A tömeggyilkosság kronológiája és feltételezett okai

A TÖMEGGYILKOSSÁG KRONOLÓGIÁJA

ÉS FELTÉTELEZETT OKAI

Az október hetedikének éjszakájának kronológiája összeállítható a német és magyar katonák valamint a túlélők visszaemlékezései alapján. A 18 óra körül beálló sötétség után a téglagyárban lévő, ismeretlen számú lámpaoszlopokon égtek a lámpák. A SS egységek, a magyar keret néhány tagjának jelenlétében vagy közreműködésével sorakozókat rendeltek el. A hangnem durva volt, de még nem történt semmi. 20 óra után takarodót rendeltek el és a harmadik cservenkai éjszakára mindenki, az immár megszokottá váló pihenőhelyére ment. 21 óra körül hangos parancsszavak, kiabálás és elszórt lövöldözés kezdődött. Ekkor jelentek meg a munkaszolgálatosokat értékeiktől szépszóval, ígéretekkel vagy fenyegető fellépéssel megfosztó magyar és német katonák. A munkaszolgálatosok kirablása a tömeggyilkosság közvetlen előzménye volt. A munkaszolgálatosok kényszerű mozgásában ekkortól kezdve három irány figyelhető meg. A SS egységek a téglaégető kemencékbe terelték a munkaszolgálatosokat. (Sokan már eleve ott éjszakáztak.) A téglaégetőkből aztán húszasával kísérték a szabadba, majd a gyilkosság helyére őket. A harmadik irányba mozgók pedig a menekülés lehetőségét kereső munkaszolgálatosok voltak. A kemencékbe terelés idején sokan igyekeztek elbújni, a vérengzés színhelyére kísért csoportból kilépni. Az SS katonák a parancsaiknak nem engedelmeskedőket azonnal lelőtték, a többieket puskatussal terelték a megsemmisítésük helyére. A téglagyár egyszerre volt felbolydult méhkas és tetthely, az egyesével megölt munkaszolgálatosok halálának helye. A téglagyáron kívüli tömeggyilkosság 22 óra körül kezdődött el. Szabályos időközönként, 10–15 percenként kísérték ide a munkaszolgálatosokat. A téglagyári gödörnél eldördülő fegyverek zaját, az egyedi lövéseket és a sortüzeket valamint kézigránát robbanásokat a sorsukra várók pontosan hallották. A tömeggyilkosság gyakorlati kivitelezéséből az a következtetés vonható le, hogy a jól őrzött, körbezárt téglagyár egész területéről előbb-utóbb mindenkit zárt helyre, a téglaégető kemencékbe kényszerítettek volna, így éjszaka és a másnap hajnali világosságnál gyakorlatilag mindenkivel végezni tudtak volna. De nem így történt: a vérengzés szervetten folyt hajnalig és pirkadat előtt, feltehetően három óra körül befejeződött.

Nem ismeretes sem a tömeggyilkosságra parancsot adó, sem pedig a vérengzés befejezését elrendelő katonai parancsnok személye. A visszaemlékezések ellentmondásosak és semmilyen ezzel kapcsolatos dokumentum nem ismert. A vérengzés lebonyolításából és a visszaemlékezők elmondásából azonban egyértelmű, hogy a téglagyárban maradtak teljes létszámú megsemmisítésére készültek.

