Izrael Istene
„Halljad, Izrael, az Örökkévaló az Istenünk, az Örökkévaló Egy!” (5Mózes 6:4.)
Ezek a szavak fejezik ki Izrael hitének alapjait: hogy létezik egy egyetlen, láthatatlan Isten, aki által a világegyetem és minden, ami benne van, megteremtetett. Ez radikális szakítás a többistenhittel és a bálványimádással. A héber Ábrahám volt az első, aki egyértelműen megfogalmazta az egyistenhitet, ezáltal alapító atyjává vált a hébereknek, vagy ahogy a későbbi nemzedékek ismerik őket, az izraelitáknak, másként zsidóknak.
Nem Ábrahám volt az első emberi lény, aki felismerte ezt a szellemi igazságot. A Tóra is említi, hogy Hánoch (Énok) és Noé, akik Ábrahám előtt éltek, igaz emberek voltak, és „Istennel jártak”. Ők is hitték az egyetlen, felsőbb Szellemi Lény létezését, imádták Őt, és az Ő kívánságainak megfelelő életet éltek. Lehet, hogy rajtuk kívül is voltak ilyen emberek. Maimonides úgy vélte, hogy valamikor minden ember ismerte az egyetlen, igaz Istent, de ez az ismeret és hit elveszett számukra. A történetkutatók ásatásaik nyomán könnyen ráakadhatnak e gondolat bizonyítékaira. De Ábrahámot tartják a világon az első monoteisztikus vallás megalapítójának, mert ha voltak is mások, azok egyistenhite olyan volt, mint egy oázis a szellemi pusztaságban: haláluk után elsorvadt, eltűnt. Ábrahám a hit terjesztésének szentelte magát. Átadta ezt a hitet fiának, Izsáknak, aki továbbadta az ő fiának, Jákobnak – Izraelnak -; Jákobtól tizenkét fia kapta meg, Izrael törzseinek fejei, s így folyt bele Izrael történetének és az emberiség történetének folyóvizébe. „Mert megismertem őt azért, hogy ő parancsolja meg fiainak és háza népének, ő utána, hogy kövessék az Örökkévaló útját, cselekedjenek igazságot és jogot…” (1Mózes 18:19.).
A hit átadására való képességnek köszönhetően Ábrahámot az Örökkévaló alkalmasnak találta arra, hogy szerződést kössön vele, amelynek értelmében örök kötelezettséget vállal az Ő nevének hirdetésére a világ összes népe előtt. Ábrahám valóságos és képletes utódai születésüktől kezdve viselik a szerződés által rájuk rakott terheket és kötelékeket, akárcsak a vele járó szellemi javakat és áldásokat, mert a megállapodás úgy szól, hogy Ábrahám magzatai különbözni fognak a többi nemzettől és néptől.
Akadtak, akik túl nehéznek találták a terhet, túl szigorúaknak a fegyelmi előírásokat, és különböző kibúvókat kerestek. De a világ maga állított sorompót ezek elé a szökevények elé. Az Istennel kötött szerződés nemcsak isteni büntetést helyezett kilátásba Izrael számára, ha lelke meggyengülne, és nem teljesítené a megállapodást, de próbára is tette hitét: Izraelnak sokszor éppen a szerződéshez való ragaszkodása miatt kellett az idők folyamán számtalan elnyomó oktalan ellenségeskedését, értelmetlen gyűlölködését elviselnie. A kinyilatkoztatás, amelyet a peszáchi széder során idézünk, sajnos messze nem elméleti: „Minden nemzedékben vannak, akik ellenünk támadnak, hogy elpusztítsanak és megsemmisítsenek bennünket…” Ritkán adódik olyan pillanat, amikor nem kell harcolnunk az effajta törekvések ellen. Ám még ennek a kijelentésnek a folytatásában is megnyilvánul a zsidóság optimizmusa: „…de az Örökkévaló, legyen áldott, kiszabadít bennünket kezeik közül.” Az örökös hit igazolást nyer.
