Zsidó Tudományok hétvégi szemináriuma 4.

A Biblia, a Tóra szövegét évszázadok és évezredek során kutatták és magyarázták. A fontosabb kommentárok egyik gyűjteménye a Mikráot Gödolot, az úgynevezett „rabbinikus Biblia”, amely a mai napig használatos az autentikus Biblia-tanul­mányo­záskor. A könyv felépítése kissé bonyolult, nehezen kiismerhető. Minden egyes oldalon számos kommentár és magyarázat szerepel a Tóra szövegén kívül.

A mű felépítésének és történetének megértését szolgálja az alábbi leírás, mely végig vezet a könyv minden egyes összetevőjének típusán, címén, történetén és ismerteti a szöveg stílusát és szerzőjét is.

A héber kifejezés nagyjából azt jelenti: „Nagyszerű írások”. Latinul: Biblia rabbinica.

Daniel Bomberg

Noha a Mikráot Gödolot cím eredetileg a Bibliának ahhoz a változatához kötődött, amelyet a velencei Daniel Bomberg, számos alapvető zsidó vallási szöveg keresztény kiadója jelentetett meg, a címet később sok héber kiadó számos különböző kiadáshoz használta.

Bizonyos alapelemek mindegyik kiadásban megtalálhatók, például maga a bibliai szöveg, a mászoret jegyzetek, a Tárgum Onkelosz, továbbá Rási és Ibn Ezrá kommentárjai. A különböző kiadók azonban további kommentárokat és mutatókat is csatoltak a műhöz, leginkább a középkori magyarázók. (A legtöbb mai kiadásban megtalálható még a galíciai Slomó Efrájim Luntsitz, lembergi rabbi (meghalt 1619) homiletikai műve Kli Jákár címmel, illetve Chájim ben Átár marokkói származású, jeruzsálemi rabbi (1696–1743) Or Háchájim című magyarázata, amely magában foglal szószerinti, homiletikai és kabbalisztikus elemeket.)

A Mikráot Gödolot legelső kiadását egy hitehagyott zsidó, Felix Pra­tensis szerkesztette, és Bomberg pápai engedélyt kért a publikálásához. Ezek a tények nyilvánvalóan nem tették túl népszerűvé a könyvet a potenciális zsidó vásárlók között, ezért Bomberg kénytelen volt immár rendes zsidó szerkesztők gondozásában vadonatúj kiadást megjelentetni.

A Mikráot Gödolot a teljes Bibliát tartalmazza, de itt csak az első öt könyvvel, a Tórával kapcsolatos részről szólunk.

Típusa : főszöveg

A Tóra a zsidó vallás legszentebb könyve. A hagyomány szerint az Örökkévaló tárta fel Mózes előtt szóról-szóra, betűről betűre, kezdve a Tízparancsolattal, amelyet az Egyiptomból kivonuló zsidó népnek, közvetlenül adott át, a Szináj hegy lábánál (i.e. 1313-ban).

A Tóra lényegében kétféle elemet ötvöz. Az egyik, a történeti, a világ teremtésétől, i.e. 3760-tól Mózes haláláig, i. e. 1273-ig tart, ami után közvetlenül a zsidó nép belépett az Ígéret Földjére. A másik törvényekből és parancsolatokból áll, amelyekből összesen 613 van. Hitünk szerint ezeknek a szabályoknak a tanulmányozása és betartása központi szerepet játszik az Örökkévalóval kötött szövetség fenntartásában.

Maga a „Tóra” héber szó, és azt jelenti, „iránymutatás”, „utasítás”, de néha „törvény”-nek is fordítják.

A Tóra öt könyvre oszlik, ezért „Mózes öt könyvének” is nevezik, ami megfelel a még ma is használatos ősi görög „Pentateuch” kifejezésnek.

A zsidó életben játszott központi szerepe miatt a Tóra (és a Talmud) mindig is a zsidó tudományos és vallási élet fókuszában állt, és számtalan kommentárt inspirált. Ezek legkiválóbbjainak nyomtatott változatait a Mikráot Gödolotkülönböző kiadásai tartalmazzák.

