pusztulását, a másikkal az üdvösséget, a megmenekülést segítheti elő. Erre vonatkozólag mondották[27]: „A jámbor a világ alapja”, – mert ő billenti el és menti meg erényességével a világ helyzetét, sorsát.

Ezért ősi szokás Izraelben a jótékonyság bő gyakorlása és a jócselekedetek minél gyakoribb művelése az év minden szakában, de különösen a félelmetes napokban, Ros-hásáná és Jom-Kipur között. Ugyancsak azért szokás e tíz napon kora hajnalban felkelni és napfelkeltéig a templomokban bűnengesztelésre késztető könyörgő imákat mondani.

5. §. Cselekedeteink fent vázolt elbírálásánál nem veszik figyelembe az először, vagy másodszor elkövetett bűnt. Csak a harmadik esetben elkövetett bűnt veszik számításba. – Ha a bűnünk ezzel több, akkor hozzászámítják az első kettőt is, ha az első két bűnünk levonása esetén az érdemünk több, akkor minden bűnünket az elkövetés sorrendjében megbocsátják. Egyensúlyra billentett mérleg esetén, így a harmadik midig elsőnek számít, mivel a két előző már megbocsátják. Ugyanígy a negyedik, az ötödik bűn a számok végtelenjéig.

De ez csak az egyénre vonatkozik, amint olvassuk[28]: „Íme, mindezt háromszor cselekszik a Teremtő az emberrel.” A közösségben elkövetett bűnöknél az első három mindig függőben marad, mert: „Izrael három bűnét (megbocsátom) és a negyediket nem viszonzom (engesztelékenységemmel)”[29]. A fenti számítást tehát a községnél a negyedik bűntől elkezdve eszközlik.

Ha a középszerűnek számító, akinek annyi a bűne, mint az erénye; életében nem imádkozott Tefilinnel (imaszíjakkal) azt bűne súlyossága szerint ítélik meg, de a túlvilági boldogságnak osztályrészese lehet. Ugyanez a sorsa más bűntevőknek, akiknél túlsúlyban vannak bűneik. Elnyerik méltó büntetésüket, de azért részesei lehetnek még a túlvilágnak. Mert „minden izraelita részese a túlvilágnak”, bárha vétkezett, amint megírták[30]: „Néped mindannyian igaz emberek, örökké bírják majd az országot.” Az „ország” szó csak jelképesen értendő. Az élet országáról van szó, s az nem más, mint a túlvilág. Ugyanígy részesei lehetnek a túlvilági boldogságnak a többi népek jámborai is.

6. §. Alant felsoroltaknak nincs túlviláguk, sőt bűnük súlyossága miatt örök időkre kiirtással, elpusztítással ítéltetnek meg: A szabadgondolkodók, az epiku­reusok, a Tórát, a halottak feltámadását és a Megváltót tagadók, a kitértek, a másokat bűnre csábítók a közösség útjáról letérők, a Jojakim példájára bűneikkel kérkedők, a besúgók, akik önmaguk iránt egyéni érdekből félelmet ébresztenek a közösségben, az ártatlanok vérontói, a rágalmazók és akik zsidó mivoltukat eltitkolják.
7. §. Szabadgondolkodó az, aki az alanti elveket vallja: 1. Tagadja az Istent, 2. aki szerint nincs a világnak irányítója, gondviselője, vagy ha ezt ugyan elismeri: két vagy több tényezőben látja a világ irányítóját. 3. aki testi képzeteket tulajdonít Istennek. 4. aki szerint nem Isten a Mindenség kezdete és teremtője, 5. aki a csillagokat, vagy az égitesteket imádja, vagy azok közbenjárását kéri a Világ Urához. Aki ezen öt elv bármelyikét vallja, szabadgondolkodónak számít.
8. §. Hármat mondhatunk epikureusnak: Aki tagadja a prófétaság isteni eredetét, aki azt vallja, hogy a tudás és az értelem nem isteni eredetű, aki tagadja Mózes prófétai szerepének igaz voltát, mivel úgy vélekedik, hogy Isten nem tudója az emberi cselekedeteknek – ezek mindegyike epikureus.