Természetesen nincs tudományos bizonyítékunk Isten létezésére vagy arra, hogy a világ az Ő akaratából teremtetett. De azt sem bizonyították be, hogy nem léteznék. Lehet, hogy vannak, akiknek tetszenek a racionális módszerek, amelyekkel Isten léte a középkori skolasztikusok módján „bizonyítható” vagy „cáfolható”. A modern filozófia kialakulása óta azonban ezek az eljárások erősen megkérdőjelezhetők. A mellette szóló érvek éppoly hiábavalóak, akár az ellene szólók. Isten létének elfogadása éppen ezért csak hit – emuná – kérdése lehet. Az egyetlen, láthatatlan, szellemi Legfelsőbb Lénynek, akibe Ábrahám és utódai hitüket vetették, és akit imádatra méltónak láttak, nincs szüksége bizonyítékokra. Ő végtelen, az ember pedig véges, nemcsak fizikailag, hanem felfogóképessége és intellektuális adottságai is végesek. Ha Isten felfogható lenne az öt emberi érzékszerv számára, akkor egyszerűen „isten” lenne, nem pedig mindenható, mindenütt jelen lévő Szellemi Lény, akiben hihetünk. Az ilyen „isten” képességei végesek lennének, az ember tetszése szerint változtathatóak: még csak halhatatlan sem lehetne. Semmiképpen nem lehetne az egyetlen, egyetemes Isten, legfeljebb egy az istenségek közül, akiket az emberek az évszázadok folyamán természetfölötti tulajdonságokkal ruháztak fel, és akik előtt hódoltak. De ha Isten létének bizonyítása meghaladja képességeinket, hogyan várhatjuk el a racionális embertől, hogy szenvedéllyel és lelkesedéssel kinyilvánítsa hitét mint „Istenről szerzett ismeretet”?
Első megközelítésben hadd válaszoljuk erre azt, hogy Isten létének tagadása erősen megkérdőjelezi az emberi racionalitás hitelességét. Tegyük fel, hogy a világ matematikai pontossággal való működése, amit manapság kezdünk felfedezni, véletlenül jött létre, és az életformák bonyolult rendszerében elfoglalt hely, a legalacsonyabb formációtól magáig az emberig, esély kérdése. Persze ebben a feltételezésben is vakon kell hinnünk. A világegyetem pontos működését és az élet változatos csodáit a „természetnek” tulajdonítani nem más, mint természeti törvényeket feltételezni, amelyek magyarázatra szorulnak. A rejtélyt nem fejtettük meg.
Merem állítani, hogy az ateizmus is egyfajta hit, amely nem sokban különbözik a bálványimádástól. Napjainkban az ateizmus látszik „kifinomult” és korszerű gondolkodásmódnak. Így hitték a maguk idejében a Báálnak hódolók is. Bárki felteheti magának a kérdést: a ma rendelkezésünkre álló nagyszerű tudományos ismeretek alapján és Izrael története alapján vajon Isten létének állítása vagy tagadása az indokoltabb? A zsidó filozófusok közül a legracionalistább gondolkodók éppen a zsidó hit alapelveiben találták meg a helyes választ.
A zsidó tudomány és vallás kezdettől fogva nagy érzékenységet mutatott az ésszerűség követelménye iránt, és mindig is hangsúlyozta, hogy a judaizmus értelmes hit. Bár a csodák és a csodálatos események szerepet játszanak a vallásban, a judaizmus világosan megkülönbözteti az értelem ellen szóló és az értelmet meghaladó dolgokat. A kettő között nagy különbség van. Az emberek tapasztalnak dolgokat, amelyek kívül esnek az ésszerűségen – meghaladják az ember ismereteinek terjedelmét és értelmi képességeit -, és ezeket a hit alapján fogadják el. Hitünk nem az értelem ellen szóló dolgokat védelmezi. A zsidó hit teológiai előfeltételezései, nevezetesen hogy Isten létezik, hogy Ő teremtette a világot saját szándéka szerint, hogy kinyilvánította akaratát Izrael és az egész emberiség számára a Sínai-hegyen és a történelem egyéb helyszínein – mindezek az események, noha a szellemi ismeretlen tartományában foglalnak helyet, nem sorolhatók a józan ész ellen szóló dolgok kategóriájába. Az értelem és a hit a judaizmus rendszerében nem egymásnak ellentmondó, hanem egymást kiegészítő, egymással helyettesíthető fogalmak.