A tömeggyilkosság eldöntésében és befejezésében egyaránt szerepet játszhatott számos, fontos körülmény. Az egyik, hogy Bácska és ezen belül a Ferenc-csatornától északra lévő területek kiürítésének elrendelésére ezekben a napokban számítani lehetett. Az északi rész és Cservenka kiürítése október 8-án hajnalban megkezdődött, az erre vonatkozó parancs éjszaka érkezett meg Cservenkára. A kiürítésre vonatkozó parancs egyaránt lehetett a tömeggyilkosságot közvetlenül kiváltó vagy annak befejezését előidéző ok, attól függően, hogy az 20–22 óra vagy hajnali három óra körül érkezett-e meg. A kitelepítéssel szorosan összefüggő másik fontos körülmény a szovjet csapatok előrenyomulása, az október 6-án megindított és a Tiszához közelítő offenzíva. A gyors előretörés miatt október 7-én megkezdődött a 31. SS hadosztály visszavonulása. Ehhez tartozott a Cservenkán állomásozó SS-alakulatok jelentős része is. A visszavonuló SS alakulatok aztán a lakosság kitelepítésében is részt vettek. Cservenka község esetében a két, a civilek kitelepítésre és a katonaság visszavonulásra vonatkozó parancs teljesítése egyidejűleg, október 8-án történt. A kitelepítésre, vagyis a szülőhely végleges elhagyására irányuló készülődés, a közigazgatás felszámolása, a közellátás megszűnése, a front közeledése ugyanis meghatározta a közállapotokat és a közhangulatot: az egyre hátráló hadsereg, a helyi SS alakulatok, a helyi rendőrség és a lakosság közhangulatát. A katonai visszavonulás és a lakosság végleges menekülése a vereséget is jelentette egyben. A téglagyárban pedig ott volt a mindezért is felelősnek tartott és gyűlölt, mintegy 1.000 magyar zsidó munkaszolgálatos. Ők leromlott állapotban és napok óta ellátatlanul voltak, akik katonai, közlekedési és logisztikai értelemben egyaránt terhet jelentettek számukra. A két parancs teljesítésének időbeli egybeesése pecsételhette meg a bori zsidó munkaszolgálatosok sorsát mind a téglagyárban, mind pedig az onnan elvitt és egyaránt Zomborig tartó gyalogmenetek sorsát.

