Tekintélyes és büszke képviselője volt a legyőzött zsidó népnek, amely a tanház Jávnéba menekítésével sikeresen elkerülte a római megszállással óhatatlanul bekövetkező szellemi népirtást. Halált megvető bátorsággal védte a Tóra folytatólagosságát. Társaival együtt nemegyszer ment Rómába, hogy tiltakozzék a szenátus által kinevezett konzulok túlkapásai ellen. Talmudi források rögzítették a bálványimádó római császárokkal folytatott beszélgetéseit.
Negyvenéves korában lett a jávnei Szánhedrin feje, örökölvén atyáitól a fejedelmi címet. Nagyapjától, az első Rábán Gámliéltól tanult Tórát, és az ő házában sajátította el az uralkodáshoz szükséges tudnivalókat. Sokat tanult apjától, a tragikus sorsú Simeontól, és Jochánán ben Zákáj is tanítványai között tartotta számon. I. sz. 80-ban került a jávnei jesivá élére – vagyis tíz évvel a nagy pusztulás, a churbán után –, és harmincnyolc éven keresztül, 118-ig tartotta erős kezében a zsidó nép ügyeit.
A jávnei tanház köré tömörült a kor összes nagy Tóra-tekintélye. Ott volt Gámliél mellett Eliézer ben Hirkánosz – aki egyúttal sógora is volt: húgának, Imá Sálomnak a férje – barátjával és hűséges társával, Josuá ben Chánánjával együtt. Ők csempészték ki annak idején egy koporsóban Rábán Jochánán ben Zákájt az ostromlott Jeruzsálemből. Ott élt rabbi Ákivá, a modáji rabbi Eleázár, rabbi Doszá ben Hirkánosz, a nemzedék nagy örege, rabbi Tárfon, rabbi Chániná ben Doszá, rabbi Cháláftá, rabbi Jehudá ben Btérá és sokan mások. Egész sor Gámliél-tanítvány később a tanaiták harmadik nemzedékének tagjaként vált ismertté.
A talmudi források följegyezték, hogy finnyás, kényes ember volt, aki olyasmit is megengedett magának, ami másnak tilos, például a gyász idején való fürdést. Egyszer Akkóban elment a fürdőbe, amelynek előcsarnokában egy Aphrodité-szobor állott. Amikor megkérdezték, hogyan tehette meg, hogy bemenjen a nyilvános fürdőbe, amelyet egy bálványnak szenteltek, így válaszolt: „Nem én mentem az ő helyére, hanem ő jött az én helyemre.” Ez azt jelentette, hogy Akko Erec Jiszráélhoz tartozik, még ha római uralom alatt áll is, a szobor pedig csak dekoráció, nem lényeges eleme a fürdőnek. „Nem úgy mondják, hogy építünk egy fürdőt Aphrodité díszére, hanem fordítva: csinálunk egy szobrot a fürdő díszítésére…” (Ávodá Zárá 44.) A fejedelem házában nyelveket tanultak, és a görög kultúra tanulmányozását is megengedték a család fiatal tagjainak, hogy a megszállókkal könnyebben tudjanak kapcsolatot teremteni. Gámliél értett a csillagászathoz: házában több ábra is volt a Hold fázisairól, amelyek segítségül szolgáltak az újhold beálltának kiszámításához: eszerint állapították meg az ünnepek időpontját. Ezzel kapcsolatosan Rábán Gámliélnak komoly összetűzése volt Josuá ben Chánánjával.
Abban az időben még nem volt előre kiszámított zsidó naptár – luách –, és az ünnepek beköszöntését a Hold állása szerint számolták. Ha tisri havának egy adott napján újhold volt, akkor az a nap lett Ros HáSáná, és tíz nap múlva következett Jom Kippur.
Az újhold beálltát tanúvallomások alapján állapították meg. Történt egyszer, hogy két ember jelentkezett Rábán Gámliélnál, aki kikérdezte őket, elfogadta tanúvallomásukat, és kihirdette az újholdat. Doszá ben Hirkánosz, a kor legnagyobb Tóra-tekintélye kijelentette, hogy ezek hamis tanúk voltak. Josuá ben Chánánjá Doszának adott igazat. Az ő számítása szerint Jom Kippurnak másik napra kellett esnie.
