Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni

A szövetség jelképei: szeretet és tisztelet

A tfillin, a mezuzá és a cicit jelképek: arra valók, hogy emlékeztessenek az Örökkévaló jelenvalóságára, parancsolataira és vele szembeni kötelességeinkre. „…emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára, teljesítsétek azokat…” (4Mózes 15:37-41.) Mint az ima, amelynek neve a szív szolgálata, ezek a rítusok is Isten iránti szeretetünket és tiszteletünket tükrözik.

Az Isten iránti szeretet késztetése majdnem olyan erősen rögzül tudatunkban, mint a neki való engedelmesség parancsa. Isten egyetlen voltának napi kétszeri megerősítését – Halljad, Izrael, az Örökkévaló az Istenünk, az Örökkévaló Egy! – azonnal követi az emlékeztető: Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, egész szíveddel, egész lelkeddel és egész erőddel. De ez még nem minden, mert e szavakat, amelyeket ezen a napon szívedre helyeztem – azaz hogy „szeresd Istenedet…” – szorgalmasan kell tanítani a gyermekeknek, be kell vésni az ember tudatába, és reggeltől estig, minden tettében jelen kell lenniük. Az erre emlékeztető jelnek – kezén és fején, háza kapuján és ajtóin – állandóan szem előtt kell lennie.

Bár minden vallási forrás az „Isten-félelmet” (Isten tiszteletét) hangsúlyozza, és mindennapi imánk elején a Példabeszédek intelme áll – „A bölcsesség kezdete Isten félelme” –, a Talmud mégis azt mondja: „Aki szeretetben szolgálja Istent, nagyobb annál, mint aki félelemben szolgálja.” (Szotá 31a.)

Maimonides A tévelygők útmutatójában kiemeli, hogy többet ér, ha szeretettel fordulunk Istenhez, és így teljesítjük előírásait, mint ha félelemmel tesszük ezt. A szeretet magasabb kategória, mivel magasabb értelmi képességet és nagyobb belátást igényel. Miután nem mindenki tud eljutni erre a magasabb szintre, „a bölcsesség kezdetén” valóban legalább félelemmel – áhítatos tisztelettel – kell Isten felé fordulni.

Bármennyire többet ér is Isten szeretetben való szolgálata a félelemben valónál, (1) kétségtelen, hogy mindkét érzésnek jelen kell lennie az átlagos egyéniség tudatában, mert az időtől és a körülményektől függően mindkettő szerepet játszhat az odaadásban és a kötelességteljesítésben.

Nézzük például a szülő-gyermek kapcsolatot! Az a gyermek, aki csak szeretetet érez anyja és apja iránt, és a büntetéstől való félelem nem játszik szerepet cselekedeteiben, sokkal szófogadatlanabb, mint az, aki tart is tőlük. Ez különösen igaz a kisgyerekre, aki még nem tudja felmérni tetteinek és kívánságainak következményeit, és fő motivációja az önzés. Az „önzetlenségtanulás” a „szeretni tanulás” része. Az a gyerek, akinek cselekedeteit csak a büntetéstől való félelem motiválja, azonnal átlépi a fegyelem korlátait, amint szülei nem figyelnek oda, vagy úgy érzi, hogy megteheti, viszont ha szereti is szüleit, nem tesz olyasmit, amivel fájdalmat okoz nekik. Az emberi lények és Isten közötti kapcsolatban – akárcsak a gyerekek és a szülők közöttiben – a leghatásosabb motiváció a félelem és szeretet egyensúlya.

A tfillin, a mezuzá és a cicit kötelezettsége az Isten iránti szeretet keretébe tartozik, de célja mégsem érzelmek vagy elvont érzések felkeltése, hanem az, hogy emlékeztessen: „az Örökkévaló útját” kell követnünk.

„Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet!” A bölcsek szerint ez az jelenti: „Érd el az embereknél, hogy megszeressék az Örökkévaló nevét!” (Szifré Deut. 6:4.) Másszóval még a szeretet parancsolata is inkább tettekkel, cselekvéssel, aktivitással teljesíthető, mintsem félelemmel. Azt sugallja: Isten szeretetét azzal mutathatjuk ki, hogy viselkedésünkkel embertársainkban is felkeltjük az Isten iránti szeretet és tisztelet érzését. Ehhez az etikai és erkölcsi mérce legmagasabb fokát kell elérnünk.