A csodákról – amelyeknek leírásában bővelkedik a vallásos irodalom – is fontos megjegyezni, hogy nem ezek képezik a judaizmus tanításainak alapját. A csoda közvetítő eszköz, amely segítségül szolgál bizonyos történelmi eredmények eléréséhez, a hit elmélyítéséhez is, de a hit igazsága vagy érvényessége nem a csodától függ. Ha egy sem történt volna, az sem kérdőjelezhetné meg a judaizmus által tanított alapigazságokat. A vallás úgy értelmezi, hogy még Isten is csak az Általa mozgásba hozott természeti törvények rendjének betartásával művelhet csodákat, és bár előfordulhatnak merőben szokatlan, döbbenetes és hihetetlen események – nagy csodák, amelyekben Istennek kétségbevonhatatlanul szerepe van -, ezek nem természetfölöttiek, úgy értve, hogy nem természetellenesek.
Az az Isten-fogalom, amelyhez a zsidó nép makacsul ragaszkodik, nem tűr kompromisszumot Isten egyetemességét, Isten szellemi voltát és Isten egyetlenségét illetően.
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet” – ezekkel a szavakkal kezdődik a Tóra. Ő a világegyetem Istene. „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kihozott téged Egyiptom országából” – ezekkel a szavakkal kezdődik a Tízparancsolat. Az egyetemes Isten ugyanaz az Isten, aki elhozta a szabadságot Izrael számára, és akinek Izrael hódol.
A zsidó felfogás szerint Isten morális Isten, aki erkölcsi és etikai élet- és jogi normákat állít föl az emberiség számára. Egyetemes Isten, akinek felségjoga kiterjed az egész világra. Amikor a zsidó imádságokban az a kifejezés szerepel, hogy „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” vagy „Izrael Istene”, ez nem azt jelenti, hogy Isten csak a zsidókhoz tartoznék, vagy hogy speciális Isten, hiszen ezzel azt feltételeznék, hogy Isten felségterületének vannak határai, vagy hogy vannak más istenek, akikhez más népek tartoznak. Amikor a gyerek azt mondja: „apám”, nem úgy gondolja, hogy az az ember, akiről szó van, nem apja egyben testvéreinek is. Az „Izrael Istene” mindössze megállapítása annak a különleges viszonynak, amelyről Izrael hiszi, hogy az Ábrahámmal kötött – és a nép szellemi odisszeájának állomásain megerősített – szerződés létrejötte óta fennáll közte és az egyetemes Isten között. Azért mondjuk így: „Izrael Istene”, hogy emlékeztessük magunkat szerződésünkre, amelyet az egyetemes Istennel kötöttünk, akinek az egész emberiség hódolni tartozik.
A zsidó felfogás nem feltételezi Isten fizikai tulajdonságait. A Tórában szereplő kifejezések – „Isten arca”, „Isten keze”, „az Örökkévaló lába”, „Isten trónusa” – értelme jelképes, hiszen a nyelvi kötöttségek nem engedik, hogy Isten bizonyos képességeit vagy tulajdonságait más szavakkal írjuk le.
A Talmud bölcsei azt mondták: „A Tóra az emberek nyelvén beszél.” Az „emberek nyelvén” foglalja össze Isten szellemi sajátosságait is: „Örökkévaló, Örökkévaló, irgalmas és kegyelmes Isten, türelmesen elnéző, nagy a kegyelemben és az igazságban. Megőrzi a kegyelmet ezredíziglen, megbocsátja a bűnt, az elpártolást és a vétket, de teljes fölmentést nem ad, megemlékszik az atyák bűnéről a fiakon és unokákon harmadíziglen és negyedíziglen is.” (2Mózes 34:6-7.) Ennek a szakasznak, amely Tizenhárom tulajdonság (midot) néven ismert, témája „kizárólag Isten kiapadhatatlan szeretete és örök igazsága. Belevésődött a zsidóság tudatába, mint Isten leglényegesebb tulajdonságainak az emberi nyelv legmagasztosabb kifejezéseivel való leírása.”
A zsidó Isten-felfogás nem tesz engedményt Isten szellemi voltát illetően sem. A zsidó gondolkodás egyformán elutasítja az ember Istenné válására vagy Isten emberi formában való megjelenésére való utalást. A zsidó tudat és hit nem képes elfogadni, hogy a végtelen Istenség a halandó test korlátai közé szorítsa magát.
