Dr. Csapody Tamás: A cservenkai tömeggyilkosság

 A TÉGLAGYÁR

 

A cservenkai téglaégetők a telepet „téglagyárak völgyének” nevezték.[1] A cservenkai téglagyár 1944-es alaprajza egy egyenlő szárú háromszöghöz hasonlítható, amelynek leghosszabb oldala az említett utcával érintkezik (250 x 200 x 200 méter). Így a téglagyár mintegy 19.000 négyzetméter nagyságú területű lehetett. (A térképen két nagy téglagödörre utaló jel látható e területen belül.) Az irodalomban általában úgy beszélnek a cservenkai téglagyárról, mint egyetlen téglagyárról, miközben két, egymás mellett lévő gyárról volt szó, amelyből a második talán egyben kendergyár is volt. A korabeli térkép a délen lévő, nagyobb téglagyár területén „Welker Anton–Reissweiter Adam”, míg az északon lévő gyár területén „Rauch Karl”[2] lakóházát jelöli. Ettől északra még két, név szerint ismert háztulajdonost jelöl a térkép. Közülük a Rauch Karl házától mintegy 150 méterre lévő Glässer [Gläser] Martin[3] háza bír jelentőséggel. Ugyanis ők hárman, Glässer Martin, Rauch Karl és Welker Anton a tulajdonosai és egyben névadói a két, a mindennapi szóhasználatban és a visszaemlékezésekben egyként emlegetett téglagyárnak. Ez volt a Rauch-Glässer-Welker téglagyár, vagy a térkép megnevezése szerint Glässer, Rauch és Welker féle tégla- és kendergyár (Ziegeleien und Hanffabrik Glässer, Rauch und Welker). A téglagyár 1944. október eleji működéséről egymásnak ellentmondó információk terjedtek el.

            A létesítmény 19.000 négyzetméterére kb. 3.150 munkaszolgálatost zsúfoltak össze. A magyar és német katonaság a téglagyáron kívül maradt, az őrséget a magyar keret látta el. A munkaszolgálatosok abban a hitben tértek nyugovóra, hogy másnap reggel, szokás szerint továbbindulnak. A sok szabadban töltött esős éjszaka után örültek, hogy az október eleji éjszakát száraz és fedett helyeken tölthetik. Nem jutott azonban mindenkinek fedett hely az emeletes téglaégető kemencékben, padlásokon és szárítókban, sokan az udvaron a téglarakások és cserépdombok között éjszakáztak. Élelmezésükről most sem gondoskodott senki, vízhez viszont hozzájutottak. Rutinosan kerestek éjszakára helyet és sem a magyar, sem pedig a német katonák által nem háborgatva, szintén a szokásosnak mondható kimerültségi állapotban aludtak el. Egyik túlélő szerint „érdemes megemlíteni, hogy mindjárt az út elején az egész csoport kis, 4–5 főből álló csoportokra alakult. Itt Cservenkán is a pihenő alatt így helyezkedtünk el.”[4]

            A cservenkai téglagyár korabeli alaprajzát nem ismerjük. Az ebből az időszakból származó néhány rossz minőségű fénykép, az általánosan elterjedt téglagyártási technológia, valamint a visszaemlékezések alapján leírható, hogy milyen lehetett az épületegyüttes. A Rauch-Glässer-Welker téglagyárnak két-három égetőkemencéje lehetett. A korabeli fényképen két, egymástól messze álló, egyaránt magas kémény látható. Taub Imre bori munkaszolgálatos szerint három téglaégető kemence volt.[5] Egy másik korabeli fénykép alapján az egyik égetőkemence talán 24 kamrás körkemence volt,[6] amelyhez mindkét, teljes hosszanti oldalán egy-egy fészer kapcsolódott. A körkemence körül kettesével, téglaszárító színek (szárítószínek) hosszú sorai húzódtak. A jelentősebb téglagyárnak számító cservenkai rendelkezett a kapacitásával arányos méretű szén- fa és egyéb raktárokkal, asztalos és más műhelyekkel, gépházzal, fűrészüzemmel és egyéb melléképületekkel, területén disznóólak is voltak, disznók nélkül.[7] A téglagyáraknak palánkkerítése volt és a két épületet is palánkkerítés választotta el egymástól. Szauer László bori munkaszolgálatos túlélő úgy emlékezett vissza, hogy a téglagyár végén „3–3,5 m magas föld rézsű volt, mert erről az oldalról termelték ki a téglának való anyagot.”[8] A téglagyártáshoz szükséges agyagot helyben termelték ki: a téglagyárak területén és a mögöttük lévő – ma is hatalmas – dombos területről. (A két építmény területén volt egy-egy – a térkép által jelzett – szabálytalan formájú, nagyméretű agyaggödör.) A téglagyár ekkor már nem működött, de területén nagyon sok téglát tároltak és azt teherautókkal hordták ki.

 

A MEGÉRKEZÉST KÖVETŐ ELSŐ NAP A TÉGLAGYÁRBAN

 (OKTÓBER 6.)