A TÖMEGGYILKOSSÁG

A tömeggyilkosság végrehajtásáról, közvetlen körülményeiről, topográfiájáról számos visszaemlékezés maradt fenn mind az áldozati, mind pedig az elkövetői oldalon. Mindkét oldalról idézek egy-egy – általam – megbízhatónak tartható leírást. Az áldozati oldalon az egyik legpontosabb és legrészletesebb leírást Darvas Ferenc túlélő adta, aki a háború befejezése után hamar papírra vetette az átélteket, és akivel módomban állt személyesen is találkozni. Az ő leírása szerint: „Négy SS-katona jött és 20 jelentkezőt kért. Én eléggé a csoport elején ültem. Tudtuk miért kell a 20 ember, és először senki sem mozdult. Engem olyan érzés fogott el, senkitől sem várhatom, hogy helyettem jelentkezzék, és fölálltam, és fölállott a többi 19 is. Öt négyes sorba kellett sorakozni: elöl, hátul, jobbra és balra egy-egy, összesen négy SS-katona kísért bennünket. Hátranéztem, van-e ismerős közöttünk. Egy volt, Kohnnak hívták, segéd volt a körúton, egy rövidáru üzletben. Felesége és kislánya volt. Ő is megismert és rám mosolygott. Amikor a kapun kiléptünk, az utcán jobb felé, az előbbi lövöldözés irányába fordultunk. Bennem még mindig nem halt ki a remény és az életösztön, és elhatároztam, mindent pontosan megfigyelek, hátha valahogyan meg lehet szabadulni. Egy fával szegélyezett utcán meneteltünk, balra tőlünk volt a vasútállomás és a vasúti sínek, jobboldalt húzódott a téglagyár magas kerítése. Nem sokat meneteltünk, amikor jobb felé befordultunk a téglagyár másik kapuján, újra a gyár területére. A kapunál megálltunk. Bal felé hosszú fészerek látszottak, előttem pedig valamilyen emelkedés, a mögött pedig, a lövések fényében, egy levágott domboldal tűnt föl. Úgy tetszett a sötétben, mintha valami fal előtt álltak volna az emberek. Sem sírás, sem könyörgés nem hallatszott, csak egyszer kiáltotta valaki: ’Gyere Béla, haljunk meg együtt’. Amint a szemem hozzászokott a sötétséghez, akkor vettem észre, hogy amit én emelkedésnek láttam először, az egy árok hosszan elnyúló széle. A terep bal felé hirtelen lejtett, és valószínűnek látszott, hogy ott az árok nyitott. Az árok szélével párhuzamosan, rajvonalban álltak az SS-ek, egymástól 5–6 méternyire, és akit eléjük küldtek, azokat agyonlőttek, bele az árokba. Azt is észrevettem, hogy a levágott domboldal, bal felé, félkörben húzódik. Rövid várakozás után odajött hozzánk egy német, és kettesével az SS-ek elé parancsolt bennünket. Egy sovány télikabátos emberrel az árok nyitott széle felé húzódtam. A sírgödör szélén két hulla feküdt. A német intett, dobjuk be őket. Nagy nehezen cipeltük oda a holttesteket, és legurítottuk az árok oldalán. Még fel sem egyenesedtem, amikor közvetlen mögöttem, gyors egymásutánban két lövés dördült el. Hirtelen fölegyenesedtem és szembefordultam a mögöttem 6–8 méterre álló némettel. De éreztem, hogy tehetetlen vagyok és visszafordultam az árok felé. A télikabátos munkaszolgálatos már sehol sem volt. A fordulat pillanatában újra lövés dördült, és hallottam a lövedéket a fülem mellett fütyülni. Ekkor magamhoz tértem, éreztem, hogy ki kell használnom az alkalmat, és szinte kényszerítettem magam, és beledőltem az árokba. A hasamra fordultam és fejemet odatámasztottam a gödör falához. Alatta hullák feküdtek. Olyan érzésem volt, mintha megsebesültem volna, de semmilyen fájdalmat nem éreztem. Közben arra is gondoltam, mi lesz, ha betemetik az árkot. Sok időm nem volt a gondolkodásra, mert hirtelen egy test zuhant rám. Azután még több is, talán kettő vagy három, úgy, hogy deréktől felfelé teljesen eltakartak. Azután géppisztoly-sorozatot hallottam és kézigránátok robbanását. Lassan minden elcsöndesedett, de mozogni nem mertem, csak néha-néha próbáltam lazítani a rajtam fekvő testek nyomásán. Úgy látszik sokan nem kaptak halálos sebet, mert egyre erősebb lett a nyögés és jajgatás. Sejtettem, hogy a németek most nem lehetnek a közelben. Mozogni erősebben még mindig nem mertem. A rajtam fekvő testek közötti réseken mind több fény hatolt be hozzám, tudtam, hogy itt a reggel.”[1]

A vérengzés helyszínének leírása kapcsán a másik, az elkövető oldalon hitelesnek tekinthető személy Jozef Daffe. A német jelentés számos SS katonával kapcsolatban fogalmazza meg a gyilkosságban való részvétel gyanúját. Közülük egyetlen egy fő, az 1944-ben 38 éves, újvidék környéki Jozef Daffe ismerte el, hogy részt vett a tömeggyilkosságban. A Müller-szakasz rang nélküli tagjának tanúvallomása szerint kb. 22 órától 24 óra között tartózkodott a kivégző-gödörnél. Soha vissza nem vont vallomása szerint „feltehetően kb. 5–6 alkalommal lőttem le a gödörbe”[2] és összesen két kézigránátról dobott a gödörbe, amelyek fel is robbantak. Kizárólag önmagára tett terhelő vallomásaiban Daffe így írta le a vérengzés helyszínét: „Az agyaggödör esetében egy kb. 30 m hosszú és kb. 5 m széles leásásról volt szó a téglagyár agyagos hegyoldalában. Ez a gödör kb. 50 m távolságban volt a téglagyár mellett elvezető úttól, és onnan egy drótkerítésen keresztül jól lehetett látni. A gödör a gyárudvarról hosszában vezetett a talajba. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy megadhassam a legmélyebb hely méretét, de kb. 2.5 méterről lehetett szó. E fölött, a normális síkon állították föl a géppuskát. A gödör hosszanti oldaláról kellett lefelé lőnünk, ahol a delikvenseket a gödör alján állították föl.”[3]