Hármat nevezhetünk Tóratagadónak: Aki azt mondja, hogy a Tóra nem isteni eredetű; még ha csak egy bibliai versre, vagy szóra is azt mondja, hogy Mózes eszelte ezt ki, akkor is Tóratagadónak számít. Aki tagadja a hagyományos bibliai magyarázatokat, vagy a szóbeli tan hirdetőit; aki azt vallja, hogy a Tóra felmentést ad bármelyik parancsolat alól a másik kedvéért, vagy pedig azt mondja: Igaz, hogy a Tóra isteni eredetű, de az idők folyamán érvényét vesztette. Mindezek Tóratagadónak minősülnek.

9. §. A hitehagyásnak két fokozata van: Egy könnyebb és egy súlyosabb.

A könnyebb az, ha valaki egy bizonyos bűnt következetes szándékossággal csinál és az annyira megszokott és mindennapos nála; hogy mindenki előtt köztudott; habár a legkönnyebbnek tűnő parancsolatról is van szó. Például: aki mindig csak Sáátnez ruhát visel (gyapjú és lenből készült) vagy aki körben vágja le hajtincseit és ezeket olymódon eszközli, mintha ezek a parancsolatok sohasem léteznének számára. Ez az egy bűnnel kapcsolatos hitehagyás, amit csak abban az esetben nevezhetünk annak, ha kifejezetten Isten ellen cselekszik.

Az egész Tórával kapcsolatos hitehagyásnak számít az, aki vallásüldözések idején bálványimádóvá lesz. Közéjük áll, mert zsidó volta miatt nem akarja vállalni a szenvedéseket, az üldözéseket és emiatt a hatalmon lévőkhöz csatlakozik. Az ilyen embert az egész Tórával szembeni hitehagyónak nevezhetjük.

10. §. A másokat bűnre való csábítóknál nem teszünk különbséget súlyosabb vagy kisebb bűnesetek között. Akár súlyos bűnre csábít, úgy mint egykor Jerobeam[31], Cádok és Baetheus, vagy pedig könnyebb micvák megszegésére késztet. Akár kényszerítő formában cselekszi, úgy mint Menasse Izrael királya[32], aki embereket ölt, hogy bálványimádatra kényszerítsen, akár csak megtévesztéssel tántorít el a jó követésétől.
11. §. Aki különválik a közösségtől, ha nem is azért, hogy bűnt kövessen, csak távoltartja magát a közösségtől, és nem a körükben végzi Isten parancsolatait. Nem vesz részt fájdalmukban, nem osztozik böjtjeikben, a maga útján halad, mintha nem is hozzájuk tartozna – ez elegendő ok arra, hogy a túlvilági élet javaiban ne részesülhessen.

Aki kérkedve követi el bűneit, úgy mint Jójákim, legyen az könnyebb, vagy súlyosabb. Az ilyen embert a Tóra becsmérlőjének, félremagyarázójának nevezzük, mert szégyen nélkül, gőgős megvetéssel tagadja meg és fordul el Tőle.