Ezenkívül Isten ábrázolás útján való megjelenítése tilos is a zsidók számára. A Tízparancsolat második parancsolatát – „Ne készíts magadnak faragott képet… Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket…” – úgy értelmezték, hogy akkor is érvényes, ha a hívő nem hiszi a képmást Istennek, csak Isten jelképes megjelenítésének. Az aranyborjú készítése nem azért volt bűn, mert az izraeliták hirtelen megtagadták Istenbe vetett hitüket, hanem azért, mert látható képmást készítettek, hogy megjelenítsék Őt.
Amikor Istent „Atyánkként” említjük, vagy az embereket „Isten gyermekeiként”, azokra az emberekre gondolunk, akik az Ő útján járnak, s akik így szellemi értelemben az Örökkévaló gyermekei.
Az emberek alkalmasnak tartják a technika alkotta eszközöket és ezek által megnövekedett képességeiket arra, hogy kontrollálják a fizikai világot, és ennek alapján kétségbe vonják Isten szerepét; de nincsenek-e ezekkel felérő alkotások azok között, amikkel a Végtelen Lény megáldotta az embert? „És megáldotta őket Isten, és szólott hozzájuk Isten: »Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hódítsátok meg; és uralkodjatok a tenger halain és az ég madarain és minden állaton, amely mozog a földön.” (1Mózes 1:28.).
A hit embere ezekben a csodálatos alkotásokban nem a távollétet érzékeli, hanem pontosan Isten jelenvalóságát:
Ha látom az eget, kezed alkotását,
a holdat és a csillagokat,
amelyeket rá helyeztél,
micsoda a halandó – mondom -,
hogy törődsz vele,
és az emberfia, hogy gondod van rá?…
Úrrá tetted kezed alkotásain,
mindent a lába alá vetettél…
Ó, Urunk, mi Urunk!
felséges a te neved az egész földön!
(Zsoltárok 8:4-10.)
Aki Istenre hitetlenként tekint, az hajlamos az Embert állítani hite középpontjába, és mindentudó teremtményként tekinteni rá, mint olyanra, akire csak a maga alkotta törvények és szabályok vonatkozhatnak. Aki akár az embernek általában, akár egy bizonyos embernek hódol, bálványimádó.
Ahogyan az ember rá ruházott intelligenciájával és szellemi képességeivel a legbonyolultabb Isten teremtményei közül, ugyanúgy a bálványimádás legbonyolultabb formája vallásos hit tárgyává tenni az embert.
Elfogadni az Égi Királyság igáját annyi, mint lerázni az emberi uralom és diktatúra igáját. „Az Én szolgáim lesztek – mondja az Örökkévaló -, és nem szolgáim szolgái.” Az ember választhat. Van, aki azt gondolja, hogy van középút a szolgaság két lehetősége között, de ezek a remények minduntalan szertefoszlanak. Aki nem az egyik útra lép, az szükségszerűen a másikon indul el. A zsidóság már választott.
Izrael Tórája
A zsidó hit nem ott ér véget, hogy „És Isten megteremtette az eget és a földet.” Itt kezdődik. Folytatódik a tudnivalóval: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kihozott téged Egyiptom országából.” Élő Isten, aki folyamatosan szerepet játszik a világegyetemben, amelyet Ő teremtett. Független Isten, aki törődik az emberekkel, akiket Ő teremtett, ezért megtalálja a módot, hogy kinyilvánítsa, amit tudatni akar az emberiséggel. Kifürkészhetetlen módon megítéli minden ember viselkedését, jutalmaz és büntet vagy ebben a világban, vagy az eljövendőben.
A judaizmus gyakorlatilag nem tesz különbséget aközött, aki teljességgel tagadja Isten létezését, és aközött, aki elfogadja ugyan ezt, és még a Teremtésben játszott szerepét is elismeri, de tagadja, hogy Istennek ezenkívül bármi dolga lenne ezzel a világgal. Mindkét álláspontból arra a következtetésre lehet jutni, hogy semmi sem kényszerít az Ő imádására vagy követésére.