A „tárgum” azt jelenti: fordítás, és általában a Biblia arameus fordításaira utal. Az ősi zsidó hagyomány szerint a nyilvános zsinagógai Tóra-olvasáskor mindig azonnal lefordították a szöveget arameusra, amely a talmudi korban az izráeli és babilóniai zsidóság beszélt nyelve volt. A szokásos gyakorlat az volt, hogy miután felolvastak egy mondatot a tekercsből, egy „turgeman-nak” vagy „fordítónak” nevezett tisztségviselő arameus nyelven megismételte azt.

Az arameus nyelv használatának hanyatlásával párhuzamosan a zsidó közösségek körében egyre ritkult a Tárgum recitálása. A talmudi rendelkezésnek megfelelően a heti szidrát (a kijelölt heti szakaszt) mindazonáltal ma is szokás arameus nyelven felolvasni.

Egyes arab nyelvű közösségekben a Tóra-olvasáshoz Száádjá Gáon rabbi (882-942) által készített arab fordítást még hosszú évszázadokkal később is elmondták.

A Talmud említést tesz egy bizonyos „Onkelosz nevű betért ember” fordításáról.

Ki volt Onkelosz? A kérdés számos tudóst foglalkoztatott, de még ma sem tudjuk a biztos választ. Egyesek szerint Onkelosz nem más, mint „a betért Aquila”, mások szerint Onkelosz és Aquila két különböző személy.

A jelenlegi arameus fordításnak, ami a kora középkori idők óta viseli az Onkelosz nevet, ismeretlen a szerzője. A talmudi korszakban nyilvánvalóan ez volt használatban a babilóniai zsinagógákban. A Babilóniai Talmudban számos Targum-idézet a mi „Tárgum Onkelosz”-unkat igazolja. Ezek legtöbbje a III. században élt Ráv Joszéf babilóniai tudós nevében lett följegyezve, ami arra is utalhat, hogy esetleg ő is részt vett az összeállításában.

A Tárgum Onkelosz arameus dialektusa az Izráelben a II. században használatos dialektusnak felel meg, noha sok tudós álláspontja szerint ez később, a talmudi korban, Babilonban továbbfejlődött.

Izráel és Babilónia.

A Tárgum Onkelosz legnagyobb részt szó szerinti arameus fordítás, mindazonáltal néhány esetben eltávolodik a bibliai szöveg egyszerű értelmezésétől. A következő helyeken figyelhető ez meg:

Az olyan bibliai részeket, mint Jákob vagy Mózes testamentuma (1Mózes 49.,5Mózes 33.), a Tárgum Onkelosz a szentföldi tárgumok stílusához hasonlóan, bőséges homiletikai értelmezésekkel látja el.

A Tárgum Onkelosznak gondot okoztak azok a héber kifejezések, amelyek az Örökkévaló és a teremtményei közötti közvetlen kommunikációra utalnak. Ezeket a nehézségeket néhány esetben körülírással oldotta meg. Így például Mózes általában nem az Örökkévalóhoz, hanem az Örökkévaló előtt szól.

Hasonló megoldáshoz folyamodik a Tárgum Onkelosz akkor is, amikor az Örökkévaló és a világ közötti kommunikáció eszközeként bevezeti az Örökkévaló „szavát” (memrá), amivel szemlátomást a „logosz” szónak az alexandriai zsidó filozófus, Philo írásaiban alkalmazott használatát utánozza.

* Kifejtések annak érdekében, hogy nagyobb összhangba kerüljön a szöveg a szóbeli zsidó hagyomány elfogadott értelmezésével.

A „tárgum” azt jelenti: fordítás, és általában a Biblia arameus fordításaira utal. Az ősi zsidó hagyomány szerint a nyilvános zsinagógai Tóra-olvasáskor mindig azonnal lefordították a szöveget arameusra, amely a talmudi korban az izráeli és babilóniai zsidóság beszélt nyelve volt. A szokásos gyakorlat az volt, hogy miután felolvastak egy mondatot a tekercsből, egy „turgeman-nak” vagy „fordítónak” nevezett tisztségviselő arameus nyelven megismételte azt.

Az arameus nyelv használatának hanyatlásával párhuzamosan a zsidó közösségek körében egyre ritkult a Tárgum recitálása.