A fejedelem nem volt hajlandó döntését fölülvizsgálni, hanem ráparancsolt Josuára, hogy jelenjék meg nála bottal, tarisznyával és pénzzel a zsebében azon a napon, amelyiken szerinte Jom Kippur lesz. Ez szörnyű lelki gyötrelmet jelenthetett Josuá számára, mégis elfogadta a fejedelem döntését, és eleget tett a parancsnak. A Talmud szerint rabbi Ákivá és Doszá ben Hirkánosz tanácsára cselekedett így. Rábán Gámliél elérzékenyülten megcsókolta, és így szólt: „Járj békével, mesterem és tanítványom: mesterem a tudományban, tanítványom, aki hallgatott rám…” (Ros HáSáná 25.)
„Palotaforradalom” Jávnéban
A mai világban elképzelhetetlen, hogy egy tekintélyuralmon alapuló rendszerben a többség akaratából le lehetne válhatni egy zsarnokoskodó uralkodót, elnököt vagy akár minisztert. Ez csak a parlamentáris demokráciákban lehetséges. Diktatúrában csakis forradalom, vagy legalábbis palotaforradalom, puccs útján történhetik ilyesmi.
A Tóra abszolút tekintélyére épülő jávnei rezsimben történt palotaforradalmat csak idézőjelben lehet annak nevezni. Ugyanis amikor a fejedelem, Rábán Gámliél autokratikus módszereivel szembeni ellenérzés a tetőfokára hágott, társai, a Szánhedrin vezető bölcsei elhatározták leváltását, méghozzá többségi szavazással. Megválasztották utódját is, egy fiatal, ragyogó tehetségű tudóst – és Gámliél elfogadta a döntést. Nem próbálta a kétségkívül rendelkezésére álló karhatalomra vagy római kapcsolataira támaszkodva „megkontrázni”, hanem – immáron magánemberként – továbbra is eljárt a tanházba tanulni és tanítani.
A fejedelmi erély saját sógorát, Eliézer ben Hirkánoszt sem kímélte. Amikor egyszer – egy elvont téma körül kialakult halachikus vitában – Eliézer megmakacsolta magát, és nem fogadta el a többség döntését, Gámliél nem habozott kiközösíttetni önfejű sógorát. Az eset beláthatatlan következményekkel járt, amelyekről később még szót ejtünk.
Gámliélnak a fejedelmi tisztségről való leváltása a közte és rabbi Josuá között kitört vi-szály következtében történt. Előzőleg már több halachikus kérdésben volt köztük nézeteltérés, egyebek közt az elsőszülött állat – a b’chor – kérdésében, amikor a fejedelem büntetésből nem engedte leülni az ellenkező véleményen lévő Josuát. A csepp, amelytől betelt a pohár, az esti ima, az árvit körüli vita volt. A fejedelem azt tartotta, hogy ez kötelező, akárcsak a reggeli és a délutáni – a sáchrit és a minchá – ima. Rabbi Josuá ezzel szemben azt állította, hogy az esti ima fakultatív. Egy fiatal tanítvány, Bár Jocháj, föltette a vitatott kérdést az elnöklő Rábán Gámliélnak, majd válaszát hallva elcsodálkozott, mondván, rabbi Josuá az ellenkező álláspon-ton van. A mester nyilvánosan megrótta Josuát, és ismét arra kényszerítette, hogy álljon, mi-közben mindenki ült és hallgatta az előadást.
Ekkor tört ki a botrány. Szemrehányást tettek Gámliélnak: „Kit nem bántottál még meg?”, és a Szánhedrin vezetői elhatározták, hogy megvonják tőle bizalmukat, és leváltják. Utódlása nem volt könnyű, mert a szóba jöhető jelöltek többségénél fennállt valami kizáró ok. Josuá nem lehetett fejedelem, hiszen miatta tört ki a viszály. Rabbi Eliézer kiközösítésben volt. Rabbi Ákivának a származásával volt baj. Rabbi Tárfon sem volt megfelelő a Jeruzsálemi Talmud alapján. Így történt, hogy Eleázár ben Ázárját jelölték Gámliél utódjául.
„Igenám – mondta az asszony –, de túl fiatal vagy, nincs egy ősz hajszálad sem! Az elnök nem lehet fiatalember!” A Talmud tanúsága szerint ekkor csoda történt: Eleázár ben Ázárjá egyetlen éjszaka alatt megőszült. Ekkor mondta azt, amit a peszáchi Hággádából mindenki is-mer: „Úgy nézek ki, mintha hetvenéves lennék…”.