Lábjegyzet (1): Tisztáznunk kell, hogy a jirát HáSém héber fogalom más nyelven – amelyekre többnyire istenfélelemként fordítják – nem adja vissza az eredeti jelentést. Semmiképpen nem jelenti a félelmet a „tartani valamitől” értelemben, nem azonos a vadállattal szemben vagy a veszélyes helyzetben érzett félelemmel. Az erre használt héber szó a páchád. Bár az embert gyakran ábrázolják úgy, mint aki páchádot érez Istennel szemben, a Biblia ezt a szót csak akkor használja a Mindenhatóval kapcsolatban, amikor Jákob „Izsák félelmes Istenéről” beszél (1Mózes 31:42., 53.) A jirá értelme – noha tartalmazza a rossz cselekedetért járó büntetéstől való félelmet – inkább „áhítat”, „megilletődés”: mély tisztelet, amit az ember akkor érez, ha egy hatalmas uralkodó vagy nagy és híres személyiség előtt áll. A különös gond, amit ilyenkor ruházatára, beszédére és viselkedésére fordít, ennek a megilletődésnek, tiszteletnek és „félelemnek” az eredménye. Ilyen alkalmakkor nem illik idegesnek vagy félénknek mutatkozni. Szokták mondani, hogy valaki „megkukul”, ha hirtelen elébe toppan egy ilyen személyiség. Ezt nem feltétlenül a félelem okozza, inkább a megilletődés. Pontosan ez az az érzés, amit a jirát HáSém kifejezés tartalmaz. Az Isten tisztelete kifejezés sem azonos a jirát HáSémmal: túl langyos, túl lagymatag. Előzékenységet, udvariaskodást, „respektust” foglal magában, ami – bár elengedhetetlen – nem tükrözi a jirá által kifejezett érzelem mélységét.

 

A tfilin

„Halljad, Izrael, az Örökkévaló az Istenünk, az Örökkévaló Egy! Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet teljes szívedből, lelkedből és teljes erődből! …azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked… jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!”

(5Mózes 6:4-9.) (2) 

A Tórának ezek a szakaszai szolgálnak a két egyedülálló zsidó szimbólum, az Isten és Izrael közötti örök Szövetség ősi bizonyságai, a tfilin és a mezuzá alapjául. Mindkettő parányi sűrítménye az egész Tórának, amely a zsidóság kötelezettségeit tartalmazza. A mezuzá a lakóhely és az otthon zsidó voltát jelöli: arra szolgál, hogy Isten állandó jelenlétére és minden parancsolatának teljesítési kötelezettségére emlékeztessen. Ugyanakkor a tfilin az embert jelöli meg kezén és fején.

A tfilin – amelynek nevét imaszíjként szokták lefordítani – két négyszögletes, fekete dobozka, amelyekben pergamentekercskékre írva a Tóra négy szakasza található: Mózes második könyve 13:1-10. („Szentelj meg számomra minden elsőszülöttet…”), Mózes második könyve 13:11-16. („És lesz, midőn bevisz téged az Örökkévaló az országba…”), Mózes ötödik könyve 6:4-9. („Halljad, Izrael, az Örökkévaló az Istenünk, az Örökkévaló Egy!”) és Mózes ötödik könyve 11:13-21. („És lészen, hogyha hallgatva hallgattok parancsolataimra…”).

Mind a négy Tóra-szakasz tartalmazza a tfilin, a zsidó hit és odaadás jelképének parancsolatát. A fekete dobozkákhoz bőrszíjak kapcsolódnak – héber nevük r’cuot –, amelyekkel a kézre, illetve a fejre lehet illeszteni őket.

A szíjakat, a dobozokat és a pergament is kóser állat bőréből készítik. A tekercsek szövegét kézzel írják. A tfilin szó hasonlóan hangzik, mint az „ima” jelentésű tfilá. Mindkettőnek az „ítélni” jelentésű pll igető a gyökere. Az imádkozással és a hozzá kapcsolódó szertartásokkal a Mindenható jelenlétében és ítélő szeme előtt – ugyanakkor önmagunk előtt is – tanúságot teszünk hitünkről.

A tfilinrakás parancsolatát meghatározott időben kell teljesíteni, ezért a nők fel vannak mentve teljesítése alól, és nem kell tfilint rakniuk.

Tizenhárom éves korukig a fiúknak nem kell tfilint rakniuk, de amint elérték ezt a kort, a tfilinrakás szertartása „elválasztja a férfit a fiútól”. A bár micvá kor betöltésének látható jele szorosan összekapcsolódik a vallási kötelezettségek teljsítésével.

A tfilin parancsolatát csak napközben szabad teljesíteni, lehetőleg a reggeli sáchrit ima alatt.

A tfilint csak hétköznap kell felrakni, szombaton és ünnepeken nem. Ennek az az oka, hogy a tfilin emlékeztetőül szolgál a zsidók számára arra az esetre, ha mindennapi teendői közepette megfeledkeznék a parancsolatokról. A szombat és az ünnepek maguk is az Isten és Izrael közötti Szövetség örökös jelei, a zsidó élet különleges ékességei. A tfilin parancsolatával tetézni a szombat parancsolatát nemcsak fölösleges lenne, hanem a szombat értékének lefokozása is. Bármily furcsa, a szent tfilint nem használjuk szombaton és ünnepnapon.