Engel György bori munkaszolgálatos tömören fogalmazott, amikor így emlékezett vissza: „Este érkeztünk Cservenkára. Másnap kellett volna továbbmennünk, de 11 órakor lefújták az indulást. Aznap békében hagytak.”[9] Gárdos Károly bori munkaszolgálatos szerint délután érkeztek meg a téglagyárba. Itt – írja – „sietve szétszóródtunk a tágas ’körletben’, fekvőhelyet keresve az égetőkben, szárítókban, raktárhelyiségekben, aztán átadtuk magunkat az ólmos álomnak. Sokáig aludtunk. Másnap hajnalban a szokásostól eltérően, nem ébresztett a keretlegénység durva kiáltozása. […] Végtelenül hosszú nap telt el nyomasztó csendben.”[10] Kis Pap János Jehova Tanú visszaemlékezése is szintén nyugalmas napról számol be: „Reggel már senki sem mehetett ki a téglagyár udvaráról. 12 SS katona állt őrséget a téglagyár körül. Az idő nagyon nehezen ment, mert itt már nem volt sem répa, sem tök, amivel az éhségünket csillapíthattuk volna, a vezetőink pe­dig nem gondoskodtak az élelmezésünkről.”[11] Palásti László leírása szerint felfedeztek „egy szőlőpréselő üzemet a téglagyár szélén. „Éhesek voltunk és igyekeztünk a kipréselt szőlőfürtökön maradt bogyókat szopogatni”.[12] Levendel László és Kis Pap László bori munkaszolgálatos visszaemlékezéséből arra lehet következtetni, hogy a következő nap délelőttjéig, délutánjáig az őrzésük nem volt túlságosan szigorú. Levendel László úgy írt erről, hogy „lepihenünk a téglarakások közt. Egyszer csak megjelenik Mihály, mintha mi sem történt volna. Kivesz egy kerek kenyeret, egy cipősdobozból szilvalekvárt húz elő és nyújtja: ’Én már ettem – mondja. – Egyetek!’ Egy szelet kenyérért akkor bárki odaadta volna óráját, és Mihály a világ legtermészetesebb hangján mondja: ’egyetek’. Volt ivóvíz is.”[13] Kis Pap László Jehova Tanú leírása szerint „Nem is tudtuk, hogy egyik hittestvérünk faluján jöttünk keresztül, aki lemaradt tőlünk, de nem azért, hogy elszökjön, hanem azért, mert tudta, hogy élelemre van szükségünk, és másnap meg is érkezett egy nagy zsák kenyérrel (pedig otthon is maradhatott volna, nem is vették volna észre, de ő annál becsületesebb és gondolt ránk is). A kenyeret aztán rögtön széjjelosztottuk hittestvéreink között. Igaz, nem sok jutott belőle, mert 120 felé kellett osztani, én pedig még ebből a kevésből is adtam egy Levendel László nevű zsidó orvosnak, mert ő is se­gített, mindig amit tudott, én ugyanis cukorbeteg vagyok és sokszor segített rajtam.”[14] Voltak, akik utolsó értéktárgyaikat cserélték élelemre. Taub Imre bori munkaszolgálatos úgy emlékezett, hogy „A vasúti állomásfőnök pedig csencselt velünk. Amit tudtunk még adni, hát, már aki tudott még adni, a végén már dunsztos üvegeket hozott el a spejzból, s azt cserélte.”[15] Gárdos Károly leírása szerint „a kerítés mellett néhány sváb fél kenyeret adott arasznyi kolbásszal egy arany jegygyűrűért. Akinek nem tellett adás-vételre, az száraz kukoricacsutkán rágódott…”.[16] Gárdos egy későbbi írásából az is megtudható, hogy Borból az első lépcsővel eddig végig gyalogló Radnóti Miklós is eladta jegygyűrűjét. Így számolt be erről: „Mozdulatlanul, lehunyt szemekkel feküdtem, amikor odalépett hozzám és óvatosan kinyitotta a kabátját. Valamit rejtegetett a kabát mélyedéseiben.  Nem hittem a szememnek; egy fél vekni fehér kenyér volt az. ’Cserekereskedelemben vettem meg egy sváb paraszttól a kerítés mellett, az eljegyzési gyűrűmért cserében’ – mondta és elégedetten mosolygott. Levágott hat vékony szeletet a kenyérből és elosztotta köztünk. Aztán a téglahalmok mögé bújt, és szégyenlős élvezettel felfalta a maradékot.”[17] Az adás-vételekről Czitron Lajos bori munkaszolgálatos is beszámolt. Az egyik kiszökött társa bonyolította le a helyi állomásfőnökkel a cserét. Ő még a vételárat is közölte: egy arany nyakláncért és egy arany jegyűrűért egy befőttes üveg jó ízű szilvalekvárt tudtak cserélni.[18]