A TÚLÉLÉS ESÉLYEI

A téglagyárban különbözőek voltak az életben maradás esélyei. Ennek egyaránt voltak mentális és fizikai aspektusai. Utóbbi esetében, azoknak, akik a téglaégető kemencékbe kerültek, akik nem tudtak elrejtőzni a szabadban lévő épületekben és téglaszínekben, azoknak kisebb volt a túlélési esélyük. A munkaszolgálatosok a bori hónapok, a gyalogmenet során átéltek nyomán, ennek során a bajtársaik szemük láttára történt meggyilkolása láttán, a teljes fizikai kimerültség szinte képtelenné tette őket bármilyen ellenállásra. A munkaszolgálatosok közül sokan úgy élték meg, hogy végre befejeződnek szenvedéseik, a „vallásosabb fiuk elkezdtek imádkozni, mások búcsúzkodtak, azok, akik táborélet alatt barátotokká lettek összecsókolóztak az utolsó pillanatban”.[4] Levendel László és hozzá hasonlóan még sokan mások beszámoltak arról, hogy „elterjedt a hír, hogy a fehérkarszalagosokat, a kikeresztelkedetteket nem végzik ki. Sokan széttépik ingüket és fehér karszalagot próbálnak csinálni belőle.”[5] A munkaszolgálatosokra jellemzőnek mondható lelki és testi állapotáról így írt a Levendel László: „Már nem vagyunk emberek, és az állati életösztön is megbénult bennünk. A legkisebb ellenállásra sincs már erőnk, a menekülés ösztöne sem munkál, elszaladni sem próbálunk. Ez a teljes birkaság. […] Életem szégyene a birkalétbe süllyedés. Nemcsak a hóhér veszíti el embermivoltát, de az áldozat is.”[6]

Mindezek ellenére sokan keresték tudatosan a menekülés lehetőségét, mások ösztönösen cselekedve keresték a biztos halálból való szabadulást. A vérengzés idején sikeresen szökött meg a téglagyárból Gárdos Károly. Szerinte kb. tizen kerülték el a „kivégző századot” és szöktek meg a téglagyárból.[7] Köztük volt Bondy Endre és Ecker András. Bondy Endre miután az égetőkemence padlásáról leparancsolták őket, azt írta kettőjük sikeres szökéséről: „esküszöm, nem cselekedtem céltudatosan. Tudat alatti energiák vezényelték minden mozdulatomat. Takartam, sorakoztam. Jobbra néztem, a hold vakító fényében két téglarakás közt koromfeketén, vakon ásítozott egy utcácska. Nappal jártam benne vagy háromszor. Néztem vadul. A sor hírtelen lökést kapott hátrafelé. Testek estek nekem, a sor jobb felé görbült, eltorzult, egyesek kiestek a sorból. Kis űrzavar, kapkodás keletkezett. Hátranéztem. A tömeg eltakarta az SS embert. Nem tudom miért, de zsebemben lévő irataimat kidobtam a földre. Ránéztem a másik kezemben szorongatott kabátomra. Jól látszott rajta a nagy olajos sárga csillag. Odavágtam az iratok mellé. Nagy lélegzetet vettem, és ismét esküszöm, nem megfontoltan, szinte mámorban ugrottam a két téglarakás közti árnyékba. Ugrás közben valaki elkapta a csuklómat. ’Mit csinálsz?’ Odanéztem. Ecker volt. Tébolyult félsz égett a szemében. Nem feleltem, megragadtam csuklóját és magam után rántottam.”[8] Nem vették észre szökésüket és átmászva a téglagyár kerítésén, sokak által segítve végül megmenekültek.