Jonátán ben Uziél rabbi az I. században élt, és a Talmud neki tulajdonítja a Biblia prófétai könyvei arameus nyelvű fordításainak összeállítását. Ilyen fordítás létezik is, de az irodalmi és nyelvészeti elemzések szerint a jelenlegi mű egy jóval későbbi kompiláció.

Ennek a tárgumnak a véglegesítése valamikor a VIII. század táján történt, jóllehet sokkal korábbi anyagokat tartalmaz.

Izrael.

A Tórának ez a bővített arameus fordítása nyomtatott formában az Áser Parenzo által 1591-ben kiadott Mózes öt könyvében jelent meg először; minden későbbi változat visszavezethető erre a kiadásra.

A Tárgum Jonátán a „szentföldi stílusú tárgum” tipikus példája abban az értelemben, hogy nem szorítkozik a héber szöveg szó szerinti visszaadására, hanem számos, szóbeli hagyományokon alapuló betoldást is tartalmaz. Ez azt a módot tükrözi, ahogyan az ősi szentföldi zsinagógákban a Bibliát felolvasták: miután egy verset felolvastak a héber tekercsből, egy hivatalos tolmács elismételte a vers alaposan átdolgozott és kibővített, arameus nyelvű fordítását.

A Biblia 1614-es hanaui kinyomtatása óta számos változat tartalmazza Chájim Fájvel ben Dávid Zechárjá Mendelnek a Tárgum Jonátánhoz fűzött rövid, értelmező jellegű kommentárjait.

A cím pontosan jelzi ennek az arameus nyelvű Tóra-változatnak a szentföldi eredetét (jóllehet a „jeruzsálemi” jelzőt nem szabad szó szerint venni, mivel a szöveg alkotása idején Jeruzsálem városa, mint zsidó település nem létezett).

Sokáig az volt az elfogadott vélemény, hogy a Tárgum Jerusálmi egyike a „Töredékes tárgumok” gyűjtőnéven ismert anyagoknak. Azonban semmi bizonyíték nem volt arra nézve, hogy ezt a tárgumot teljes tárgum-olvasmánynak szánták volna.

1956-ben azonban a Vatikán Neofiti Collection-ként ismert héber kéziratgyűjteményéből előkerült a Jeruzsálemi Tárgum teljes változata. Ezt Neofiti Tárgum címmel Diez Macho spanyol tudós publikálta először könyv formában.

Noha ezeknek a tárgumoknak az ismert kéziratai a XI-XIII. századból származnak, tartalmuk az I. századra vezethető vissza, és a Második Templom kora halacháinak és ágádáinak olyan idézeteit tartalmazzák, amelyek máshol nem lelhetők fel.

A Tárgum Jerusálmi standard változata nem tartalmazza a Tóra teljes arameus fordítását, csak bizonyos versekre, néha pedig csupán egy-egy mondatra vagy szóra szorítkozik.

Rabbi Slomo ben Jichák (vagy: Slomo Jicháki) a neve kezdőbetűiről, Rási-ként ismert.

Rásit az egész zsidó világ autentikus szövegmagyarázónak ismeri el. A judaizmus legszentebb szövegeihez, a Bibliához és a Babiloni Talmudhoz írt kommentárokat. Az ő Tóra-kommentárja volt az első nyomtatásban megjelent héber nyelvű könyv (Reggio Calabria, 1475), és azóta is szinte minden hagyományos és zsinagógai használatra szánt héber Tóra-kiadásban benne van.

Megjegyzendő, hogy Rási kommentárja olyan népszerűvé vált, hogy más rabbinikus kommentárok kinyomtatásához is a „Rási-írás”-ként ismert betűkészletet használják. (Ez nem azt jelenti, hogy maga Rási ilyen betűkkel írt volna, hanem csak azt, hogy a nyomdászok ilyen betűkkel szedték a kommentárját.)

Rási a zsidó történelem egyik legnehezebb korszakában élt. Végigszenvedte a Nyugat-Európán végigdúló, egész közösségeket megsemmisítő első keresztes hadjáratot, s élményeit szívet tépő liturgikus versekben örökítette meg.

Fia nem volt, volt viszont három rendkívül tanult leánya. Kései kéziratai közül jó néhány ténylegesen lányai leírásában maradtak ránk. Bálé-Hátoszáfot (Talmud-kommentátorok) néven emlegetett vejei és unokái a következő nemzedékek legkiválóbb nyugat-európai akadémiáinak vezetői voltak.