            Darvas Ferenc[19] bori munkaszolgálatos a bori keret egyik tagjának megjelenéséről így számolt be: „A délelőtt folyamán egy Barla Szabó nevű szakaszvezető[20] egy tepsiben sült disznóhúst hozott be a téglagyárba és árusítani kezdte közöttünk. Egy kisebb szelet ára 10, egy nagyobbé pedig 20 pengő volt. Ő biztosan tudta már, mi készül, és ki akarta húzni belőlünk azt a pénzt, amit a szabadulás pillanatára tartalékoltunk. Nekem is volt 10 pengőm, de olyan undort kaptam ettől az aljas rablástól, hogy nem voltam képes vásárolni tőle.”[21]

         A túlélők élményei alapján György István második lépcsőben felszabadított bori munkaszolgálatos azt írta Borról szóló könyvében, hogy két magyar keretlegény a tiszti konyháról ellopott „néhány kenyérrel” és biztató szavakkal kereste fel a téglagyárban a munkaszolgálatosokat, hogy „legalább egy pár fogolynak jusson valami ennivaló”.[22]

         Az első cservenkai nap békessége és unalma nyilván csak viszonylagos lehetett, hiszen ez az előző és későbbi napokhoz képest értendő. A cservenkai vérengzés előkészületei pedig a háttérben már zajlottak. Ezt a munkaszolgálatosok is érezték és érzékelték, Guttmann Sándor bori munkaszolgálatos így fogalmazta ezt meg: „Valahogy éreztük, hogy valami van a levegőben. Borzalom nehezedett rá az emberekre.”[23]  Kádár István és Halper Nándor Ferdinánd bori munkaszolgálatosok látták, illetve hallották is az előkészületeket. Kádár István leírása szerint: „A gyár területén nagy téglarakások között helyezkedtünk el. A minket kísérő keret már az első nap eltűnt, és helyettük a bosnyák SS vett át bennünket, tudtommal teljesen önkényesen. […] A téglagyár végében volt az az agyagkitermelő fal, amelyből a téglát gyártották. Ennek tetején már az első napon megjelent egy gépfegyver- vagy golyószóróállás, amelyet szállásterületünk felé irányoztak. Ilyen helyzetben még nem voltunk. Védekező reflexünk az volt, hogy a téglarakások védett oldalára helyezkedjünk el.”[24] Halper Nándor Ferdinánd 1981-ben rögzített visszaemlékezésében azt írta, hogy a cservenkai téglagyárban „Enni nem kaptunk, de volt ott egy gémeskút, ahol órákat kellett állni sorban vízért. Ezt úgy igyekeztünk megoldani, hogy minden alkalommal egy ember összeszedett annyi kulacsot, amennyit elbírt és beállt a sorba. Énrám késő délután került sor, beálltam és türelmesen vártam a soromra. Egyszerre hirtelen lódobogásra lettem figyelmes, közvetlen közelemben megállt a ló, rajta pedig egy SS-tiszt, és hallom a következőket: ’Die Ungarische Mannschaft muss entfernt werden, damit frei geschossen werden kann!’ [A magyar katonai legénységet el kell távolítani, hogy szabadon lehessen lőni!] Rosszat sejtve kiléptem a sorból, visszamentem víz nélkül a szűkebb bajtársaimhoz és elmondtam nekik, amit hallottam, megijedtek ők is és mentünk valamilyen rejtekhelyet keresni. Találtunk egy üres disznóólat, ahová egymás után négykézláb (mint a disznók) bemásztunk egynéhányan, én utolsónak. Egymáshoz lapulva, ülve, guggolva, térdelve vártuk, hogy mi lesz. De reggelig még nem történt semmi…”.[25] 

            A visszaemlékezésekben rendre feltűnik, hogy a munkaszolgálatosok közül – minden bizonnyal ezen a napon – több csoportot vittek el munkára. Kádár István írta: „Napközben néhány csoportot elvittek valamilyen munkára, akik közül sokan nem tértek vissza, napközben lelőtték őket.”[26] Smilovits Pál bori munkaszolgálatos részben megerősítette ezt mivel azt írta, hogy napközben „az SS-ek folyton kivittek bennünket lőszert pakolni”.[27] Groner Tibor bori munkaszolgálatos pedig ezt létszámadatokkal is kiegészítve megerősítette, mivel azt mondta, hogy „Délután több ízben megjelentek, egyszer 31 embert, majd később 20 embert kértek munkára. Mi örömmel jelentkeztünk, mert azt hittük, hogy így könnyebben juthatunk élelemhez. Nehéz muníciót kellett cipelnünk, élelmezésünkről nem gondoskodtak, ezzel szemben a jó bakancsokat lehúzták a lábunkról”.[28] Egy további bori munkaszolgálatostól azt tudható, hogy a németek „… jöttek s kiválogattak 30 erős fiút és én is közöttük vagyok [voltam]. Lőszert hordtunk a téglagyár mögé. És ez volt az, amit készítettek az éjszakai kivégzéshez. De ezért a munkáért enni nem adtak.”[29] Szauer László is egyike volt azoknak, akit lőszerrakodásra vittek, de máshova. Erről így számolt be: „Kb. a második napon hat-nyolcunkat teherautóval a Ferenc-csatorna partjára vittek. Szállítás közben nagyon rossz gondolataink voltak, de csak lőszert raktunk át uszályból a teherautóra, majd visszavittek a téglagyárba.”[30]  