Hogy Peszách és Szukot „közbülső napjain”, a félünnepeken (hol hámoédkor) raknak-e tfilint, az attól függ, hogy a korai szaktekintélyek – a risonim („elsők”) – eltérő szabályozásait hogyan értelmezik. A szfárd zsidók nem raknak tfilint ezeken a napokon, és az áskenáz zsidók között is vannak, akik elhagyják; vannak, akik felteszik, de nem mondanak rá áldást, és olyanok is, akik csak az első áldást mondják el; megint mások mindkét áldást elmondják, de alig hallhatóan. Ha a családban nem alakult ki ennek a hagyománya, legjobb annak a közösségnek a szokásai szerint eljárni, ahol imádkozunk.

A tfilin felrakása és levétele:

• A tfilint a tálit felvétele után kell felrakni. Ennek az az oka, hogy „ami gyakrabban van, előbbre való annál, ami ritkábban van” (Zváchim 89a.). A cicit (tálit) parancsolatát szombaton is teljesíteni kell, míg a tfilinét csak hétköznap.
• A tfilint állva kell feltenni.
• A tfilin felrakása közben nem szabad mással foglalkozni: ne beszélgessünk, és ne kapcsolódjunk be a közös imába se.
• A kézre való tfilint, a tfilin sel jádot kell feltenni először, méghozzá a bal kézre. A „…legyenek jelül kezedre…” (2Mózes 13:16.) szövegben a „kezed” kifejezés így szerepel: jádchá, s ezt a bölcsek jád chécháként, „gyengébb kezedként” olvasták, ami többnyire a bal kezet jelenti. Ugyanez az oka annak, hogy a balkezeseknek jobb kezükre kell feltenniük a tfilint.
• A másik ok a „…kösd ezeket jelül kezedre…” és az „…írd őket házad ajtófélfáira…” (5Mózes 6:8-9.) mellérendeléses szerkezetből ered. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az írást és a kötést ugyanaz a kéz végzi, vagyis jobb kézzel kell a tfilint a bal kézre kötni.
• A tfilin dobozát a bicepszre – a „kétfejű” karizomra – kell helyezni, oda, ahol a kar legközelebb esik a szívhez. Ez jelképezi a „Tegyétek ezeket a szavaimat szívetekre…” (5Mózes 11:18.) és a „legyenek ezek az igék… a szíveden…” (5Mózes 6:6.) sorokat.
• A tfilin dobozának elülső oldala fölfelé álljon a karon, hogy a héber jud betű formájú csomó – amely a Sáddáj szónak, Isten egyik nevének része – legyen legközelebb a szívhez.
• Mielőtt a szíjat a kar köré tekernénk, ellenőrizzük, hogy a csomó nem lazult-e meg, és közvetlenül csatlakozik-e a dobozhoz, s elmondjuk a következő áldást:

Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu l’hániách tfilin.

„Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta nekünk a tfilin felrakását.”

• Ezután megfeszítjük a szíjat, és hétszer körültekerjük alkarunkon. A fennmaradó részt a kézfej köré tekerjük.
• Ezután a fejre való tfilint, a tfilin sel rost kell feltenni. Mielőtt szíjait megfeszítenénk, a következő áldást mondjuk:

Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu ál micvát tfilin.

„Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta minékünk a tfilin parancsát.”

Ezután megszorítjuk a szíjakat, és ezt mondjuk:

Báruch Sém kvod málchuto l’olám váéd.

„Áldott Ő, kinek dicső királysága örök.”

• A fejre való tfilint a homlok fölé kell helyezni. A doboz lefelé néző része nem kerülhet a hajtő vonala alá. Ha a hajtő vonala az idők folyamán magasabbra került, a tfilint közvetlenül az eredeti vonal fölé kell tenni. _gy kell felrakni, hogy a pontosan a szemek közötti rész fölött legyen, mert le van írva: „legyenek homlokkötőül szemeid között…” (5Mózes 6:8.)
• A fejre való tfilin csomóját a koponyaalap közepére kell tenni, közvetlenül a hajtő vonala fölé. A szíjakat a nyak mellett előrevezetjük, ügyelve, hogy kidolgozott, fekete oldaluk kifelé legyen.
• A kézre való tfilin szíját a kézfej köré tekerjük úgy, hogy hüvelykujjunk és mutatóujjunk között haladjon át. Ezután középső ujjunk középső íze köré, majd kétszer az alsó íz köré tekerjük, végül a gyűrűsujj mögött áthúzva tenyerünkbe hajtjuk. Mindeközben a következőt mondjuk:

V’érásztich li l’olám, v’érásztich li b’cedek uvmispát uvcheszed uvráchámim. V’érásztich li beemuná, v’jádáát et Ádonáj.

„Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom jegyében. Eljegyezlek magamnak a hit jegyében, és megismered az Örökkévalót.” (Hóseás 2:21-22.)

• Az istentisztelet végén (3) ebben a sorrendben vetjük le a tfilint:

1. letekerjük az ujjak körüli hurkokat,
2. levetjük a fejre való tfilint,
3. letekerjük az alkarról a szíjat, és levetjük a kézre való tfilint.
4. A tálitot csak a tfilin után vetjük le.

