Élt egyszer egy kisvárosban egy fiatal pár. A férj az esküvő előtt jesivába járt, és egy ideig a házasság után is folytatta tanulmányait. Később azonban belátta, hogy ideje lenne valami kereső foglalkozás után néznie. A feleségének volt némi hozománya, azt fektette be egy kis vállalkozásba. Az üzlet jól ment, és nemsokára gazdag ember lett belőle. Minél több pénze lett, annál kevesebbet törődött a tanulással: csakis az érdekelte, hogyan tehetne szert még több pénzre. A városkában sok szegény élt, és alig múlt el nap, hogy valaki ne kopogtatott volna az ajtajukon segítségért esdekelve. Az asszony jószívű teremtés volt, és sohasem utasította el a rászorulókat. A férj fösvénysége azonban nem ismert határt. Amikor még nem volt gazdag, minden jövedelméből egytized részt adományra fordított, de attól kezdve, hogy tollasodni kezdett, szűk marokkal mérte a cedokét. Minél gazdagabb lett, annál kevesebbet adott, és még attól a kevéstől is egyre nehezebben vált meg. Zsugoriságában megtiltotta a feleségének, hogy a koldusokat beeressze a házba. Purim vidám ünnepén egyenesen bánatos volt: mindenki tudja, hogy ezen az ünnepen ajándékot kell küldeni a barátoknak, és több pénzt kell adományozni a szegényeknek. No, ezt már alig bírta elviselni! Neki persze senki sem küldött ajándékot, hiszen nem kedvelték. Barátai nem voltak, ezért ő sem tudott megajándékozni senkit. Fogta magát, készített egy sláchmonesztálat, amelyen egy darab homentás meg egy szem füge árválkodott, és elküldte a feleségének: úgy vélte, ezzel teljesítette az ajándékküldés micváját. Majd elment a templomba meghallgatni a Megilát, de ott is csak néhány garast vetett a koldusoknak. Amikor odahaza asztalhoz ült, hogy nekilásson a nagyszerű purimi lakomának – amire persze nem hívott vendégeket –, egyszerre megkopogtatták az ajtót. El sem tudta képzelni, ki lehet az, hiszen már jó ideje senki sem zörgetett be hozzájuk. Szólt az asszonynak, nézze meg, ki kopog. Kisvártatva hangos, vidám dalocskát hallott: A Purim, a Purim, itt van Purim, illan, nem vár! Adj egy kis pénzecskét, s hírünk se hallod már! Persze hogy a purimi maszkák, a piremspilerek voltak, akik ilyenkor házról házra járva gyűjtenek a máot chitimnek, hogy a szegényeknek is fussa maceszra, borra és ennivalóra négy hét múlva, Peszách ünnepén! Helyenként még ma is él a régi szokás, hogy a jesivábócherek maskarába öltözve végigjárják a házakat, és bolondozásukkal elszórakoztatják az alkalmi közönséget, így gyűjtenek a rászorulóknak. Senki sem ereszti el őket üres kézzel: mindenki ad annyit, amennyit módjában áll, hiszen nagy purimi micvá a bőkezű adakozás. Az asszonynak eszébe jutott férje szigorú utasítása, és megkérte a piremspilereket, hogy várjanak odakint. Ám erre semmi szükség nem volt, mert az ebédlőből tisztán kihallatszott a férj harsogása: – Küldd el őket! Semmit sem kapnak! Már adtam cedokét! Az asszony majd elsüllyedt szégyenletében, de be kellett hajtania az ajtót a csalódott maszkák előtt… Másnap a férfit nagy üzleti veszteség érte. Ugyanez történt a következő, majd az azutáni napon is: egyre rosszabbul mentek a dolgai. Bármibe kezdett, semmi sem sikerült. Egyik napról a másikra elvesztette a vagyonát, és tetemes adósságot halmozott fel. Mindenét el kellett adnia, még a házát és az asszony ékszereit is. Egy szép