A munkaszolgálatosok közül néhányan a kivégző-gödörből menekültek meg. A már többször idézett Darvas Ferenc azt jegyezte fel, hogy amikor hajnalodott, akkor „… egyik pillanatról a másikra megszűntek a nyögések, és már lépteket lehetett hallani a gödörben. Csak itt-ott hallatszott egy-egy nyögés, gondolom a súlyos sebesültek voltak, akik már semmivel sem törődtek. A németek jöttek le a gödörbe, és a még élőket lövöldözték agyon. Háromszor ismétlődött meg ez a szörnyű ellenőrzés. Hallottam, amint valaki kérte, hogy végezzenek vele. Nem messze tőlem hörgött valaki. Közeledtek hozzá a léptek, csattant a puska závárzata[9] és hallatszott a lövés. Az ellenőrzések során volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, jobb volna bevégezni mindent. De ez csak egy pillanatig tartott. Elhatároztam, hogy az utolsó lehetőséget is megkísérlem a szabadulásra. Később, amikor újra erősödött a nyögés és jajgatás, s biztos voltam benne, hogy eltávoztak az SS-ek, elhatároztam, hogy kiszabadítom magam, nincs már veszteni valóm. Egy erőset rántottam magamon és szabad voltam, de a biztonság okáért egy pár percig még fekve maradtam. Azután szétnéztem. Tőlem bal felé, amerre az árok vége zárt volt, a halottak szép rendben egymás mellé voltak fektetve, de azután egymás hegyén-hátán, összevissza, egymásra halmozva hevertek a holttestek. Azután jobbra néztem, és az árok tényleg nyitott volt, úgy, ahogyan azt az éjjel megállapítottam. A látvány szörnyű volt, de erőt kellett venni magamon, mert habozásra nem volt idő. Elkezdtem kúszni az árok nyitott vége felé. Még ketten kúsztak kifelé. Az egyik századbeli bajtársam, az újvidéki Potteszmann Vilmos[10] volt, a másikat nem ismertem. Potteszmannak a könyökén volt kisebb sebesülése, de a karját jól tudta mozgatni. Odaértünk a gödör nyitott végéhez. Lelapultunk a magas fűben és hallottuk, hogy még egy negyedik ember is kúszik kifelé. Tovább kúsztunk még egy kicsit, és pár ugrással bent voltunk az éjjel megfigyelt fészerek között. A fészerek párhuzamos sorokban állottak egymás után. A harmadik sorban cserépszárító tetők voltak egymásnak támasztva, és olyanok voltak így, mint a kémények, magasságuk több mint két méter volt. Gyorsan felmásztam a fészer gerendáin és beugrottam az egyikbe, és ugyanoda mellém, Potteszmann is bemászott. A harmadik társunk a mellettünk lévő kéménybe bújt be.”[11]

A szabadkai Potteszmann Vilmos a cservenkai tömeggyilkossággal kapcsolatban az egyik legtöbbet idézett túlélő, ő ugyanis az egyik legfontosabb tanúja a megszálló német katonák által elkövetett háborús bűnökről a háború után összeállított vajdasági jelentésnek. Ezt az alapdokumentumot később számos szerző és másodlagos forrás idézi, így a német jelentés is. Pottesszmann tanúvallomásában azt közölte, hogy miután az árokba dobta bajtársának holttestét, rálőttek és ő eszméletlen állapotban zuhant az árokba. Később visszanyerte eszméletét. Az utána hajított egyik kézigránát szilánkja a bal kezét megsebesítette. Elmérgesedett sebét később a Cservenka közelében lévő Nánai Antal tanyáján bekötötték, majd a szovjet csapatok bejöveteléig elbújtatták.[12]