Nincs előírás arra, hogy hogyan kell eltenni a tfilint. Mindenki úgy teheti el, ahogy a legjobbnak látja. A tfilint közvetlenül a bőrünkre, illetve a hajunkra kell illeszteni. Semmiféle idegen anyag nem lehet a test és a tfilin között. Akinek kötés van a karján, annak nem kell tfilint raknia. Vannak, akik a fejen lévő kötés esetében megengedik a tfilinrakást, de áldásmondás nélkül.

Ha valaki akár a kézre, akár a fejre való tfilint nem tudná felrakni – például ha kötés van rajta, be van gipszelve, testi hibás vagy elvesztette az egyik tfilint –, akkor is fel kell raknia a másikat. A két tfilin felrakása két különböző micvá, és aki az egyiket nem tudja teljesíteni, az nincs felmentve a másik teljesítése alól. Ha csak a kézre való tfilint rakjuk fel, csak az első áldást – l’hániách tfilin: „a tfilin felrakása” – mondjuk. Ha csak a fejre rakunk tfilint, mindkét áldást – l’hániách tfilin: „a tfilin felrakása” és ál micvát tfilin: „a tfilin parancsa” – el kell mondani.

Hasznos szokás, hogy a tfilinrakást három hónappal a bár micvá előtt elkezdik.

Ha valakinek nincs tfilinje, és szeretne a zsinagógában imádkozni, inkább várja meg az istentisztelet végét, és kérje kölcsön valakitől a tfilint – hogy legalább a Smát és az Ámidát tfilinben mondja el –, de ne imádkozzon a többiekkel tfilin nélkül.

A tfilin a felnőtt férfiak hétköznapi templomi „egyenruhájához” tartozik. Tiszteletlenség nélküle imádkozni reggelenként. Isten hadseregének katonája nem járulhat az Örökkévaló elé hiányos öltözékben. A földi hadsereg tisztjei elé sem állhat senki félig egyenruhásan. A Smát – amelyben kétszer szerepel a tfilinrakás parancsa – tfilin nélkül mondani annyi, mint semmibe venni az Örökkévaló parancsát. A bölcsek azt mondják: „Aki tfilin nélkül mondja a Smát, olyan, mint aki hamis tanúságot tesz maga ellen”, vagyis a hazugság vádját vonja magára (Bráchot 14b.).

A tálit felöltése – a cicit micvájának teljesítése – nem helyettesíti a tfilinrakást, és nem csökkenti az utóbbi elhanyagolásának súlyosságát.

A tfilinrakást néhány perc alatt meg tudja tanulni egy felnőtt férfi: az is, aki sohasem tudta, és az is, aki elfelejtette az évek során, mialatt elhanyagolta ezt a micvát. A rabbi vagy a tanító, de bármelyik közösségbeli társa eligazítja. Senki nem riadhat vissza egy rituális tárgy használatától, amelyet a máshitűek nem ismernek, sőt büszkén és méltósággal kell viselnie. A tfilinrakás ősi hagyományát az Írás alapozza meg, s ez tanúsítja hitünk töretlen folytonosságát, a zsidók generációinak bizonyosságát az Egyetlen Istenben immár három és fél ezer éve. A tfilin felrakásával a zsidó férfi kinyilvánítja azonosságát a zsidó múlttal, a jelennel és a jövővel. Akár a zsinagógában, akár otthon imádkozik, a tfilin micváját minden kétköznap köteles teljesíteni.

Aki nem rakja fel a tfilint, nyolc bibliai felszólító előírást sért meg. Aki pedig betartja a parancsot, arról azt mondják, hogy hosszú életű lesz, mert le van írva: „Az Örökkévaló velük van, éljenek.” (Ézsaiás 38:16.) 

Lábjegyzet (2): A Biblia egyéb helyein is találunk utalást a tfilin micvájára: 2Mózes 13:9., 5Mózes 11:18.

Lábjegyzet (3): Ros Chodeskor a tfilint csak a muszáf Ámidá előtt vetjük le. Hol hámoédkor, ha fölvettük a tfilint, a sáchrit Ámidá után, a Hállél előtt kell levetni.

 

A mezuzá

„Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuidra!” (5Mózes 6:9.)

Bár a mezuzá szó szerint „ajtófélfát” jelent, az ajtófélfára helyezett pergamentekercset – a kláfot – is mezuzának hívják.

A mezuzá egy kis pergamentekercs, amelyre két bibliai szakasz van írva: „Halljad, Izrael, az Örökkévaló az Istenünk, az Örökkévaló Egy!” (5Mózes 6:4-9.) és „Ha engedelmesen hallgattok parancsaimra…” (5Mózes 11:13-21.)

Az összetekert pergamenlapot fa-, fém- vagy műanyag tokba (4) helyezve erősítik az ajtófélfára. Szabad az ajtófélfába vésett üregben is elhelyezni.

Ha a háznak több bejárata van, mindegyikre kell mezuzát tenni, akkor is, ha csak egyet használnak állandóan.

Az udvar, a kerítéssel vagy fallal körülvett terület bejáratához is ki kell tenni a mezuzát, ha az megfelel a „bejárat” követelményeinek, mert le van írva: „kapuidra”.