„Aznap” – mondja a Talmud – eltávolították az őrt a tanház kapujából. Gámliél szigorúan megszűrte a jesivánövendékeket: csak olyanokat engedett be, „akik belülről is olyanok, mint kívülről”. Az új rendszer megnyitotta a kapukat. Több száz új hallgató tódult be a jávnei jesivába, úgyhogy „hétszáz új padot kellett betenni a tanházba”. Ez nagyon rosszulesett Rábán Gámliélnak: „Csak nem zártam el a Tóra-tanulástól a zsidó fiatalokat?” – kérdezte. (Bráchot 28.)
Gámliél bocsánatot kért tőle, de a másik addig nem enyhült meg, míg apja, a mártírhalált halt Simeon ben Gámliél nevében nem kérte. Akkor végre beleegyezett a békülésbe, sőt lépé-seket tett, hogy Gámliélt visszahelyezzék tisztségébe.
A „Nagyorrú Gámliélt” halálra ítélik…
A jávnei „palotaforradalom” elsimult tehát. Rábán Gámliél megtanulta a leckét. Bocsánatot kért rabbi Josuától, akit többször is megsértett, és mártírhalált halt apja nevében kérte a bölcseket is, hogy nézzék el neki erőszakos viselkedését.
Ez megtörtént. A bölcsek, élükön Ákivával, tapintatosan, parabolákba burkoltan közölték a nemrég kinevezett Eleázár ben Ázárjával, hogy „vissza az egész”. Persze nem szó szerint: fő forrásunk, a Babilóniai Talmud (Bráchot 28.) szerint megosztották az elnökséget kettejük között, és Ben Ázárjá is részt kapott a hatalomból, vagyis a hónap négy szombatja közül az egyiken ő mondta a drását. A Jeruzsálemi Talmud szerint Eleázár Gámliél fejedelem helyettese, áv bét din – a legfelsőbb bíróság elnöke – lett.
Az ággádáirodalom nem túl nagy elismeréssel méltatja Gámliél erélyességét. Elmondja például, hogy miután sógorát kiközösítéssel sújtotta, külföldre utazott, és útközben a hajó majdnem elsüllyedt a háborgó tengeren. Gámliél azt gondolta, a sógor miatt részesül büntetésben, s így fohászkodott: „Világ Ura! Nyilvánvaló előtted, hogy nem a magam vagy a családom nagyobb dicsőségére tettem, amit tettem, hanem a Te neved megszentelésére, hogy ne legyen széthúzás Izraelben!” A tenger mindjárt megnyugodott – teszi hozzá a talmudi forrás (Bává Meciá 59.), amely megőrizte számunkra ezt a szívhezszóló történetet.
Erélyessége és az általa bevezetett tekintélyuralom nem járt vallási túlzásokkal. A hagyományos Hillél-ház fejeként amiben csak lehetett, enyhítéseket és könnyítéseket vezetett be. Hetvenszer fordul elő neve a Misnában: a pusztulás utáni nemzedékek egyik legnagyobb tudósának számított.
Érzékenységéről legendákat mesélnek: egy éjjel meghallotta, hogy a szomszéd házban valaki sír. Együttérzésében az egész éjszakát átsírta, s reggelre kihullott a szempillája… Máskor fölment társaival az elpusztult, lerombolt Jeruzsálembe. A Templom-hegyen megpillantottak egy rókát, amint éppen elősompolygott onnan, ahol azelőtt a Szentek Szentje állott. Gámliél elsírta magát…
Amikor fia megbetegedett, Gámliél, a nagy tekintélyű fejedelem, a Szánhedrin feje nem röstellt tanaitatársához, Chániná ben Doszához fordulni – aki szent ember és csodatévő hírében állott –, hogy imádkozzék a fiúért. Előtte már mestere, Jochánán ben Zákáj is kért ilyesmit Cháninától, és a cádik akkor is eredményesen járt közben…
A talmudi források részletesen leírják, hogyan jártak közben a bölcsek a rómaiaknál a zsi-dók érdekében, hogyan próbálták a korrupt és kegyetlen helytartók intézkedéseit ellensúlyozni. Nemegyszer említik, hogy Gámliél a szomszédos Szíriában fölkereste a körzeti helytartót.