            Szintén a cservenkai első teljes nap krónikájához tartoznak a sírásással kapcsolatos történések. A bori zsidó munkaszolgálatosok körében elterjedt, hogy „Különállították a jehovistákat [Jehova Tanúit] és megkérdezték őket, hogy hajlandók-e egy bizonyos munkát elvégezni. Ezek megkérdezték, hogy milyen munkát. Megmondták nekik, hogy nem hadi munka, hanem sírásás. Ők erre hajlandók voltak és meg is ásták a gödröket.”[31] Ez képezte az alapját – tévesen – a zsidó túlélőkben annak, a Tanúkkal szemben megfogalmazott rossz érzésnek, hogy vallási meggyőződésük miatt a Jehova Tanúi hadi munkával összefüggő feladatot ugyan nem végeznek el, de a zsidók sírjainak megásására hajlandóak voltak. Soós Gergely bori Jehova Tanú az ásásra kijelöltek között volt. Közlése szerint, a téglagyár kerítésénél a magyar és német katonák összeterelték a Tanúkat. Akikre rámutattak, annak ki kellett állni a sorból. A kijelölt mintegy 14 főt aztán a magyar katonák a téglagyáron kívüli, erdős-bokros, tisztásokkal tarkított emelkedőre kísérték. Ekkor hoztak nekik valahonnan szerszámokat. A Tanúk meg voltak arról győződve, hogy a katonák szándéka „az, hogy gyerünk ide és ássanak sírokat. Minket lelőni vittek oda, az fix dolog. Minket ki akartak végezni akkor.”[32] A magyar katonák azonban egy darabig vártak, a bokrokat fürkészték, de a Tanúk előtt ismeretlen okból nem adtak parancsot az ásásra. A Tanúkat aztán visszakísérték a téglagyárba. A Tanúk úgy élték meg a történteket és úgy adták tovább hittársaiknak, hogy Jehova csodát tett velük és megmentette őket a biztos haláltól. A német jelentés nem tud arról, hogy a cservenkai tartózkodás alatt, az október 7-i éjszaka előtt lettek volna tömegkivégzések és a téglagyár területén vagy azon kívül sírásás történt volna. A jelentés szerint a téglagyárban egyáltalán nem ástak ki gödröket, mivel „a meglévő mélyedéseket választottak ki kivégzési helyül”.[33] Az viszont megfelel az igazságnak, hogy a Tanúkat lőszerpakolásra ki akarták rendelni. Erre azonban valóban nem voltak hajlandók, mint arról – a Tanúkon kívül – [34] több zsidó bori munkaszolgálatos is beszámolt visszaemlékezésében.[35] Német katonák tanúvallomása alapján a német jelentés szerint a téglagyár közelében fekvő két lőszerraktár őrzésével megbízott katonák munkaszolgálatosokat „rendeltek ki arra, hogy lőszeres ládákat rakodjanak két teherautóra”. Ennek célját azonban a kihallgatott tanúk az egyik katonai egység Tiszához való áthelyezésével magyarázták.

            A nap krónikájához tartozik, hogy Radnóti Miklós a cservenkai téglagyárban fejezte be vagy itt írta meg a bori indulás után írt első versét. A „Bori noteszbe” írt nyolc soros verse, a Razglednica (2) címet kapta. A költő utolsó előtti, Razglednica (3) című versét 18 nappal később, Mohácson írta kockás jegyzetfüzetébe. Addig azonban neki és munkaszolgálatos társainak még sok mindenen kellett keresztül menni.

 

 

A MEGÉRKEZÉST KÖVETŐ MÁSODIK NAP (OKTÓBER 7.)

AZ 500 FŐS MENETEK SORSA

A cservenkai második teljes napról érdemes Gárdos Károly tömör leírását idézni: „A csendes éjszakát lármás reggel követte. Káromkodó, puskatussal hadonászó svábok cirkáltak közöttünk – időnként sorakozókat vezényeltek, menetkész osztagok állottak össze, majd ismét szétszóródtak. Ettől az időtől kezdve elvesztettem áttekintésemet a helyzetről. Nem tudom pontosan, mi történt közvetlen környezetemen kívül. Annyi bizonyos, hogy a nap folyamán két, önkéntesen jelentkező nagyobb csoport elhagyta a téglagyárat.”[36] Kádár István szerint a menetek elindítása úgy történt, hogy „A gépfegyverállás megjelenését követő napon állítólag érkezett egy parancs, ami alapján perceken belül – minden kiválasztást mellőzve – elrendelték ötszáz ember sorakozóját, őket valamilyen munkára viszik. Az ötszáz ember közé az került be, aki előbb ért az őrökhöz. Azonnal útnak indították őket. Ebbe a csoportba nem kerültem be. Rögtön utána elrendelték további ötszáz fő indítását, ebbe a csoportba kerültem. Azonnal útnak indultunk. A legenda szerint – ami akkor soraink közt terjengett – Száll főhadnagy, aki akkor a mi századunk parancsnoka volt, és akit egész úton nem láttunk, valahonnan szerzett egy parancsot, amely szerint háromszor ötszázas csoportot elvihet munkára. Azt biztosan tudom, hogy a két ötszázas csoport elindult…”.[37]