Széleskörű irodalmi munkássága mellett bortermeléssel foglalkozott.

Franciaország, Troyes

Rási Tóra-kommentárjai hagyományos és kritikai módszerek bonyolult kombinációjára épülnek. Rási sok esetben híven idézi egy-egy vers talmudi értelmezéseit, míg más esetekben inkább a betű szerinti magyarázatot választja. Ez a látszólagos következetlenség számos későbbi tanulmányozóját késztette arra, hogy valamilyen mélyebb rendszer keressen ebben. A Lubavicsi Rebbe például egy olyan értelmezési rendszert állított fel, mely szerint Rási elsősorban a Biblia egyszerű jelentését magyarázza, és csak azokban az esetekben folyamodott a homiletikai értelmezés eszközeihez, ha azok a szöveg egy nehezen érthető részének egyedüli magyarázatát adják.

A hagyományos értelmezések idézésekor a klasszikus rabbinikus irodalom meghökkentően széles spektrumát veszi igénybe, köztük a Babilóniai Talmud mellett a tárgumokat (amelyek fontos támpontként szolgálnak neki a homályos értelmű héber szavak lefordításában), a homiletikai és halachikus Midrást.

Néhány esetben a héber szavakat általa „lááz”-nak nevezett francia egyenértékeseikkel fordította, miáltal a középkori francia dialektusok egyik legkorábbi írásos feljegyzése is neki köszönhető.

Gyakran idézi két spanyol zsidó tudós, Menáchem ben Szruk és Dunas ben Labrat lexikográfiai és nyelvtani munkáit.

Kijelenthető, hogy Rási a legkiválóbb tanítók képességeivel rendelkezett. Megérezte, hol találják majd nehezen érthetőnek a tanulók az anyagot, és olyan magyarázatokat adott, amelyeknek mind a kezdők, mint a tapasztalt tudósok hasznukat veszik.

Ábrahám ben Meir Ibn Ezrá a muszlim Spanyolország aranykora idején született és nevelkedett. Kimagasló költő, filozófus, nyelvész és Biblia-kommentátor volt.

1089(?) – 1167(?)

Eredetileg Spanyolország, Tudela

Élete második, 1140 utáni felét szegénységben, Itáliában, Provence-ban, Franciaországban, Angliában, Egyiptomban és Izráelben vándorolva élte le. Vándorlásai idején írta számos jelentős irodalmi művét.

Ibn Ezrá Biblia-értelmező munkái elsősorban a héber nyelvtan és filológia precízen lefektetett alapjaira, valamint a bibliai élet tényeire épültek. Ibn Ezrá pontosan tudta, hogy eltér a Rási-féle megközelítéstől, noha valójában – például a Prédikátor könyve és az Énekek éneke magyarázatakor – a homiletikai és allegorikus értelmezéseket ő is igénybe veszi.

Biblia-kommentárjainak stílusa már-már talányosan tömör, s emiatt később megteremtette a maga külön kommentárirodalmát.

Noha mindenekelőtt a bibliai szöveg egyszerű jelentését tartotta fontosnak, kommentárjaiban védte a rabbinikus szóbeli hagyományt annak ócsárlóitól, a karaita mozgalom tagjaitól. (Ez a zsidó szekta elvetette a talmudi hagyományt, és kizárólag a Bibliára támaszkodott.) Ennek során bőségesen merített a tudós és szövegmagyarázó Száádjá Gáon rabbi tanításaiból (882–942), aki külön háborút folytatott a karaiták ellen.

Ibn Ezrá sokszor talál lehetőséget arra is, hogy a csillagászat iránti szeretetét is kimutassa, mivel úgy vélte, hogy számos bibliai törvény és történet megértésének ez a tudományág a kulcsa.

Rabbi Mose ben Náchmán a neve kezdőbetűiből összeálló „Rámbán” néven, és neve latinos „Náchmánidész” formájában is ismert.

Termékeny alkotó volt, fontos Talmud-kommentárokat és más zsidó jogi műveket írt. Széles tudományos, filozófiai és nyelvi alapokkal rendelkezett.