A ház belső helyiségeinek bejáratára is kell mezuzát tenni.

Nem kell mezuzát tenni a fürdőszoba, a vécé és hasonló helyiségek ajtajára, sem a nyilvános fürdőkre, mert csak magasabb célokat szolgáló helyiségeken kell mezuzát elhelyezni.

A mezuzát csak állandó tartózkodást szolgáló házra vagy szobára kell feltenni. Ezért nem szükséges a szukoti sátor bejáratán, mivel a szuká csak ideiglenes tartózkodásra szolgál.

Mezuzát kell tenni minden nyílásra, amelynek két ajtófélfája és szemöldökfája van.

Bármelyik családtag fölteheti a mezuzát, az asszony is, sőt a bár micvá vagy bát micvá kort el nem ért gyerekek is, ha elég idősek ahhoz, hogy megértsék ezt a kötelezettséget és jelentőségét.

Bérelt lakásban a törvény szerint a beköltözés utáni harminc napon belül kell föltenni a mezuzát. Aki saját lakásba költözik, annak azonnal föl kell tennie. Bár a parancsolat teljesítését nem szabad halogatni, a határidő túllépése nem számít törvényszegésnek.

Kiköltözéskor fenn kell hagyni a mezuzákat, ha tudjuk, hogy utánunk zsidók fognak a lakásba költözni. Ha tudjuk – vagy okunk van azt hinni –, hogy utánunk nem zsidók fogják használni a lakást, legjobb, ha levesszük a mezuzákat. A nem zsidók nem tekintik szent tárgynak a mezuzát, és megtörténhet, hogy leveszik vagy megszentségtelenítik. Előfordulhat, hogy a nem zsidók szeretnék, ha fennhagynánk a mezuzákat, mert „amulettnek” vélik, ami szerencsét hoz a házra. Ez nem méltó a mezuzához: ilyenkor is le kell venni. Ha azonban a nem zsidónak a mezuzá tokja tetszik, és azért szeretné megtartani, fennhagyhatjuk a tokot, csak a szent pergamentekercset, a kláfot kell kivennünk belőle.

Maimonides szerint aki a mezuzát amulettnek, a házra szerencsét hozó tárgynak tekinti, az tudatlan. „Az ilyen ostobák nemcsak egy micvá teljesítését mulasztják el, hanem félreértenek egy nagy micvát azzal, hogy egybemossák Isten egyedülvalóságát és az iránta érzett szeretetre emlékeztető tárgyat, és úgy tekintik, mintha hasznukra szolgáló amulett lenne…” (Hilchot M’zuzá 5:4.)

Elterjedt szokás napjainkban, hogy egyesek mezuzá formájú kis tárgyakat viselnek. A zsidó szimbólumok – a Dávid-csillag, a törvénytábla formájú jelképek – viselése nem kifogásolható, ha valaki ékszerként teszi magára őket, vagy ezzel nyilvánítja ki mások előtt, hogy zsidó. De magát a mezuzát nem szabad viselni. Még a nem kóser – vallási szempontból érvénytelen – mezuzát sem illik amulettként használni.

A mezuzá ősidők óta jelöli a zsidó otthont, és hirdeti a házon, hogy zsidók laknak benne. De magukat a zsidókat is emlékezteti – valahányszor belépnek otthonukba, vagy elhagyják azt – Isten jelenlétére és egyetlen voltára, valamint kötelességeikre, amelyeket a Tóra törvényei és előírásai tartalmaznak.

A mezuzá feltevése:

Mielőtt a mezuzát az ajtófélfára erősítjük, a következő áldást kell elmondanunk:

Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu likboá m’zuzá.

„Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta nekünk, hogy tegyünk föl mezuzát.” 

Ezután a mezuzát tokjába helyezve a belépés iránya szerint az ajtó jobb oldalára kell szögezni vagy csavarozni, esetleg ragasztani. Oda kell erősítenünk a mezuzát, ahol az ajtófélfa fölső egyharmada kezdődik, vagyis kicsivel az ajtófélfa hosszának fölülről számított egyharmada alá. Ha nem tudjuk pontosan megbecsülni a magasságot, tegyük inkább följebb, mint lejjebb.

Ha az ajtófélfa nagyon vastag, a mezuzát akkor se tegyük a külső élétől számított 8,5 cm-nél távolabbra.

A mezuzát ferdén kell feltenni, úgy, hogy teteje a lakás felé mutasson. Ha az ajtófélfa annyira keskeny, hogy a mezuzá nem fér el ferdén, szabad egyenesen feltenni, inkább, mint hogy az ajtón belülre tegyük.

Lábjegyzet (4): A mezuzá-tok a modern művészeti alkotások között is helyet kapott. A legkülönbözőbb, drága és kevésbé drága anyagokból tervezett művészi mezuzá-tokokkal lehet találkozni. 