            A források általában két, egyenként 500 fős csoport elindításáról számolnak be október 7-én. Egyértelműnek vehető az is, hogy a két eredetileg 500 fős csoport Cservenkáról végül a 33 kilométerre, nyugatra lévő Zomborba érkezett. Az is egyértelmű, hogy a cservenkai indulásuk másnapját, október 8-án érkeztek meg Zomborba, valamint az, hogy mindkét csoportot német katonák kísérték. A cservenkai elindítások időpontjáról, a két gyalogmenet pontos útvonaláról, a Cservenka utáni első éjszaka helyéről, az útközben meggyilkoltak számáról és az útközben történtekről valamint az őket kísérő német katonaság összetételéről viszont nem egységes a forrásanyag.

            Mindkét 500 fős csoportba kizárólag zsidó bori munkaszolgálatosok kerültek. A téglagyárban német katonák vezényeltek sorakozót, minden látszólagos előzmény nélkül. A katonák nem válogattak, hanem aki a téglagyár utcai kerítéséhez közel eső sorakozó helyszínére először odaért, azok közül számolták le az 500 főt.[38] A munkaszolgálatosoknak azt mondták, hogy mezőgazdasági munkára választják ki őket. Amióta német katonaság vette át a téglagyár őrzését a munkaszolgálatosok közül sokat úgy gondolták, hogy jobb továbbmenni, mint maradni. A munkaszolgálatosok igyekeztek bekerülni az elsőként, majd a másodikként elindított csoportba. A helyzet hasonlított ahhoz, ami Borban lejátszódott az első lépcső elindításakor: a biztonságosabbnak tűnő első csoportba akart szinte mindenki bekerülni. Cservenkán volt olyan munkaszolgálatos, aki nem került be egyik 500-as csoportba sem, de az őröket kijátszva a második csoport után szökött és csatlakozott a menetükhöz.[39] Az első és második csoport a déli órákban, mintegy másfél óra eltéréssel indult.[40] A hátizsákjaikat magukkal vihették.

            A téglagyárból a cservenkai vasúti főpályaudvar felé, a síneken hajtották a munkaszolgálatosokat. Innen nem a vasúti fővonalon mentek tovább, hanem a Gombosra (Bogojevo) menő sínpáron.[41] A meneteket tehát nem nyugat, azaz nem Zombor felé, hanem déli irányba indították el. Mindkét menet eljutott a Cservenkától kilenc kilométerre lévő Veprődre. Az első csoport a település temploma előtt megállt negyed óra pihenőre. Ennek tanúja volt, a már idézett, akkor 13 éves helyi Major Nándor író. Szerinte dél körül érkezett meg Veprődre „egy zöld egyenruhás katonák által körülvett, csontvázzá aszott embercsoport”.[42] Egyértelműen kiderült róluk, hogy ők bori munkaszolgálatosok: „Szerbiából jöttek, bányában voltak”.[43] A helyiek vizeskannában adtak nekik vizet, de a német katonák kiütötték a munkaszolgálatosok kezéből a kannát és a gyülekező lakosságot szétoszlatták. A gyalogmenet a pihenő után folytatta útját Ószivácra (Szivac).[44] Ide nem vezet országút, így a szántföldek közötti földúton haladtak. Veprődről tehát visszafordultak északi irányba és ismét megtettek mintegy kilenc kilométert. Elérték a zombori főútvonalat, a Cservenka utáni első, attól nyugatra lévő községet. A Cservenka–Veprőd­–Ószivac útvonalon megtett összesen mintegy 18 km után a menet Ószivácon töltötte az éjszakát.

            A második menet Veprődig ugyanezt az útvonalat, hasonlóan erőltetett menetben tette meg. Valószínűleg a késő délutáni órákban, a 18 óra körüli sötétedés előtt nem sokkal érkezett meg Veprődre. (Erről a menetről nem tett említést Major Nándor!) A második 500 fős menet azonban nem ment tovább, hanem ott, egy kiürített nagyobb épületben kapott szállást. A legnagyobb meglepetésükre itt 22 órakor forró és kiadós levest kaptak. A katonai kísérőik este még megerősítették, hogy másnap a környék parasztgazdaságaiban kapnak munkát, a reggeli ébresztő után azonban azonnal ismét gyalogmenet következett és a bánásmód is megváltozott. Visszafelé mentek és Ószivác környékén elérték a főutat és mintegy 42 km megtétele után elérték Zombort.