Aragónia királya 1263-ban azzal bízta meg, hogy a híres hitvitában a hitehagyott Pablo Christianival szemben védje meg a judaizmust. Sikere arra ösztönözte, hogy élete nagy álmát beteljesítve, költözzön át a Szentföldre – élete utolsó éveit már ott töltötte.

Spanyolország, Gerona. Az izraeli Akkóban halt meg.

Náchmánidész Tóra-kommentárja, amelyben mélyre ható részletességgel foglalkozik a bibliai szöveg minden aspektusával, egy érett tudós munkája. Ismerte Rási és Ibn Ezrá kommentárjait, magyarázataikat óvatosan vitatja, sokszor fejezi ki egyet nem értését. Számos munkájából kitetszik erős konzervativizmusa, és ez a Tóra-kommentárjai olvasásakor is egyértelművé válik: páratlan műveltségével és leleményességével siet a bevett vallási források hagyományos tanításainak támogatására, és erős támadásokat intéz az olyan tudósok, köztük Ibn Ezrá ellen, akik szerinte nem tanúsítanak kellő tiszteletet a hagyományos magyarázatok iránt.

Rámbán kommentárja az egyik legkorábbi dokumentum, amely a Kabbala tanításaira is utal. Ezt a misztikus-ezoterikus tant, amely a tíz isteni erő (szfirot) elvére épül, nyilvánosan nem tanítható, titkos tanként, gondosan őrizték. Náchmánidesz számos kabbalista értelmezést is beépített „az igazság útja szerint” szavakkal bevezetett kommentárjaiba. A kabbalizmus nyilvános tanításának akkori tilalmát úgy próbálta megkerülni, hogy olyan tömören és talányosan fogalmazott, hogy aki nem ismerte eleve a Kabbala szimbolikáját, az nem érthette meg az írását.

Rabbi Smuel ben Méir (kezdőbetűi alapján: Rásbám) a Talmud „toszáfot” kommentátorainak iskolájához tartozott. Rási unokája és Rábénu Tám fivére volt.

A nagyapja által írt, de befejezetlenül hagyott Talmud-kommentárokat ő fejezte be.

Franciaország, Troyes

Rásbám kommentárja mindenekelőtt azzal tűnik ki a többi közül, hogy csak a szöveg egyszerű, kontextuális interpretációjára szorítkozik, és nem folyamodik a hagyományos rabbinikus értelmezésekhez. Ez utóbbiak gyakran mások, mint az elfogadott zsidó törvény irányadó olvasatai.

Rásbámot nagyon érdekelték a Biblia nyelvtani kérdései (ezek esetében Menáchem ben Szruk és Dunas ben Labrat úttörő jellegű spanyol nyelvészeti munkáira támaszkodott), valamint az irodalmi és retorikai oldala. Tudta, hogy nagyapja, Rási másképp közelített a feladathoz, ő azonban gyakran nyúlt a talmudi és midrási értelmezésekhez. Azt állította (az 1Mózes 37:1-hez fűzött magyarázatában), hogy Rási elárulta neki azt a szándékát, hogy egy olyan új kommentár írását tervezi, amely kizárólag a Biblia szövegének egyszerű értelmezésére támaszkodik.

Ovádjá Szeforno rabbi, amellett, hogy bibliamagyarázó volt, orvosként tevékenykedett, és filozófiával is foglalkozott.

Itália, Bologna

Szeforno rabbi az esetek túlnyomó többségében igyekszik egyszerű, magyarázó jellegű kommentárokat írni. Ugyanakkor azonban tipikus reneszánsz ember volt, akinek sokirányú érdeklődése bőséges táptalajra talált a munkájában, főleg az orvosi képzettségével kapcsolatos tudományos témákban, például a biológiában. Nagy érdeklődéssel fordult a bibliai elbeszélések irodalmi jellemzői, valamint a bibliai történetek főszereplőinek lélektani motívumai felé.

A kommentár neve utal a szerző legismertebb munkájára, az Árbá Turim („Négy oszlop”) a zsidó törvény sokra tartott összefoglalására. Első nyomtatott kiadása aRimzé Bál HáTurim („Bál HáTurim utalásai”) címmel jelent meg, ami elég jól szemlélteti a mű jellegét, amelynek írója célzásokkal és utalásokkal terelgeti az olvasót ügyesen elrejtett szójátékok, számmisztikai és mászoret tételek és hasonlók felé.