Darvas Ferenctől és Potteszmann Vilmostól eltérő módón, de Szauer László és Mandel Jenő[13] szintén a kivégző gödörből menekült meg, majd valószínűleg később együtt bujkáltak. Erről Szauer László azt írta, hogy a kivégző-gödörnél „Azt a parancsot kaptuk, hogy húzgáljuk szét a kb. 80–100 holttestet. A holttesteket azzal a géppuska tűzzel lőtték agyon, amire ébredtünk. Széthúzgálva a holttesteket, egy ember, akit nem talált lövés, felkelt és közénk állt. Ez akkor derült ki, amikor felvezettek bennünket a domb tetejére, a gödör szélére, mert ott heten lettünk. Sorba állítottak bennünket arccal a gödör felé. Elhangzott az első lövés, összecsuklottam és legurultam a rézsün a gödörbe, hogy igyekeztem hanyatt fekve kerülni, és kezeim szabadok legyenek, hogy a rám eső holttesteket magamról le tudjam tolni. Lövés nem talált és pontosan tudtam, hogy mit csinálok. Ezután még elég hosszú ideig tartott a lövöldözés és az emberek kivégzése. Hajnal felé elcsendesedett minden és ott feküdtem a hullák között. Éreztem, hogy valaki a lábamnál él, de igyekeztem mozdulatlanul feküdni. Reggel kivilágosodás után valaki a hullák közül megszólalt, hogy a hadnagy úr mentsen meg. Biztosan olyan helyen feküdt, hogy a rézsű tetejét lehetett látni, ahol Száll nevű hadnagy pár keret tag kíséretében állt. A hadnagy válaszolt, hogy jöjjön ki és ha van még valaki, aki él a hullák között jöjjön ki az is. Akkor azon gondolkodtam, hogy mit csináljak. Végül felálltam, a rajtam lévő világos lemberdzseket, ami tiszta vér és sár volt, levetettem, zsebéből kivettem a levéltárcámat, amiben egy aranygyűrű volt, a lemberdzseket kidobtam és kijöttem a hullák közül. A hullák közül 16-an jöttünk ki, erre azért emlékszem, mert kivittek bennünket a téglagyár területéről az országútra, ahol a velünk Borban lévő jehovás [Jehova Tanúi] század volt felsorakozva. Ott álltunk egy rövid ideig, amikor megszólalt valaki, nem tudom, hogy ki, hogy a zsidók meneküljenek, mert jönnek vissza a svábok. Ezután keresztülmentünk a síneken, majd a töltés melletti árkon, ahol egy széles szabad terület volt, majd egy házsor között átjutva átjutottunk a szőlőkbe. Ahányan voltunk annyi felé szaladtunk a szőlőn keresztül. Közben a szőlőből téptünk és ettünk. Alig futottunk a szőlők között 50–60 métert, amikor már süvítettek a golyók körülöttünk. Sikerült elmenekülni és menet közben két nálam fiatalabb fiúval futottam össze, egyikükről később kiderült, hogy ő volt az, aki a lábamnál élve feküdt. Azt hitte, hogy lövés találta, azonban kiderült, hogy oldalról kapott egy lövést úgy, hogy a kabátján az ing külső gallérján átment a golyó, a gallér belső oldalát megégette, de ő csak a forróságot érezte.[14] A Szauer Lászlónál négy évvel fiatalabb munkaszolgálatos Mandel Jenő volt, akinek a golyó ütötte lukas kabátja egészen hazaérkezéséig megmaradt.[15] Mandel a gödörből kimászók számát Szauertől eltérően – összesen négy főben – határozta meg, de minden egyéb vonatkozásban vele megegyező módon emlékezett vissza.[16]

A téglagyárban maradt bori munkaszolgálatosok többségének nem volt esélye a túlélésre. A vérengzés váratlannak tűnő félbeszakítása jelentett számukra megmenekülést.

A MEGÉRKEZÉST KÖVETŐ HARMADIK NAP (OKTÓBER 8.)