12. §. Kétféle áruló van: Aki pogányok kezére adja társát, hogy meg­öljék, vagy megverjék és aki a társa értékeit szolgáltatja át pogányok kezére. (A törvényt nem tisztelő erőszakos emberek is pogánynak számítanak.) A besúgók nem részesülnek a túlvilági boldogságban.
13. §. Aki erőszakos eszközökkel viseli a közösség feletti tisztét, az egyéni érdekből ébreszt félelmet a közösségben, mert a saját tekintélyének emelése céljából erőszakoskodik, hogy mindenki rettegjen tőle. Valamikor a bálványimádó királyok cselekedtek így.
14. §. Az itt felsorolt huszonnégy bűnöző bérmelyike, tartozzon bár Izrael közösségéhez, nem részesülhet a túlvilági boldogságban. De a felsoroltakon kívül vannak még könnyebb bűnök, melyekről azt mondják bölcseink, hogy aki azokat megteszi túlvilágát elveszti. Akik külön nevet adnak társuknak, akik gúnynevükön szólítják őket, vagy nyilvánosan megszégyenítik, akik felebarátjuk megszégyenítésével dicsekednek és azzal akarnának föléjük emelkedni, akik a talmudi bölcseket sértegetik, mestereiket ócsárolják, akik az ünnepeket és vallási szokásokat könnyedén veszik, végül akik a szent áldozatokat becsmérlik.

Mindezektől csak akkor vonják meg a túlvilági életet, ha nem térnek meg, de ha még a haláluk előtt megtérnek, akkor ők is a túlvilági élet részesei. Nincs olyan dolog, ami a megtérésnek útját állhatná. Még ha egész életén keresztül Istent tagadja, és végül megtér, akkor is boldog lehet, amint meg is írták[33]: „Béke, béke a távolinak és közelinek, szól az Úr, de én meggyógyítom!”

Gonosz hitehagyó vagy ezekhez hasonló, ha szívből megtér, akár szóval, akár csak belső érzéssel – szívesen fogadják. „Térjetek meg elpártolt gyermekek!”[34] – Ha el is pártolt, – mert nem élő szóval tesz bűnvallomást és nem is nyilvánosan; – Isten mégis szívesen fogadja.

4. fejezet

A bűnre való késztetés

1. §. Huszonnégy olyan eset van, amelyek akadályozzák a megbánást. Ezek közül négy olyan súlyos, hogy a megtérés alkalmát nem is nyújtják többé. E bűnök a következők:

1. Aki másokat bűnre csábít. Idetartozik az is, aki a közösséget valamilyen jócselekedetnek a végrehajtásában megakadályozza.
2. Aki a társát rossz útra téríti. Ilyenek a másvallásra térítők is.
3. Aki nem akadályozza meg, hogy gyermeke rossz útra térjen. Felügyelete alatt áll, módjában van a helyes útra vezetni, így tehát felel érte. Ide tartozik az, aki hibát lát a közösségnél, vagy barátjánál, alkalma van megakadályozni, de nem él vele és meghagyja őket botlásukban.
4. Aki azt mondja, vétkezni fogok, majd jóvátesz, vagy azt mondja, vétkezni fogok, majd megtérek az engesztelő napon.

2. §. Ötféle bűn elől zárják el a megtérés kapuját:

1. Ha valaki különválik a közösségtől. Társai megtérnek, de ő nincs közöttük, így az engesztelés érdemében nem osztozhat velük.
2. Ha a jámbor hittudósok véleményének és tanításainak mond ellent. Ellentétes álláspontunk különválásra, elidegenedésre késztet és így nem ismerhetjük meg soha a javulás útját.
3. Ha gúny tárgyává tesszük a parancsolatokat. Annyira lenézzük, lebecsüljük értéküket, hogy követésüket nem tartjuk érdemesnek, így nem marad számunkra semmi, amivel e földön még érdemeket szerezhetünk.
4. Ha bántó módon megszégyenítjük mestereinket, akiknek tiszteletében rejlik lelki megnyugvásunk, bizalmunk. Ez a magatartás a végpusztulásba, a lelki bomlásba vezet, amint ezt a bibliai Gácházinál látjuk. Ha eltávolodunk mesterünktől, nem lesz ki tanítson és az igaz útra vezessen.
5. Ha a feddést, a jó szándékú figyelmeztetéseket nem fogadjuk szívesen – ezzel is megvonjuk magunktól a megtérés lehetőségét. A fenyítés megszívlelése hozzásegít a megtéréshez. Amikor az embernek nyíltan, őszintén megmondják bűneit, akkor tér csak meg igazán. A Tóra is mondja[35]: „Emlékezzetek csak, és ne felejtsétek el. Engedetlenek voltatok… az Úr nem adott néktek értelmet… Dőre, oktalan nép.” E fenyítést később Jesájá próféta is megismétli, midőn így szolt[36]: „Ó, bűnös nép… Az ökör ismeri gazdáját… Ismersz engem és megátalkodott vagy.” Az Úr nyomatékosan fenyítésre készteti[37]: „Torkoddal kiálts, ne tartóztasd magad.” Így minden igaz próféta akiben élt a hivatástudat, addig fenyegette, figyelmeztette Izraelt, míg megtérésre nem bírta. Ezért kötelessége minden zsidó hitközségnek, hogy tudós, jámbor, ifjú korától istenfélő, rokonszenves embert állítson maga fölé, aki a hibákat és megtévedéseket számon kéri. Figyelmeztet, dorgál, hogy őszinte megtérésre késztessen. Aki pedig a feddést megveti, mert kellemetlen számára a fenyítő szó és inkább tovább halad a bűnös úton, minthogy hallgasson a jó szóra – elzárja maga elől a megtérés kapuját.

3. §. Van még öt eset, amelyeknél olyan helyzetbe kerülünk, hogyha akarnánk, akkor sem tudnánk azokat jóvátenni. Úgy vétünk, hogy a sértett fél nem is szerez tudomást róla; nincs kihez visszafordulnunk, hogy engesztelését kérjük.

1. Aki több embert egyszerre káromol. Személy szerint senkit sem sért meg, úgy, hogyha jóvá akarná tenni, nincs meg hozzá a lehetőség, mivel a káromlás többes számban történt.
2. Aki egy olyan tolvajjal osztozkodik, aki többektől lopott, így nem tudhatja, hogy ki az, akit megkárosít és jóvá sem teheti. Azonfelül a lopott tárgyból való részesülésével bátorítólag hat és újabb bűnre csábít.
3. Aki egy talált tárgyat nem hirdet meg, hogy jogos tulajdonosához jusson. Próbáljon megtérni, nem lesz később alkalma mulasztását jóvátenni.
4. Aki a szegényektől és az árváktól szerzett zsákmányt élvezi. E névtelen szerencsétlenek rendszerint városról városra vándorolnak, nincs otthonuk, nincs hazájuk, nincs ismerősük, aki közölné velük, hogy hol a tulajdonuk – így nem lesz mód reá, hogy visszaszolgáltathassa.
5. Aki az ítélet elferdítése végett megvesztegetést fogadott el. A megvesztegetés hatásának a mértékét sohasem tudja megállapítani. Nem tudhatja, hogy mennyire cselekedett a való igazságnak megfelelően és mennyire az elfogadott megvesztegetés hatása alatt – így nehezen teheti jóvá hibáját. Arról nem is kell szólnunk, hogy a megvesztegetőt is hozzásegíti bűnéhez, aminek a jóvátétele külön nehéz feladat.

4. §. Még öt esetet sorolhatunk fel, melyeknél nem valószínű a megtérés, mert túlságosan könnyűnek tűnnek ahhoz, hogy bűnnek tekintsük őket – így jóvátételüket nem is tartják szükségesnek.