 

A cicit és a tálit

A következő szakaszba foglalt parancsolat a négyszögletű ruhadarabra erősített rojtok – cicit – viselésére szólít fel, amelyeknek az Örökkévaló parancsolataira kell emlékeztetniük:

„Azután ezt mondta Mózesnak az Örökkévaló: „Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik, hogy csináljanak bojtokat a ruhájuk szegélyére nemzedékről nemzedékre, és tegyenek a szegélyen lévő bojtokra kék bíborzsinórt. Arra való ez a bojt, hogy valahányszor ránéztek, emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára, teljesítsétek azokat, és ne csábítson el titeket sem a szívetek, sem a szemetek, amelyek paráznaságba vihetnek benneteket, hanem emlékezzetek, és teljesítsétek minden parancsolatomat, és szentek legyetek Istenetek előtt. Én, az Örökkévaló vagyok a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy Istenetek legyek. Én, az Örökkévaló vagyok a ti Istenetek!”

(4Mózes 15:37-41.)

Azokon a ruhákon, amelyeknek nincs négy vagy több sarkuk, nem kell rojtoknak lenniük.

Ezt a micvát napközben kell teljesíteni. A szövegből: „valahányszor ránéztek” (vagyis látjátok), a bölcsek azt a következtetést vonták le, hogy éjjel – amikor a sötétben nem lehet látni – a cicit parancsolata nincs érvényben. (5)

A régi időkben sokféle négysarkú ruhadarabot viseltek. Mivel az öltözködési szokások változtak, és az emberek nem hordtak többé ilyen ruhákat, a parancsolatot a törvény minden szigora ellenére sem tudták volna teljesíteni, és feledésbe merült volna ez a nagy fontosságú micvá, amelynek az összes parancsolat megtartására kell emlékeztetnie. Ezért a bölcsek bevezették a külön erre a célra való négysarkú ruhadarab viselését.

Maimonides azt mondja: „Nem kötelező ugyan, hogy valaki azért vásároljon és viseljen egy ruhát, hogy rojtokat hordhasson, ennek ellenére a hívő és jámbor ember nem vonhatja ki magát e parancsolat teljesítése alól. Arra kell törekednie, hogy legyen olyan holmija, amelyen rojtok vannak, és teljesíthesse ezt az előírást. Különösen az imádkozás idején kell erre gondot fordítani.” (Hil. Cicit 3:11.)

A tálit, a négysarkú, rojtokkal ellátott imalepel így vált a férfiak reggeli imádkozás alatt viselt hagyományos ruhadarabjává. Mielőtt állva felöltjük a tálitot, két kezünkben tartjuk, és a következő áldást mondjuk:

Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu l’chitátéf bácicit.

„Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy öltsünk cicitet magunkra.” 

A tálitnak a négy sarkán lévő rojtok adják vallási jelentőségét. A többi – hogy egyszerű vagy míves munka, színes vagy egyszínű, zsidó vallási szimbólumokkal hímzett vagy sima – nem játszik szerepet a micvá teljesítésében: „csináljanak bojtokat a ruhájuk szegélyére… hogy valahányszor ránéztek, emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára…”

A rövidebb rojtozás, amely sok tálit szegélyén látható, nem cicit, csak dísz, és nincs különösebb jelentősége. A tálitnak elég nagynak kell lennie, és be kell fednie a test nagy részét, hogy ruhadarabnak lehessen tekinteni. Az igazi tálit semmi esetre sem nyaksál.

Nemcsak az imádkozás alatti tálitviseléssel kell a cicit parancsolatát teljesíteni. A vallásos emberek „kis tálitot” – tálit kátánt – is hordanak. Ez egy négyszögletű ruhadarab, amely befedi a mellet és a hátat, és rendszerint az ing alatt viselik. Így a micvát nemcsak imádkozás közben, hanem egész nap teljesítik.

A tálit kátánt árbá kánfotnak is szokták hívni, ami „négy sarkot” jelent. (6)

A tálit kátán felöltése előtt a következő áldást kell elmondani:

Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu ál micvát cicit.

„Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta minékünk a cicit parancsát.” 

Ezt is csak nappal mondjuk, este nem. Ha a tálit vagy a tálit kátán egyik sarkán leszakadt vagy tönkrement a rojt, le kell venni, és meg kell javítani vagy ki kell cserélni. Kérjünk meg erre olyant, aki ért hozzá, hogyan kell a helyére kötni a cicitet.

Az Írott Tóra nem ad utasítást arra, hogyan kell a cicitet a tálitra kötni, de a Szóbeli Tóra rendelkezik erről, a Sulchán Áruch pedig részletesen leírja. Több misztikus és szimbolikus vonás is fűződik ehhez az eljáráshoz. Például a harminckilenc tekerés, amelyet a négy rojt mindegyikén el kell végezni, azonos „az Örökkévaló Egy” szavak héber megfelelőjének számértékével. vissza a fejezet elejére

Lábjegyzet (5): Ezért nem viselik a tálitot az esti istentiszteleten sem. Az egyetlen kivétel Jom Kippurkor az esti Kol Nidre istentisztelet, az éjszaka különleges szentsége miatt. 

Lábjegyzet (6): Tálit kátánt, tálitot és egyéb rituális tárgyakat általában a zsidó kegyszereket árusító boltokban lehet kapni.