napon be kellett vallania a feleségének: nem maradt más hátra, mint hogy koldulásra adja a fejét. Azt mondta az asszonynak, válasszon: vagy együtt kéregetnek, vagy felbontják a ketubát, a házassági szerződést, hiszen már nem tudja eltartani. A fiatalasszony, aki már régen rájött, hogy hibát követett el, amikor feleségül ment ehhez a hitvány emberhez, elfogadta a válólevelet: örült, hogy megszabadulhat tőle. Idővel bemutatták egy tehetős, fiatal özvegyembernek, aki megkérte a kezét. Összeházasodtak, és boldogan éltek egy közeli városban. Az új férj bőkezű volt, szívesen segített a rászorulókon, és örvendezett, hogy az asszony is adakozó természetű. A szerencse rámosolygott a jószívű házaspárra: két gyermekkel, egy fiúval és egy lánnyal áldotta meg őket. Purim ünnepe előtt a szülők és a gyerekek közösen szorgoskodtak az ajándékkosárkák készítésén. Sok barátjuk volt, akiktől sláchmoneszt kaptak, és ők is sok mindenkinek küldtek. Házuk nyitva állt az adományért kopogtatók előtt, és a gyerekek izgatottan várták a purimi maszkákat. Kora este lett, mire a család mindennel elkészült, és leülhetett az asztalhoz a purimi lakoma mellé, amelyre számos vendéget is meghívtak. A vacsora kellős közepén kopogtak. Az asszony ajtót nyitott: az éhhalál küszöbén álló, szegény, rongyos koldus kért bebocsátást. – Gyere be, gyere csak! Épp jókor jöttél! – mondta, és még egy terítéket tett az asztalra. A férj felkelt, és kezet nyújtott a vendégnek. – Jó Purimot! Solem áléchem! – fogadta. – Mosakodj meg, és tarts velünk! A koldus kezet mosott, és csöndesen leült. Majd élvezettel habzsolni kezdett: látszott, hogy napok óta egy falatot sem evett. Újabb és újabb finomságok kerültek az asztalra: hal, csirke, krepláchleves, és jó itóka is akadt, amivel leöblíthették az ízes falatokat. A koldus szemét elfutották a könnyek. Hogy a hála csalta ki őket, vagy magát siratta, mert arra gondolt, hogy valamikor régen neki is telt bőséges purimi lakomára, azt csak ő tudhatta… Amikor elmentek a vendégek, és a koldus is elbúcsúzott, a férj azt mondta: – Örülök, hogy segítettünk ezen a szegény emberen. Eszembe jutott róla, hogy évekkel ezelőtt magam is nincstelen voltam: az éhség koldulásra kényszerített. Egyszer Purimkor egy közeli városkában jártam. Már teljesen legyengültem, és arra gondoltam, szerencsét próbálok egy gazdag ember házánál, noha barátságtalan fickó hírében állt. Reménykedtem, hogy legalább Purimkor másmilyen lesz. Már majdnem odaértem a házhoz, amikor látom, hogy épp most csapták be azt ajtót a piremspilerek orra előtt. Elszállt a bátorságom, nem mertem bekopogni… No de, hála Istennek, jóra fordult a sorsom, csodálatos feleségem lett, aranyos gyerekeim vannak, és megengedhetjük magunknak, hogy segítsünk másokon. Ki tudja, ez a szegény ember nem látott-e jobb napokat valaha, talán még gazdag is volt… Egyszer fenn, egyszer lenn: Isten így forgatja az élet kerekét. „Megalázza a büszkéket, és felemeli az alacsony sorsúakat…” – Pontosan úgy van, ahogy mondod – bólintott rá az asszony, és egy könnycseppet törölt ki a szeméből. – Ez az igazság: egykor gazdag ember volt. – Honnan tudod? – lepődött meg a férje. – Ez volt az az ember, akinek a házánál a piremspilerekkel találkoztál. – Hát ezt meg honnan veszed?… – Tudom, mert én is ott voltam. Ő volt az első férjem…