A tömeggyilkosság éjszaka, a hajnali világosság előtt befejeződött. A kivégző-osztag legalább háromszor tartott ellenőrzést a gödörnél. A még élőket agyonlőtték. A gödörbe feltehetően néhány kézigránátot is dobtak. A kivégző-gödör előtt álló munkaszolgálatosokat visszakísérték az első téglagyárba. A munkaszolgálatosok nem tudták, hogy mi fog következni. Reggel kb. fél hatkor a német katonák sorakozót rendeltek el. Reggeli osztására ismét nem került sor. A tömeggyilkosságot elkövetők a téglagyárból Cservenka központja felé kísérték őket. A sváb SS változatlanul durván, puskatust használva kísérte őket a helyi központjuk elé. Itt átadták őket a muzulmán Waffen-SS katonáinak és 7–7.30 órakor gyalogmenetben elindították őket Ószivác, Kerény és Zombor irányába.[17]

A vérengzés színhelyéül szolgáló téglagyár területén is számos esemény történt. A kivilágosodás után a vérengzés helyszínére érkezett – mint azt Darvas Ferenc leírta – néhány magyar tiszt. Száll Antal mellett köztük volt Tálas András is. Tálas felébresztette a téglaégető emeletén, a lövések után elalvó Jehova Tanúit, Száll pedig kimentette a kivégző-gödörből a mozgásképes munkaszolgálatosokat. A Jehova Tanúk ugyanazon az útvonalon indultak vissza a másik téglagyárba, ahonnan idehozták őket. A kivégző gödörből kivánszorgók a Tanúk menetéhez csapódtak, a Tanúk azonnal ruhát adtak nekik. A német katonák érkezése miatt a téglagyár előtti nyílt területen a keret távozásra szólította fel a zsidó túlélőket, így ők a környező földeken, kukoricásokban majd tanyákon próbáltak elbújni. Köztük volt Szauer László és Mandel Jenő.

A Jehova Tanúk elvonulása után a magyar keret néhány tagja felkereste a vérengzés helyszínét. Köztük volt Asztalos Ferenc, Kunos Sándor, Puruczki Pál, Surányi János, Szokolics Ferenc, Tálas András és talán Liedmann [Liebmann].[18] Ekkor Szokolics Ferencnek a népbíróságon tett tanúvallomása szerint, mintegy másfél órán keresztül, a környező mezőkön 100 db töltényt lőtt ki és kb. 70–75 munkaszolgálatost ölt meg.[19] A később visszavont tanúvallomásában megnevezett gyilkosságok száma minden bizonnyal nagyságrenddel kisebb volt ennél. A magyar keret által ekkor meggyilkoltak tényleges számát megbecsülni sem tudjuk, de az bizonyos, hogy a Jehova Tanúk elvonulása után a magyar keret tagjai a reggeli órákban kétszer is igyekeztek felkutatni az ottmaradt túlélőket és igyekezetek megölni, majd kifosztani őket.[20] Nem tudjuk, hogy ez a bori menet parancsnokainak, tisztjeinek tudtával történt-e vagy sem, de mindenesetre ez értelmezhető a tömeggyilkosság tanúinak elpusztítására irányuló szándékként is.

A bori keret nem akart zsidó munkaszolgálatosokat kimenteni a téglagyárból. Két zsidó munkaszolgálatos orvos esetében próbáltak meg kivételt tenni. A vérengzés előtti órákban Tálas András szinte parancsba adta Kádár László orvosnak az azonnali szökés megkísérlését. (A szökés nem sikerült, de Kádár túlélte a tömeggyilkosságot.)[21] A menetparancsnok, Pataki Ferenc parancsára mentették ki a téglagyárból Zoltán László orvost. Ő aztán magyar katonai egyenruhát kapott, és mint a keret katona orvosa tartott a továbbiakban a magyar kerettel.[22]

[1] Darvas Ferenc: Bori tartózkodásom leírása, 1943–1944. Tiszatáj, 63. évf. 2009. 5. sz. 122. o.

[2] Josef Daffe tanúvallomása. Leonberg, 1968. 06. 21. Nytsz: I/7 (NSG) I/7 -16-39/65. 117. o.