Jákob ben Áser rabbi egy kiváló német rabbi, a toszáfot iskolához tartozó Áser ben Jechiél (a „Ros”) fia volt. Ros élete második felében Spanyolországba költözött, ahol a zsidó hagyomány megközelítésének számos spanyol módját, főleg a szisztematikus kodifikációra törekvő tendenciát magáévá tette.

Spanyolország, Toledo

A Tóra szavaival kapcsolatos apró darabkák végső soron nem állnak össze egy teljes kommentárrá, hanem inkább kisebb homiletikai jellegű felvilágosítások, amelyeknek célja annak feltárása, hogy miként rejti a bibliai szöveg a vallási utalásokat. Jákob rabbi ennek céljából számos népszerű hermeneutikai módszert, elsősorban a számmisztikában (gimátriá) szokásosakat használ annak érdekében, hogy párhuzamot vonjon egyenlő számértékű szavak között. (Ennek az az alapja, hogy minden héber betűnek számértéke is van.) Jákob rabbi tematikus tanulságokat von le azokból a Möszorában helyet kapott felsorolásokból is, amelyeket olyan előfordulásokból állítottak össze, ahol bizonyos szavak illetve nyelvtani fordulatok jelennek meg a Bibliában.

Noha a fentebb leírt munkát általában Bál HáTurim Tóra-kommentárja címmel szokás megjelentetni, eredeti formájában csak a Rámbán Tóra-kommentárjára épülő, „hosszú kommentárként” emlegetett szövegmagyarázatok elé szánt ihletett bevezető volt.

A héber „möszorá” szót általában a „hagyomány” szóval fordítják, amely a Biblia hagyományos szövegére és olvasásának módjára utal.

A Möszorát a bibliai szöveg létezése óta nagyon sokan művelték, ezért nem volna helyes konkrét „szerzőkről” beszélni.

A Mikráot Gödolothoz csatolt válogatott möszorát jegyzeteket a spanyol származású Jákob ben Chájim ibn Ádonijáhu állította össze, aki Tunézián keresztül Velencébe menekült, ahol a nyomdász Daniel Bomberg alkalmazta. Jákob ben Chájim kutatási célokból sokat utazott, kereste a pontos kéziratokat, s ennek során számos különböző olvasattal találkozott, amelyeket kritikusan kellett megítélnie.

Az Ibn Ádonijáhu által szerkesztett Möszorá a Mikráot Gödolot 1524-25-ös, második velencei kiadásában jelent meg először.

Spanyolország, Toledo

Mivel a judaizmus szerint a Biblia az Örökkévaló írott szavaiból áll és az isteni törvény alapja, különös fontosságot tulajdonítunk annak, hogy minden szót és betűt híven őrizzünk meg. Ezt a feladatot megnehezítette, hogy az ősi időkben a hébereknek nem volt olyan írásuk, amely jelezte volna a magánhangzókat és a kiejtést. Abban az időben a gyerekek elemi oktatását nagyobb részét annak szentelték, hogy kívülről megtanultatták velük a Biblia helyes olvasását és kántálását, mivel e nélkül nem lehetett volna nemzedékről-nemzedékre pontosan átadni.

A Möszorá, a pontos bibliai szöveg megőrzésének tudománya, két főterületre összpontosít:

1. Az írott szöveg pontossága.

Mint az írott hagyományoknál általában, a Biblia esetében is fennáll a veszély, hogy a különféle kéziratokhoz – főleg ugyanazon szavak más-más kiejtése miatt – különböző olvasatok tapadnak. Különös gondot kell fordítani a szöveg helyességére és pontosságára.

A héber Bibliánál maradva: vannak olyan helyek, ahol a hagyományos olvasás eltér az írott szövegtől (kri, ktiv). Emellett vannak bizonyos betűk, amelyeket speciális grafikai formában kell írni, például pontokat kell tenni föléjük, meg kell hajlítani őket, stb. Minderre pontosan emlékezni kell.

Mint fentebb említettük, a legtöbb magánhangzó nem jelenik meg az írásban, ami precíz és lelkiismeretes magolást tett szükségessé.

Vonatkozott ez a bibliai részek (Támé Hámikrá) kántálási módjára is, amelyet a hagyomány pontosan rögzített, és ami gyakran meghatározta egy-egy nehezebb passzus szintaxisát.