Az élő Istenben való hit központi gondolata az a zsidó elképzelés, hogy Isten valamilyen szellemi úton közölte akaratát és parancsolatait a teremtménnyel, akit Ő ruházott fel szabad akarattal, de akit maga szólított fel, hogy engedelmesen szolgálja Őt. A judaizmus valódi lényege a szellemi-történelmi esemény elfogadásán alapul – amelyben őseink csoportként vettek részt -, csakúgy, mint a későbbi, Izrael prófétái előtt való szellemi megnyilatkozás elfogadásán. A rendkívüli esemény a Tízparancsolat kihirdetése volt a Sínai-hegyen, hét héttel azután, hogy Izrael gyermekei kivonultak Egyiptomból. Isten akarata kinyilváníttatott az Írott Tórában is, amelyet Mózes isteni sugallatra írt le a kivonulást követő negyven év alatt. Hisszük, hogy Mózes öt könyve – a Pentateuch – mellett Isten akarata a Szóbeli hagyományban, más néven Szóbeli Tórában is megnyilvánul, amelyet Mózes szintén a Sínai-hegyen kapott meg, s mondott tovább Izrael vezetőinek. Maga az Írott Tóra is utal ilyen szóbeli utasításokra. A Szóbeli Tóra – amely az Írott Tórába foglalt parancsolatok részleteit tisztázza – nemzedékről nemzedékre szállt, mígnem a második században végül lejegyezték, s ez lett az alapkő, amelyre a Talmud épült.
Akik nem tisztelik a hagyományokat, a Tórát nagy emberek ihletett művének tekintik, az ember Isten felé kapaszkodó keze nyomának. Az ő szemszögükből a Tórában nincs semmi örök érvényű és semmi isteni, sőt lehetnek benne hibák is, amelyeket emberek, még nagy emberek is, elkövethetnek. Ha ez a helyzet, vajon miért tekintették minden másnál mérvadóbb viselkedési kódexnak, az Igazság minden másnál – mondjuk, Arisztotelész, Kant vagy Spinoza etikájánál – mérvadóbb megtestesülésének? Ha nem más, mint törzsi törvények ember alkotta gyűjteménye, bárkinek joga van figyelmen kívül hagyni belőle bármit, ami nem tetszik neki, megváltoztatni vagy kijavítani a különböző nemzedékek vagy vallási vezetők ízlése szerint. A hagyományoknak hátat fordítók pontosan e gondolkodásmód alapján érzik feljogosítva magukat a zsidó gyakorlat megváltoztatására.
Jóllehet mindenki maga dönti el, hogy elképzeli, megérti vagy felfogja Isten megnyilatkozását Izrael és a próféták előtt, de ha a Tóra egyáltalán jelent valamit számára, akkor be kell látnia: e feljegyzésekben Isten nyúl az ember felé, nem pedig fordítva. Ha van értékrendje és érzéke az igazság iránt, a Tórát nem tekintheti egy emberi géniusz írásművének, csak olyannak, amely Isten akaratát közli a halandó és véges képességű emberrel. A zsidók számára nem lehet érvényes a judaizmus olyan értelmezése, amely nem Istent tekinti a Tóra forrásának.
Mi a Tóra? Technikailag Mózes öt könyvét jelenti. Ez az Írott Tóra (Torá SeBiktáv). A tekercset, amelyre le van írva, és amelyet a zsinagóga frigyszekrényében tartanak Tóra-tekercsnek – Széfer Torának – nevezik. Bizonyos értelemben ez a zsidó nép alkotmánya. De ezt az alkotmányt nem az emberek léptették életbe, hanem Isten nyilvánította ki. Tóra alatt értik a Szóbeli Tórát (Torá SeB’ál Pe) is, „amelyet Mózes Sínaiban kapott, és átadott Józsuénak, Józsué a véneknek, a vének a prófétáknak, a próféták a Nagy Gyülekezetnek…” (Az Atyák bölcs tanításai 1:1.)
A Szóbeli Tóra a parancsolatok csiszolt lényegét, a Szentírásba foglalt általános alapelvek részletezését és a parancsolatok teljesítésének módját tartalmazta. Például: a Tóra szerint tilos „munkát” végezni szombaton. Mit jelent a „munka”? Hogyan kell meghatározni a „munkát” a szombat szempontjából? Néhány utalás kivételével – olyan tevékenységekre, mint a fahordás, tűzgyújtás, főzés és sütés – az Írott Tóra nem szól erről. De a Szóbeli Tóra igen.