1. Aki egy olyan lakomán vesz részt, amely a vendéglátó gazda szükségletét sem elégíti ki. Nem is gondol arra, hogy vétkezik, mivel a vendéglátó engedélyével és meghívására étkezik: ez pedig egy enyhébb neme a rablásnak.
2. Aki a nála lévő zálogot saját céljaira használja. A szegény ember ekéjét, vagy fejszéjét veszi munkába és azt mondja: nem teszek bennük kárt. Nem is idegenítette el e tárgyakat, hiszen zálogként kerültek hozzá.
3. Aki egy olyan nőben gyönyörködik, akit a Tóra megtilt számára. Bárha azt gondolja, hogy semmi mást nem tesz, csak a szemével simogatja, mégis tudnia kell, hogy a szemmel való gyönyörködés is vétség, mert az sok erkölcstelen cselekedet okozója lehet, amint a Tóra is írja[38]: „Ne kémkedjetek szemeitek és szíveitek után.”
4. Aki felebarátjának megszégyenítésével szerez magának dicsőséget. Csak önámítás az, hogy nem követ el bűnt, ha nem szemtől-szembe cselekszi azt. Ha nem is kifejezetten szégyeníti meg, hanem csak a fölényét mutatja vele szemben, csak a tudását, képességeit emeli ki, hogy abból lássák, hogy a barátja mennyivel kisebb, alsórendűbb nála – ez is a megszégyenítés egyik neme.
5. Aki a becsületes embereket gyanúba hozza és úgy gondolja, hogy az nem hiba, mert a gyanúsítás még nem jeleneti azt, hogy az illető tényleg elkövette az inkriminált cselekményt. Az igaz ember meggyanúsítása súlyosan terheli lelkét.

5. §. A következő öt esettől nagyon óvakodjunk, mert ha megszokjuk azokat, nem egy könnyen válunk meg tőlük. Ezek különösen rossz tulajdonságok. ne pletykálkodjunk, ne beszéljünk rosszat társunkról, óvakodjunk a haragtól, a gonoszságtól és a gonosz emberektől. Az ezekkel való érintkezésünk által rosszat tanulunk, mert gondolatvilágukat mi is átvesszük, amint a Példázatok is mondják[39]: „Gonosszá válik a dőrék barátja.”

Az emberi magatartás szabályaiban már megállapítottam, hogy melyek azok a dolgok, amiknek elsajátítására minden embernek törekednie kell, hogy azokat állandóan kövesse, állandóan szem előtt tartsa. E megállapításom fokozott mértékben vonatkozik a megtérőre.

6. §. Mind az itt felsoroltak és az ezekhez hasonló tévelygések, bárha akadályozzák a megtérést, mégsem zárják azt ki. Ha tehát valaki megtért, az itt felsorolt bűnök elkövetése után báál-Tsuvá-nak megtérőnek nevezhetjük és még a túlvilági életben is részesül.

[1] 4Mózes 5:6–7.

[2] 3Mózes 5:5.

[3] Uo. 16:21.

[4] Jechezkél 33:12.

[5] 3Mózes 16:30.

[6] Jeremiás 3:22.

[7] Zsoltárok 89:33.

[8] Jesájá 22:14.

[9] Prédikátor 12:1.

[10] Uo. 12:2.

[11] Jesájá 55:7.

[12] Jeremiás 18:31.

[13] Hoséá 14:4.

[14] Példabeszédek 28:13.

[15] 2Mózes 32:31.

[16] Példabeszédek 28:13.

[17] Zsoltárok 32:1.

[18] Uo. 55:5.

[19] Ámosz 1:11.

[20] 2Sámuel 21:1–10.

[21] Jeremiás 30:14.

[22] 1Mózes 18:20.

[23] Uo. 6:5.

[24] 1Királyok 14:13.

[25] Prédikátor 9:18.

[26] Jechezkél 33:12.

[27] Példabeszédek 10:25.

[28] Jób 33:29.

[29] Ámosz 2:6.

[30] Jesájá 60:21.

[31] 2Királyok 17:21.

[32] Uo. 21:16.

[33] Jesájá 57:19.

[34] Jeremiás 3:22.

[35] 5Mózes 9:7., 29:3., 32:6.

[36] Jesájá 1:4., 3., 48:4.

[37] Uo. 58:1.

[38] 4Mózes 15:39.

[39] 13:20.