            A veprődi úticél vagy kitérő indoka mindkét menet esetében ismeretlen. A német katonák talán egy lehetséges tömeggyilkossági helyszín felé haladtak és Veprőd környéken akarták megsemmisíteni a meneteket. Lehetséges, hogy ez által külön-külön, elkülönített csoportokként akartak végezni mindenkivel. Az is lehetséges, hogy a kétszer 500 embert azért akarták eltávolítani a cservenkai téglagyárból, mert kizárólag a helyben maradókra mondták ki a halálos ítéletet. Talán a magyar keret szeme elől akarták elvinni a kiválasztottakat. Nem tudjuk a választ. A parasztgazdaságokban végzendő mezőgazdasági munkára azonban bőven lett volna lehetőség, mivel az őszi termés még a földeken volt és nem volt, aki betekarítást elvégezze. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy a kitelepítést közvetlenül megelőzően, amikor a lakosság nagyobbik része csomagol és készül elhagyni szülőhelyét, reális esélyként merült fel a mezőgazdasági munka végzése. (Veprőd, akárcsak Cservenka, október 8-án kapta meg a kitelepítési parancsot.)

            A visszaemlékezések alapján úgy rekonstruálhatóak a történtek, hogy az első 500-as csoport Ószivácig viszonylagos nyugalomban és veszteségek nélkül halad, a második 500-as csoportra pedig a kísérő német katonák kifejezetten odafigyelnek. Utóbbiak esetében a menetképteleneket felváltva cipeltették munkaszolgálatos társaikkal és estére fedett szállásról és meleg ételről gondoskodnak. Az első 500-as csoport esetében az ósziváci éjszaka jelenti a fordulatot. Itt kegyetlenül bánnak velük és feltehetőleg néhány munkaszolgálatos gyilkosság áldozata lett. Innentől kezdve a menet súlyos veszteségeket szenvedett el egészen Zomborig. A második csoport esetében másnap reggelre, azaz október 8-ra virradóra következik be jelentős változás. A csoport menetirányt váltott (visszafelé mentek) és a bánásmód szintén megváltozott. Ószivác elérése után pedig ugyanolyan sors vár rájuk, mint az Ószivácon éjszakázókra: menetük szintén „mozgó vesztőhellyé” alakul át. Mindebből arra lehet következtetni, hogy bár nem ismerjük az elindításukkor kiadott parancsot, nem tudjuk milyen céllal indították el őket, de a parancs és a szándék október 7-én éjszakára-reggelre megváltozott. Minden bizonnyal ez összefügg a Cservenkán ugyanezen éjszaka végrehajtott tömeggyilkossággal és ugyanezen éjszaka megérkező kitelepítési paranccsal.

            A két csoport rövid szünetekkel, étlen-szomjan, erőltetett menetben külön gyalogolt Zomborig. Végig a főúton haladtak, de általában az út két oldalán húzódó vizesárokban vagy főút melletti mezsgyén. A főúton, Zombor felé egy irányban, a kitelepített helyi lakosság vonult folyamatosan, tízezer számban, gyalog és lovaskocsikkal. A kitelepített svábok és magyarok közül sokan, férfiak, nők és gyerekek egyaránt szidták, megalázták és fizikailag bántalmazták a zsidó munkaszolgálatosokat. Gyakran használták a náluk lévő fegyverüket is és minden ok nélkül a munkaszolgálatosok közé lőttek. A menetközben érintett falvak esetében is ugyanez volt a helyzet, így Ószivác után Kerényben (Kljajićevo, Kernei) is.

            A német katonák mindkét irányban használták a közutat és ez újabb veszélyforrást jelentett, mert a szembejövő katonák néha rálőttek a munkaszolgálatosokra. A meneteket többségében helyi svábokból álló, felfegyverzett fiatal katonák kísérték (sváb-SS; Volks-SS). A sváb-SS tagjai közül sokan tudtak magyarul is vagy magyarok voltak, akik tudtak németül is. Az arányuk megállapíthatatlan. Valószínűleg Cservenka és Ószivác között a cservenkai, Ószivác és Kerény között az ósziváci, Kerény és Zombor között pedig a kerényi helyi sváb katonák voltak a többségben a német katonai kíséret tagjai között. Több visszaemlékező beszélt elismerően egy Waffen SS-Oberscharführer-ről (SS-törzsőrmesterről), aki a második 500-as csoport parancsnoka volt.[45] A sváb-SS mellett a menetet az SS katonái is kísérték, akik között kisebb számban bosnyák és horvát SS-katonák is voltak. A menet parancsnokai a Waffen SS tisztek vagy altisztek voltak, de nem voltak teljesen urai a helyzetnek. Az anarchisztikus viszonyok között úgy tűnik, hogy a Waffen SS tisztjei inkább fékezték a kilengéseket: felléptek altisztjeik és a közlegények valamint a sváb-SS rablásai és gyilkosságai ellen. A gyilkosságok döntő többségét a sváb-SS követte el.

            Az első 500-as csoportból életben maradottakat a zombori izraelita hitközség templomában helyezték el: a templom használaton kívül volt, mivel a zombori zsidókat 1944 májusában deportálták. Feltehetően az első éjszaka után átvitték őket a zombori vágóhídra. A második 500 fős csoport maradéka eleve a zombori vágóhídra került és itt töltötte az éjszakát. Mindkét csoport maradékát, egyetlen menetben, a Zomborba történt megérkezésüket követő harmadik nap, október 11-én reggel indították tovább. Az emberségesnek mondott Waffen SS-Oberscharführer parancsnoksága alatt gyalogmenetben értek Mohácsra október 14-én, bár nem veszteségek nélkül.