A Jeruzsálemi Talmud leírja, hogyan talált Rábán Gámliél, rabbi Eliézer és rabbi Josuá zsidókat Rómában: „Egyszer Rómába utaztak, és egy helyütt gyerekeket láttak homokozni. Hallja Gámliél, hogy az egyik gyerek tanítja a társát, miközben kis homokkupacokat rak egy-más mellé: Látod, így csinálják Erec Jiszráélban! Ez a kupac a trumá [a papi juttatás], ez pedig a máászér [a lévitáknak járó tized]…”
Más alkalommal szintén Rómában voltak, amikor megtudták, hogy a szenátus „törvényt” készít elő arról, hogy harminc napon belül nem maradhat életben zsidó a római impérium hatá-rain belül. Egy nemeslelkű szenátor titokban elárulta Gámliélnak a népirtás tervét. Amikor lát-ta, hogy a bölcsek nagyon el vannak keseredve, azzal vigasztalta őket, hogy ne féljenek, még hátravan harminc nap: azalatt az ő Istenük csodát fog tenni… A határidő előtti ötödik napon ez a patrícius felesége tanácsára öngyilkos lett. Demonstratív tettével elérte, hogy a szenátus eláll-jon a gonosz tervtől (Deuteronomium Rábá 2:24.).
A történészek megalapozatlan legendának tartják ezt a történetet, főként mert nem illesz-kedik az általuk ismert események közé. Dr. Alexander Kohut, az Áruch HáSálém című talmu-di szótár szerkesztője úgy gondolja, hogy ez a történet a harmadik Gámliéllal, Jehudá HáNászi fiával és utódjával esett meg. Hyman is tudja, hogy Gámliél nem vett részt a Bár Kochbá-felkelésben, mert már előbb meghalt. Szerinte a mester hetvenéves korában halt meg, és har-minc éven keresztül töltötte be a fejedelem tisztét. A pusztulás, amikor a rómaiak felgyújtották a Szentélyt, és a Szánhedrin Jávnéba költözött, i. sz. 70-ben történt. 47 évvel ezután került a trónra Hadrianus császár, aki az első időben megígérte, hogy engedélyezi a Szentély újjáépíté-sét, majd visszakozott. Ez óriási csalódást jelentett a zsidók számára: forradalmi szelek kezdtek fújdogálni. Ekkor nevezte ki a császár Tineus Rufust a leigázott Júdea helytartójának, és ekkor szántatták fel a Szentély helyét. Ebben az időben, i. sz. 110–130 körül történt Hyman szerint az említett eset, a „nagyorrú” fejedelem halálra ítélése.
Sokan próbálták megmagyarázni, mit ért a Talmud „nagyorrú” alatt. A leglogikusabb ma-gyarázatot Kohut adja. Szerinte a báál háchotem – „az orr tulajdonosa”, vagyis „nagyorrú” – olyan embert jelent, aki magasan hordja az orrát, tudatában van saját jelentőségének. Steinsalz rabbi azt mondja, hogy a chotem, azaz „orr” latinul „nasotus”, ami a héber nászi – „bölcs”, „nagy ember” – szóra rímel.
Halála előtt Gámliél még egy fontos rendelkezéssel, tákánával tette emlékezetessé nevét. Az akkori szokások szerint a temetkezés nagyon sokba került a drága ruhák, a pompa miatt. A temetés sokszor nagyobb fájdalmat okozott a hozzátartozóknak, mint maga a haláleset. Ne-megyszer előfordult, hogy a rokonok letették valahol a holttestet, és eltűntek (Moéd Kátán 57.). Gámliél véget vetett a drága, sznob divatnak: elrendelte, hogy a halottakat egyszerű gyolcsru-hában temessék el.
Haláláról egy legenda azt tartja, hogy sógora imájának köszönhető: erről Eliézer ben Hirkánosz élettörténetében még szót ejtünk majd. Fia, a második Simeon ben Gámliél csak sokkal később, a Bár Kochbá-lázadás után lépett örökébe, amikor a kedélyek lecsillapodtak, és a Szánhedrin életben maradt tagjai összeültek a gálili Usában. Rábán Gámliél helyét előbb Eleázár ben Ázárjá töltötte be, majd Ákivá lett a szellemi vezető. Nagy nemzeti gyász kísérte halálát: egy korszak szállt sírba vele…