Az Írott Tóra kimondja, hogy az étkezés céljára szolgáló állatokat úgy kell elpusztítani, „…amint parancsoltam néked”. Hogyan történjék a vágás? Miféle előírások szabályozzák? Az Írott Tóra nem szól erről. De a Szóbeli Tóra igen.
Az Írott Tóra megparancsolja, hogy „…kösd őket jelként kezedre, és homlokjelként szemeid közé!” Ez a tfilinre való utalás nem világosít fel arról, hogyan kell elkészíteni, mit tartalmazzon, hogyan kell feltenni. Az Írott Tóra nem szól erről. De a Szóbeli Tóra igen.
Az Írott Tóra halálbüntetést helyez kilátásba a legkülönbözőbb bűnök elkövetéséért. Miféle törvényi eljárásokat kell lefolytatni egy ilyen ítélet meghozatala előtt? Az Írott Tóra nem szól erről. De a Szóbeli Tóra igen.
Végül a Szóbeli Tórát írásba foglalták. Az i. sz. 2. században lefektették a Misná alapjait. Az ezt magyarázó szöveg a Gemárá, a bölcseink vitáit és törvénymagyarázatait tartalmazó feljegyzések és jegyzőkönyvek hatalmas gyűjteménye. A Misná és a Gemárá együtt alkotják a Talmudot.
Az Írott és a Szóbeli Tóra az a tanítás, amely eligazítást ad az embernek ahhoz, hogyan kell élnie. Bár elsősorban a zsidósághoz beszél, minden ember számára tartalmaz iránymutatást. Kiterjed az emberi élet minden területére. A rituális törvények – amelyek alatt általában „vallási szertartásokat” értenek – csak részei a parancsolatok teljességének. A Tóra parancsolatai, statútumai és szabályzatai átfogják az emberi és társadalmi viselkedés teljes tartományát. Kiterjeszti hatályát a viselkedés olyan területeire is, amelyeket más vallások általában a világi polgári és büntető törvények etikai, erkölcsi vagy jogi szabályozása alá utalnak. Még azok a részei is, amelyek nem törvényi vagy államjogi kérdésekkel foglalkoznak, a bennük foglalt szellemi igazságok útján ösztönöznek a viselkedés törvényileg nem szabályozható, etikai és erkölcsi normáinak továbbcsiszolására.
A héber Biblia többi könyve, amelyeket több évszázad folyamán írtak, a Próféták (Neviim)és a Szent Iratok (K’tuvim). Ezek a könyvek a próféták tanításait és Izrael történetének mintegy hét évszázados időszakát fogják át. Leírják a próféták látomásait és folytonos harcukat, amelyet annak érdekében folytattak, hogy a nép jobban tisztelje a Tóra tanításait; küzdelmeiket a sok hamis próféta és pap ellen, akik oly gyakran becsapták a népet, és elfordították Istentől és a Tórától. Ezek közé a könyvek közé tartozik az ihletett Zsoltárok, amely az ember legmélyebb vallásos érzelmeit tükrözi.
A Tóra, a N’viim és a K’tuvim könyveit együttesen Tenáchnak nevezzük. (Ez az, amit a nem zsidók Ótestamentum címen tartanak számon, de a zsidók számára ez az egyetlen Testamentum.) A legtágabb értelemben a Tóra tanulmányozása nemcsak a Szentírásra és a Szóbeli Tórára vonatkozik, hanem a rabbinikus törvénykezés és a Tóra alapján kidolgozott fejtegetések évszázadok során létrejött egész irodalmára. A Tóra ugyanis mindig élő törvény volt, amelyet egy élő nép állandóan alkalmazott a valóság gyakran változó feltételeire. Bár ezek a művek nyilvánvalóan emberi munkálkodás eredményei, mégis elválaszthatatlan részét képezik a vallási törvénykezésnek, amire maga a Tóra jogosítja fel őket: „…és legyen rá gondod, hogy teljesen úgy cselekedjél, amint tanítanak, a tan szerint, amelyre téged tanítanak, és az ítélet szerint, amelyet kimondanak neked, cselekedjél…” (5Mózes 17:10-11.)
A Tóra a zsidó hit megtestesülése. A Tóra tartalmazza az Istennel kötött szerződés szavait. A Tóra az, ami egy zsidót zsidóvá tesz.