            Tolnai Gábor irodalomtörténész nyomán elfogadottá vált, hogy Radnóti Miklós az első 500 fős csoportba került, ezt azonban írásaiban nem tudta megalapozottan alátámasztani.[46] Véleményem szerint eldönthetetlen, hogy melyik 500-as csoportban ért Zomborba. A költőnek a Cservenkán keltezett verse után Mohácson, október 24-én írta meg a következő, egyben utolsó előtti versét (Razglednica /3/). Ennek négy sora és az utolsó versének (Razglednica /4/) hét sora hűen fejezi ki az Ószivác és Mohács között átélteket.[47]

[1]Kalapis Zoltán: Búza, dohány, selyem. Gazdaságtörténet és népéletkutatás a szakmunka és az áruforgalom köréből. A téglagyártás évszázadai. Újvidék, Fórum Könyvkiadó, 1998. 171. o.

[2] Rauch Karl Friedrich (a. n. Stengel Julianna; 1877. 01. 27.–?) református vallású téglagyár-tulajdonos (Ziegeleibesitzer). Angela Hefner: Tscherwenka. Cservenka–Crvenka, Batschka 1785–1944. Tscherwenkaer Familien. Angela Hefner zweite, verbesserte Auflage auf CD-ROM. Karlsruhe 2002. http://www.genealogienetz.de/vereine/AKdFF/tscherw.pdf – utolsó letöltés, 2015. 01. 24.

[3] Glässer [Glässer] Martin (a. n. Jung Elisabeth; 1897. 11. 28.–?) Téglagyártó mester (Ziegelmeister), akinek a felesége Welker Magdolna, míg lányuk Rauch Karl felesége volt. Angela Hefner: Tscherwenka. Cservenka–Crvenka, Batschka 1785–1944. Uo.

[4] Sch. Sándor: A Bori halálmenet! Lejegyezte Shlomo Müller. Petach Tikva [Izrael], Kézirat. 1992. 3. o.

[5] Taub Imre visszaemlékezése. Kézirat. Budapest, 1986. 08. [nap megnevezése nélkül]. 12. o.

[6] A Hoffmann-féle körkemence égetőtere egy kör, vagy ovális alakú önmagába visszatérő, boltozatos kialakítású csatorna, melynek külső részén ajtónyílások, belső részén azonos számú füstelvezető nyílás található. Ez utóbbiak közös füstgyűjtőcsatornán keresztül a kéménybe torkollanak. A kemence égetőterét az égetés szempontjából kamrákra osztják. Ahány ajtónyílása van egy adott kemencének, annyi kamrásnak nevezzük. A 12-24 kamrás kemencék a leginkább elterjedtek. Az égetőtérbe felülről juttatják be az égetéshez szükséges szenet. Ebből a célból a kemence boltozatába kisméretű nyílások vannak elhelyezve, amik a tűz megfigyelését is szolgálják és fedőkkel elzárhatók. http://hu.wikipedia.org/wiki/Hoffmann-f%C3%A9le_k%C3%B6rkemence – utolsó letöltés 2015. 01. 27.

[7] Halper Nándor Ferdinánd: Túl jón s rosszon. Forrás, 41. évf. 2009. 5. sz. 84. o.

[8] Szauer László. Személyes közlés. Budapest, 2009. 04. 05.

[9] Engel György. DEGOB 2356.

[10] Gárdos Károly (DOS): Cservenka – 1944. október 7. In: Galili-Gemeiner Ervin: Tanúk vagyunk…!Tel Aviv, magánkiadás, 1970. 112. o.

[11] Kis Pap János visszaemlékezése. [Hely és évszám nélkül] Magyar Jehova Tanúi Egyház Archívuma. 18. o.

[12] Palásti László: A bori halálút regénye. Budapest, Gábor Áron Könyvkiadó Vállalat. Budapest, 1947. 132. o.

[13] Levendel László: A túlélő. Főnix Alapítvány, Budapest, 1993. 58. o.

[14] Kis Pap János visszaemlékezése. [Hely és évszám nélkül] Magyar Jehova Tanúi Egyház Archívuma. 9. o.

[15] Taub Imre visszaemlékezése. Kézirat. Budapest, 1986. 08. [nap megnevezése nélkül]. 14. o.

[16] Gárdos Károly (DOS): Cservenka – 1944. október 7. In: Galili-Gemeiner Ervin: Tanúk vagyunk…!Tel Aviv, magánkiadás, 1970. 112. o.

[17] Gárdos Károly (DOS) (ford.: Szilágyi Erzsébet): Találkozás Radnóti Miklóssal a kényszermunkatáborban. Múlt és Jövő (Új folyam, 20.), 2009. 4. sz. 26. o. Kőszegi Ábel irodalomtörténész szerint Radnóti Miklós a karikagyűrűjét Bezdánnál adta oda kenyérért, amit aztán nem kapott meg. Kőszegi Ábel: Töredék. Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971. 52. o.