[3] Josef Daffe tanúvallomása. Leonberg, 1968. 06. 21. Nytsz: I/7 (NSG) I/7 -16-39/65. 118. o.

[4] Fleischmann György. DEGOB 3233.

[5] Levendel László: A túlélő. Főnix Alapítvány, Budapest, 1993. 57. o.

[6] Levendel László: A túlélő. Uo. 57. o.

[7]Gárdos Károly (DOS) (ford.: Szilágyi Erzsébet): Találkozás Radnóti Miklóssal a kényszermunkatáborban. Múlt és Jövő (Új folyam, 20.), 2009. 4. sz. 26. o.

[8] Bondy Endre: Cservenka. HDKE. Nytsz: 2011.1007.1. 3–9. o.

[9] A hátultöltő fegyvereknek azon része, mely a mozgatható csövet az agyhoz zárja. http://www.kislexikon.hu/zavarzat.html#ixzz3RjNnkqOH – utolsó letöltés 2015. 02. 14.

[10] Potteszmann (Potesman/Potasman) Vilmos (a. n. Rotschild Lujza; Szabadka, 1920. 12. 03.–Naharija [Izrael], 2011. 01. 17.) V./4. szd. V. kmsz. pótzlj.; a. sz.: 0105.21.2162.) erdőmérnök, mérnök. A Darvas Ferenc által elmondottakkal megegyező visszaemlékezése megjelent: Pottesmann Vilmos: A fasiszta megszállók és támogatóik zsidóellenes gaztettei Jugoszláviában. Ötödik rész. Bácska és Baranya. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság Zsidó Hitközségi Szövetségének kiadása. (Kézirat) Belgrád, 1952. 78–79. o. Budapesti Zsidó Levéltár, XX-G 85.32. Az izraeli Naharian élt Potasman Vilmos mindezt személyes találkozásunk alkalmával megerősítette (Naharia, 2008. 10. 17.).

[11] Darvas Ferenc: Bori tartózkodásom leírása, 1943–1944. Tiszatáj, 63. évf. 2009. 5. sz. 123. o.

[12] Potesszmann Vilmos. In: A fasiszta megszállók és támogatóik zsidóellenes gaztettei Jugoszláviában. Ötödik rész. Bácska és Baranya. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság Zsidó Hitközségi Szövetségének kiadása. (Kézirat) Belgrád, 1952. 5–6. o

[13] Mandel Jenő (a. n. Lőwi Sára; Nagykőrös, 1915. 05. 04.–1996. 01. 10.) 105./5. táb. mu. szd. [108./84. táb. mu. szd.]; a. sz.: 1678.15.0347. Nagykőrösi üvegesmester.

[14] Szauer László. Személyes közlés. Budapest, 2009. 04. 05.

[15] Mandel Jenő fiának, Mandel Tibornak a közlése. Ő látta a lukas kabátot. Telefoninterjú. 2006. 05. 10.

[16]Balla Ottó: Csákány, talyiga, lapát és sortűz. (Mandel Jenő visszaemlékezése). Nagykőrösi napló, 1975. 04. 12. 7. o.

[18] Lukács Gyula tanúvallomás. Budapest, 1945. 04. 20. ÁBTL 3.1.9. V-88503. 11. o.

[19] Szokolics Ferenc kihallgatási jegyzőkönyve. Budapest, 1945. 04. 21. Nytsz: nincs. ÁBTL 3.1.9. V-88503. 19. o.

[20] Papp Lajos: ,,Ennyi az emberi élet!” Palócföld, 55. évf. 2009.6.sz. 28.o.

[21] Kádár László tanúvallomása. Tálas András népbírósági perében. Budapest, 1947. 02. 24. Nytsz: Nb.IV.3281/1945-22. BFL XXV.1.a 3281/1945. Nb. V-101681. 122. o.

[22] Papp Lajos: „Ennyi az emberi élet!” Palócföld, 55. évf. 2009. 6. sz. 28. o.

Dr. Csapody Tamás: A cservenkai tömeggyilkosság