 

Az ima

Az imádkozás az ember legnyilvánvalóbb és legáltalánosabb kapcsolata Istennel. A legelmélyültebb és legőszintébb imádságot „a szív szolgálatának” – ávodá se’blevnek – hívják, és ez az egyik módja az Isten iránti szeretet kifejezésének.

„És szolgáljátok az Örökkévalót, a ti Isteneteket…” (2Mózes 23:25.) Maimonides szerint ez az imára vonatkozik, ezért azonos ezzel: „És szolgáljátok az Örökkévalót, a ti Isteneteket egész szívetekkel.” A bölcsek szerint a vers utóbbi szavai az imára – tfilára – utalnak. Ez a vallási kötelesség nőre és férfira egyaránt hárul.

Az imádkozás eredetileg szervezetlen és szabályozatlan volt. Legalább naponta egyszer hosszabb-rövidebb ideig mindenkinek imádkoznia kellett, de voltak, akik többször is megtették.

Noha az imának legeszményibb megjelenésében spontánnak kell lennie, azt kell szavakba öntenie, amit szívünk érez és fejünk gondol, az emberek nem voltak képesek „megfelelően és pontosan kifejezni magukat”. Az átlagember nem tudta megparancsolni nyelvének, hogy „megfelelő szavakat találjon kívánságai kifejezésére vagy az Örökkévaló dicséretére”. Ezért Ezra és a Nagy Gyülekezet férfiai „a maguk idejében bevezették a Tizennyolc Áldást. A Tizennyolc Áldás közül az első három Isten dicséretét tartalmazza, az utolsó három hálaadás, a közbülsők pedig könyörgések az egyén és a közösség legfontosabb szükségleteinek kielégítéséért. Ezeket mindenki megtanulta, úgyhogy még a tökéletlen beszédűek is éppoly érthetően tudtak imádkozni, mint azok, akik kiválóan beszéltek héberül. Így aztán bevezették a többi áldást és imát is, amelyeket egész Izrael megtanult, még a dadogók is, és azok is, akik nem ismerik a nyelvet.” (Hil. Tfilá 1:4.)

Bár a hit legtermészetesebb kifejezése mindig is „a szív szolgálata” volt, az imádkozás szertartása hivatalosan is felváltotta a központi Templom funkcióit – a liszt- és/vagy állatáldozat bemutatását –, miután a Templomot lerombolták, és az áldozati szertartások megszűntek. (A Tóra értelmében az áldozati Istentisztelet helye kizárólag a Bét HáMikdás – a Templom – és a Templom-hegy lehetett. Másutt tilos volt áldozatot bemutatni.)

A sáchrit áldozat helyére így a reggeli – sáchrit – ima lépett, a délutáni áldozatbemutatást a minchá helyettesíti; a szombati és ünnepi muszáf különáldozatokat az ezeken a napokon tartott muszáf istentisztelet. Az istentiszteleteknek még az időpontja is megegyezik a nekik megfelelő áldozatbemutatáséval. Ez alól a párhuzamosság alól csak a hétköznap esti ima – az árvit vagy mááriv – a kivétel, amelynek nincs megfelelője az áldozati szertartások között. Ez az oka, hogy ennek az istentiszteletnek a kötelező volta mindig vita tárgyát képezte. Bár a hagyomány és a szokás jogán a mááriv végül bekerült a szertartások közé, „nem hivatalos” jellegét bizonyítja, hogy ez az egyetlen istentisztelet, amelyen a előimádkozónak nem kell megismételnie az Ámidát.

Az imának mint „a szív szolgálatának” hagyománya messze a Templom lerombolása előtti időkig nyúlik vissza. Az ősatyák adták az első példákat. „Ábrahám pedig imádkozott Istenhez…” (1Mózes 20:17.), s a hitnek ezt a kinyilvánítását utódai is megtették. Ezért van naponta inkább három, mint két szertartás: nehogy azt lehessen gondolni, hogy az istentisztelet csak a Templomban bemutatott áldozatok pótlása. A napi három ima hagyományát az ősatyáktól eredeztetik. A reggeli imádság eredete Ábrahám, a délutánié Izsák, az estié Jákob nevéhez fűződik.

Miután a különböző imádkozási szertartások mégiscsak a szent áldozatok – a korbánot –utódai, az ima is a korbánot sajátságait viseli. A korbánot felajánlása az Isten iránti hűség és odaadás kinyilvánítása volt, és eszközül szolgált, hogy a zsidók közelebb kerüljenek Istenhez. (A korbán – szó szerint áldozat – a károv szóból ered, amely közelítést, közeledést jelent.) Így hát „a szív imádsága” ezt tükrözi.

Bármit jelent vagy jelképez is az imádság, nem szabad elfelejteni, hogy az ima, a tfilá az Istenhez való beszéd: nem az istentisztelet szemlélése, nem a mások imádkozása alatti csöndes üldögélés. Azt jelenti, hogy az ember megél egy eseményt: megszólítja Magát Istent.