[18] Czitron Lajos: Cservenka 1944. Kézirat. Budapest, 1981. 08. 17. 25. o.

[19] Darvas Ferenc (a. n. Klein Regina; Budapest, 1919. 09. 06.–Budapest, 2008. 03. 14.) V/4. szd. V. kmsz. pótzlj.; a. sz.: 3006.19.2140. Budapesti munkás, tartalékos tiszt, agronómus, mezőgazdasági mérnök, az Országos Mezőgazdasági Fajtakísérleti Intézet tudományos munkatársa.

[20] Barla Szabó Zoltán [Szabó Imre Zoltán] szakaszvezetőt (a. n. Nagy Mária; Miskolc, 1916. 02. 19.–?) jugoszláv és magyar népbíróság háborús bűncselekmények elkövetéséért különböző hosszúságú börtönbüntetésre ítélték.

[21] Darvas Ferenc: Bori tartózkodásom leírása, 1943–1944. Tiszatáj, 63. évf. 2009. 5. sz. 119. o.

[22] György István: Halálraítéltek. (Kisregény.) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1957. 172. o.

[23] Guttmann Sándor. DEGOB 855.

[24] Kádár István: Bortól a Balti-tengerig. In: Szele Anna–Szele György (szerk.): Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943–44. Makkabi Kiadó Kft. Budapest, 2004. 146. o.

[25] Halper Nándor Ferdinánd: Túl jón s rosszon. Forrás, 41. évf. 2009. 5. sz. 84. o.

[26] Kádár István: Bortól a Balti-tengerig. In: Szele Anna–Szele György (szerk.): Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943–44. Makkabi Kiadó Kft. Budapest, 2004. 146. o.

[27] Smilovits Pál. DEGOB 3199.

[28] Grobner Tibor. DEGOB 3583.

[29] Sch. Sándor: A Bori halálmenet! Lejegyezte Shlomo Müller. Petach Tikva [Izrael], Kézirat, 1992. 3. o.

[30] Szauer László. Személyes közlés. Budapest, 2009. 04. 05.

[31] Engel György. DEGOG 2356.

[32] Soós Gergely. Személyes közlés. Ugod, 2006. 08. 30.

[33] Német összefoglaló jelentés. Uo. 17. o.

[34] Szinger Ádám élettörténete saját elmondása alapján. MJTE Archívuma. 14. o.

[35] Bondy Endre: Cservenka. HDKE. Nytsz: 2011.1007.1. 3–4. o. Czitron Lajos: Cservenka 1944. Kézirat. Budapest, 1981. 08. 17. 25. o.

[36] Gárdos Károly (DOS): Cservenka – 1944. október 7. In: Galili-Gemeiner Ervin: Tanúk vagyunk…! Tel Aviv, magánkiadás, 1970. 112. o.

[37] Kádár István: Bortól a Balti-tengerig. In: Szele Anna–Szele György (szerk.): Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943–44. Makkabi Kiadó Kft. Budapest, 2004. 146. o.

[38] Czitron Lajos: Cservenka 1944. Kézirat. Budapest, 1981. 08. 17. 25. o.

[39] Smilovits Pál. DEGOB 3199.

[40] Groner Tibor. DEGOB 3583.

[41] Szabadka–Cservenka–Hódság–Bácsordas–Gombos vasútvonal. A vasútvonal azóta megszűnt.

[42] Major Nándor: Ő is megjárta a poklot. Ifjúság. (Újvidék), 1956. 03. 10. 8. o.

[43] Uo.

[44] Tolnai Gábor: A meredek út végső szakasza. In: Nőnek az árnyak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. 222–227. o.

[45] C. G. DEGOB 326. A visszaemlékezésben a Waffen SS-Oberscharführer keresztneveként „Wilheim” került megnevezésre.

[46] Tolnai Gábor. 222–227. o.

[47] Berger Ferenc. DEGOB 2419.; Czitron Lajos: Cservenka 1944. Kézirat. Budapest, 1981. 08. 17. 25. o.; Csányi Károly. Személyes közlés. Párizs, 2007. 06. 23.; Derara Miklós. DEGOB 1643. Fischer László. DEGOB 1902. Füzesi József. Személyes közlés. Budapest, 2018. 06. 10.; Groner Tibor. DEGOB 3583. Kádár István: Bortól a Balti-tengerig. Uo. 147–149. o.; Levendel László: A túlélő. Főnix Alapítvány, Budapest, 1993. 58. o.; Mayer Rudolf: Az énekös. Csapody Tamás interjúja Mayer Rudolf egykori munkaszolgálatossal. Mozgó Világ, 32. évf. 2006. 2. sz. 38. o.; Sch. Sándor: A Bori halálmenet! Lejegyezte Shlomo Müller. Petach Tikva [Izrael] Kézirat, 1992. 3. o.; Taub Imre visszaemlékezése. Kézirat. Budapest, 1986. 08. [nap megnevezése nélkül]. 19. o.