Az ősi időkben ezeknek a hagyományoknak a tanulása és továbbadása beletartozott a szóbeli hagyományba.

A középkor elején a zsidó tudósok kezdtek írásos jegyzeteket készíteni a szöveg pontosságának megőrzése érdekében. Ez a tevékenység szorosan összekapcsolódott a rendszeres héber nyelvtan kialakulásával. A möszoret tanulmányok különféle iskolái jöttek létre, köztük a babilóniai, a szentföldi és a tibériási. Végül az utóbbit fogadták el általánosan, jóllehet a tibériási iskolán belül számos különféle megközelítés létezett.

Abbeli szándékuktól vezérelve, hogy megőrizzék a szent írások pontos szövegét, amöszoretek összeállítottak több olyan konkordanciára hasonló listát, amelyben a Biblia minden egyes szavának minden egyes előfordulását, nyelvtani formáját és kiejtési sajátosságát rögzítették, de ezenkívül még a bekezdések helyét és a textus más jellemzőit is.

A Bibliai szöveget kísérő mászoret jegyzetek többféle formában jelennek meg:

1. Möszorá gödolá és Möszorá ktáná: Részletes és rövid margójegyzetek a külső lapszélen vagy a hasábok közötti keskeny közben.

2. Összefoglaló jegyzetek a könyv végén.

A szöveg pontossága megőrzésének egy másik módjaként a möszoretek meg is számlálták az egész Bibliának, a Biblia minden egyes könyvének és a könyvek egyes részének minden versét, szavát és betűjét. Minden egyes rész végéhez összefoglaló megjegyzéseket fűztek, amelyben felsorolták a versek, szavak és betűk pontos számát, továbbá azt is, hogy melyik vers, szó illetve betű áll az adott rész kellős közepén.

A möszoret kifejlesztette a maga zömében arameus nyelvű terminus technikusait. A hosszú lajstromok bemagolásának megkönnyítésére sokféle mnemotechnikai módszert használtak.

A Biblia számozott mondatokra és fejezetekre történő felosztása nem zsidó eredetű, hanem keresztény tudósok dolgozták ki. A fejezetek felosztása egyes esetekben teológiai célokat szolgál, ami tulajdonképpen ellentmond a hagyományos zsidó értelmezésnek (például Mózes első könyvének elején elválasztja a szombatot a Teremtés többi részétől).

Ennek ellenére, mivel nem volt semmiféle ehhez hasonlóan bevett zsidó módszer, a zsidó Biblia publikálásának kezdeteitől fogva mind a Bibliában, mind a különféle mutatókban és hivatkozásokban (például a Toldot Áháronban) a keresztények által bevezetett számozást használták. Mindazonáltal van néhány hely, ahol a zsidó számozás eltér a bevett keresztény számozástól: a zsidók például külön versként számozzák a zsoltárok legelső sorát – címét –, a legtöbb keresztény Biblia pedig nem).

A mondatokra történő felosztást kifejezetten a Möszorá írja elő, és ezt a keresztény Biblia is követi.

A Tóra öt könyvből áll, és a cím általában egyértelműen ott áll az első oldal tetején.

A jelenlegi szokás szerint a zsidók többsége az adott könyv első szavát illetve szavait használja címként. Minden zsidó Biblia, köztük a Mikráot Gödolot is ezeket a címeket használja.

Az ősi időkben mind az öt könyvnek ténylegesen volt címe, amely nagy vonalakban ismertette a tartalmat. Mindezt a következő táblázat mutatja:

Jelenlegi cím és fordítás	Eredeti héber cím és fordítás	Görög-latin-angol cím	Magyar cím
Börésit בראשית(Kezdetben)	Másze Börésit (a kezdet elmondása)	Genesis	Mózes első könyve
Smot שמות (…a nevei)	Jeciát Micrájim(Kivonulás Egyiptomból)	Exodus	Mózes második könyve
Vájikrá ויקרא (…nevezett)	Torát Kohánim (a kohénok törvénye)	Leviticus	Mózes harmadik könyve
Bámidbár במדבר (a sivatagban)	Pkudim (számlálás, népszámlálás)	Numbers	Mózes negyedik könyve
Dvárim דברים (a szavak)	Misne Torá (a megismételt/második törvény [lásd 5Mózes17:18: „E tan másolatát”])	Deuteronomy	Mózes ötödik könyve