A mindennap elmondott imák a megszokott szövegek eldarálásává kophatnak. A bölcsek fontosnak tartották, hogy erre a veszélyre figyelmeztessenek. „Ha imádkozol, ne tedd azt, mint valami kiszabott munkát, hanem úgy, mint aki irgalomért könyörög Istenhez.” (Ávot 2:18.) „Aki megszokásból imádkozik, annak az imádsága nem esdeklés.” (Bráchot 4:4.)

A bölcsek támpontokat adtak az áhítat – a káváná – feltételeinek biztosításához, mert enélkül az imádkozásnak nincs értelme. Ezek a támpontok: a gondolat tisztasága és a hely szentsége, az imádkozás alatti helyes és tiszteletteljes magatartás. Ezért

• tilos imádkozás alatt beszélni, fecsegni;
• tilos ima közben másra figyelni;
• tilos komolytalankodni, viháncolni és más effajta tiszteletlen viselkedést tanúsítani.

Többek között ezeknek a szabályoknak a betartása is hozzásegítheti az imádkozót a szellemi elmélyüléshez. A többi természetesen rajta múlik.

A reggeli imát mindennap fölkeléskor kell elmondani, közvetlenül a mosakodás és felöltözés után. Az Örökkévaló előtt tiszteletlenségnek számít, ha valaki imádkozás előtt eszik. Aki nem bírja ki, hogy közvetlenül fölkelés után ne egyék – különösen szombaton, amikor a reggeli imádkozás tovább tart –, az ihat egy kis teát, kávét vagy gyümölcslét.

A mindenkori imádkozás lényege az Ámidá. Smone Eszrének is nevezik, mert eredetileg tizennyolc áldásból állt. Ez az ima a mindennapi reggeli, délutáni és esti, sőt a szombati és ünnepi istentisztelet legfontosabb mozzanata.

Az Ámidát csendben kell mondani, állva, egyenes tartással, összezárt lábbal. A betegek és a rokkantak mondhatják ülve, esetleg fekve.

Az Ámidá közben nem szabad másra figyelni, minden zavaró gondolatot száműzni kell.

Az Ámidát nem szabad festmény vagy szobor felé fordulva mondani, és tükör előtt is kifejezetten tilos.

Az Ámidá elmondása közben Izrael felé – Izraelban Jeruzsálem felé, Jeruzsálemban a Templom-hegy felé – kell fordulni. Aki nem tudja, merre kell fordulnia, az „irányítsa szívét Mennyei Atyja felé”. –

A közös istentiszteleteken – az esti mááriv szertartás kivételével – a előimádkozó mindig megismétli az egész Ámidát. Ez azért van, hogy azok, akik nem tudnak imádkozni, vagy hibásan imádkoznak héberül, figyelmesen meghallgathassák, és minden áldás után „Ámen!-t” mondhassanak. Így bekapcsolódnak az imába, mintha maguk imádkoztak volna.

„Tudd, hogy ki előtt állsz!” – szokták kiírni a zsinagóga és a frigyszekrény falára. Ez is a tudatos imádkozásra hívja fel a figyelmet.

Elterjedt szokás, hogy az Ámidá befejezése után három lépést hátrálnak. Ez az úr és a szolga, a király és az alattvaló közti viszony ősi szokás szerinti kifejezése: a szolga, az alattvaló így vett búcsút urától. A zsidók is így búcsúznak a Királyok Királyától, az Egyetlen Szenttől – áldassék –, kifejezve, hogy mindannyian az Ő szolgái, alattvalói.

A reggeli Ámidát – a sáchritot – a napfelkeltétől napnyugtáig tartó nap első harmadában bármikor lehet mondani. Ha elkerülhetetlen, a nap feléig meg lehet hosszabbítani a határidőt. A délutáni Ámidát – a minchát – a nap felezőideje utáni első fél órától kezdve napnyugtáig lehet elmondani. Az esti Ámidát – a máárivot – alkonyatkor kell elmondani, de lehet előbb is.

Az asszonyoknak nem kell meghatározott időben imádkozniuk és részt venniük a napi istentiszteleteken. Ők általában fel vannak mentve azok alól a felszólító parancsolatok alól, amelyeknek teljesítése időhöz van kötve – seházmán grámá –, mert elsősorban házastársi és anyai kötelességeiket kell teljesíteniük. Az anya például nem hagyhatja ott gyermekét, hogy időben imádkozhassék. A férfinak mindenben alá kell rendelnie magát a vallási kötelességeknek. Bár nem minden nő feleség és anya, a törvény nem tesz különbséget: minden nővel szemben megelégszik néhány kötelesség teljesítésével. Imádkozniuk persze a nőknek is kell, de ezt bármikor megtehetik, amikor idejük van rá, és nem kell részt venniük az istentiszteleten sem. Dicséretes, ha mindent megtesznek, hogy ott legyenek a zsinagógában szombaton és ünnepkor – s a vallásos asszonyok ott is vannak –, de a törvény nem írja elő ezt a számukra.