A zsidó közösségek általános gyakorlata szerint a Tóra 54 szakaszra oszlik. Szombat reggelenként a zsinagógában felolvasnak egyet-egyet, miáltal egy év alatt lefut a teljes ciklus (Szimchát Tóra). Hogy egy-egy szombaton hány szakaszt olvasnak föl, az attól függ, hogy egyszerű illetve várandós, azaz szökőév van-e, de a szombatra eső ünnepek is befolyásolják. Ezért bizonyos feltételek mellett alkalmanként két szakaszt olvasnak fel.

A szakaszokat héberül szidrának vagy párásának nevezik, és az első fontos héber szavaikról vagy kifejezéseikről vannak elnevezve. A korai szövegekben a legtöbbszidrának kétszavas címe volt, jelenleg inkább az egyszavas a szokásos. A kabbalisták szerint a szidrák neve az adott szidrá általános tartalmára utal.

A zsidó Bibliák fő felosztása tükrözi ezt a rendszert, és megegyezik a zsinagógában szokásos használattal. A szidrák nem szükségszerűen esnek egybe a nem zsidó eredetű fejezet- és mondatszámokkal, és emiatt a szidrák neve általában nincs is feltüntetve a Tóra bibliográfiai mutatóiban.

Az ősi szentföldi rítus szerint a Tórát nem egy-, hanem hároméves ciklusokban olvasták, és százötvennégy kisebb szakaszra volt felosztva. Noha számos zsidó közösség még a középkorban is ezt a gyakorlatot követte (elsősorban Egyiptomban és Dél-Itáliában), végül mégis mindenütt a babilóniai éves ciklus vált elfogadottá.

Noha a legtöbb zsidó Bibliában hivatalosan nincs jelölve a szentföldi szidrá-felosztás, mégis ez szolgál néhány möszoret bekezdésfelosztás alapjául, sőt a talmudi kor legtöbb klasszikus Midrás-munkájának szerkezetéül is.

Mint a legtöbb héber vallási könyv esetén, a lapszámozás egy-egy levélre,azaz a lapok elülső és hátsó oldalára vonatkozik. A számot a könyv kinyitásakor látható első (páratlan) oldal bal felső sarkában egy héber betű jelzi. (Ne feledjük el, hogy a héber szöveg jobbról balra íródik!)

A legutóbbi kiadványoknak szokásos arab számokkal írt oldalszámozásuk is van, amely a páros oldalon, a nyitott könyv lapjainak jobb felső sarkában látható.

Az oldalszám természetesen a héber levélszámozás értékének kétszeresét mutatja. Például a 11. levél az arab szám szerint a 22.

A lap- illetve oldalszámozást sosem használják az idézetek helyének meghatározására. Mivel nincs általánosan elfogadott lapszámozás, ezért sokkal egyszerűbb a fejezet- és mondatszámokat megadni. (Másképp van ez a talmudi idézetekre való utalásoknál, ahol kifejezetten a Talmud lap számait használják.)

Pesarói Áron rabbi

A XVI. század közepe (még az előtt halt meg, hogy a Toldot Áháron első kiadása 1583-ban napvilágot látott).

A cím azt jelenti: Áron nemzetségei (4Mózes 3:1.), és a héber írók széles körben elterjedt gyakorlatának megfelelően a szerző nevére utal.

Itália, Pesaro

A Toldot Áháron rövid utalásokból áll, amelyek megmutatják, hogy a zsidó irodalom alapműveiben idézett bibliai szavak és szövegek pontosan hol találhatók. Szinte mindegyik hivatkozás a Babilóniai Talmudra mutat (a traktátus címét és a levél számát megjelölve), mindazonáltal más munkákat is említ, köztük a Zohárt és Jichák Arama filozofikus Ákédát Jichák kommentárját.

Az első nyomtatott Toldot Áháront a Mikráot Gödolot egyik velencei kiadásához csatolták, majd a későbbi nyomdászok kiegészítették és javították. Jakob Sasportas rabbi a XVIII. században a Jeruzsálemi Talmudra mutató utalásokat is fűzött hozzá.