Méla, értetlen szomorúsággal lehetett csak olvasni Tóth Gy. politológus múlt heti írását.
Pontosan fogalmaz, amikor írása záró mondatában azt írja: szomorú, hogy ennyi ide nem illő dolog került a felszínre. Valóban sok, a témához, a holokauszt emlékezetének témájához nem illő szempont került a szerző által behivatkozásra írásában.

Egyetemlegesség és kollektív felelősség, posztkommunista volt miniszter, tudománytalanság, Joav Blum, Zoltai Gusztáv, a Tett és Védelem Alapítvány elnöke kerülnek említésre a furcsa írásban. Megszólít, így az elején kezdeném.
Nem tudományos kérdésről van szó és ezt mindig hajlamosak jónéhányan elfelejteni. Nem történelemszakmai, filológiai vagy forráskritikai eszmecserét folytatunk, hanem egy minden ízében erkölcsi, és mint ilyen, politikai, világnézeti és ideológia elkötelezettségeken felül álló kérdést szeretnénk az egész nemzet jobbulására megfelelő helyére terelni. Tóth Gy. László azt állítja, kollektív felelősséget tulajdonítok a magyar társadalomnak a magyarországi holokauszt bűntetteiért. Érdemes tisztázni az alapfogalmakat, így élve az önkritika lehetőségével elismerem, talán nem fogalmaztam érthetően hivatkozott írásomban. Megkísérlem álláspontomat cizelláltabbá tenni. A holokausztban, különösen az európai zsidóság szisztematikus kiirtásában, és különös tekintettel a magyarországi zsidóság kétharmadának gépesített lemészárlásában a felelősség kérdése, értsük végre meg, nem tudományos kérdés, nem történelemszakmai, az akadémia II-es osztályának tekintélyes falai között eldöntendő kérdés.
Magyarországon a zsidóságot 1920-tól fosztották meg jogaitól fokozatosan, kíméletlenül és minden együttérzéstől, szolidaritástól mentesen. A társadalom többsége nem kezdett tömegmozgalmakat, jogegyenlősítés elvétől hevített demonstrációkat, még 1942-ben sem kezdett tömeges dezertálásba. Sorolhatnám, hogy mit nem tett meg sem kollektíve(!), sem többségileg, sem kisebbségileg, néhány megindító és nagyfokú emberi bátorságról tanúságot tevő esetet kivéve. (Lábjegyzetként érdemel említést: ha a társadalom többségében ténylegesen nem apátiát váltottak volna ki a tömeggyilkosságok, akkor ma nem tekintenénk olyan mértékű bátor, hősi cselekedetként az embermentők munkásságára.)
Azt megkérdőjelezni, hogy a magyar zsidóság többségének kiirtása a társadalom tudtával történt volna, szégyellem, hogy ezt kell írjam, nem egyszerűen tudománytalan, hanem egyenesen badarság. A zsidó vagyon megszerzéséért indított versengés egészen kézenfekvően és magától értetődően az egyik legfontosabb motivációs tényezője volt a társadalom többségének, ha nem is kollaborációjának, de legkevesebb hallgatag szemlélődésének. (Minden késztetés ellenére nem fogok ezen a ponton Babitsot idézni.) Az a folyamat, mely 1920-tól 1944-ig tartott, megszakítatlan és kegyetlen hidegvérrel kivitelezett volt, a társadalom minden szintjét és rétegét érintette. A felsőoktatási helyek, vagy a jövedelmező középosztálybeli megélhetést biztosító foglalkozásokban való részvétel korlátozásától, a nagyvagyonok ellehetetlenítésén át, az „elhagyott” lakások szenvtelen, párnahuzatokra és éjjeliedényekre is kiterjedő kirablásán át, a vidéki zsidóság bevagonírozásáig és a budapesti zsidóság egy részének Dunába lövéséig. Az 1867 és 1938-ig terjedő időszakban megtermelt nemzeti vagyon újraelosztásának ambíciója nem egy járulékos eleme, hanem sokkal inkább célja volt legkésőbb a második zsidótörvénytől kezdődő időszaknak. Ebből a nem elhanyagolható aspektusból a magyar nemzeti középosztály nagyfokú felelőssége ugyancsak nem megkérdőjelezhető.
Ne vicceljünk már egymással! Amíg a közösségi – és a jövőre nézvést rögzíteném a helyes szóhasználat kedvéért: nem mindenkire kiterjedő kollektív(!!!) –  felelősséggel nem kívánnak a magyarországi véleményformálók szembenézni, kevés helye marad a diskurzusnak. Felhívnám a szerző figyelmét azonban arra, hogy a Miniszterelnök is félreérthetetlenül és megindító őszinteséggel, Dávid Katalinnak címzett nyílt levelében erről beszélt: az elvállalandó felelősség elvállalásáról és az el nem vállalandó visszautasításáról. (Az európai holokauszt egyéb gyalázatos eseményeit, tömeggyilkosságait becitálni ebbe a kontextusba, magam részéről hajlamos vagyok ügyetlen stíluseszköznek minősíteni, így a lehetséges cinizmusra vagy relativizálási szándékra megkísérlek nem gondolni.)
Rögzítsük még talán a fentieknél is egyszerűbben: nem beszélünk, nem beszélhetünk kollektív elkövetői felelősségről. Nem felelős egy teljes nemzet és annak minden honpolgára még a leggyalázatosabb genocídiumért sem. A nemzetnek mindig vannak jószándékú, az emberi méltóság eszméje mellett elkötelezett tagjai, csoportjai. A II. világháború során tán még többségben sem voltak a tevékeny kollaboránsok. Van azonban egy pont, ahol mindahányunk kollektív felelőssége nem csak, hogy nem lehet vita tárgya, de egyenesen erkölcsi kötelessége a nemzet minden polgárának a történelmi emlékezet felelőssége. Nem az elkövetés kollektív felelőssége terheli a nemzetet, hanem az azzal való becsületes és bátor elszámolásé.
Egy dolgot viszont pontosan állapít meg Tóth Gy., ha még oly indirekt módon is teszi ezt: a zsidó közösségnek, vagy a zsidó közösség mégoly alacsony fokú legitimációval rendelkező csoportjának egy, az össznemzeti identitás és önkép alapkérdéseit érintő ügyében önálló élharcosként fellépni legkevesebb hatékonytalan lépés volt.
Az általam vezetett Tett és Védelem Alapítvány a napokban publikálta reprezentatív felmérését a megszállási emlékmű megítéléséről és a körülötte kialakult vita következményeiről, mondjuk így, eredményéről. A felmérés alapján egyértelművé válik, hogy a történelmünk alapkérdéseit érintő nagyfokú tudatlanság és tájékozatlanság a legfontosabb tanulsága ennek a kevéssé dicsőséges néhány hónapnak. Ezt támasztja alá egy nehány hónappal ezelőtt publikált felmérésünk is: a holokauszt relativizálók és tagadók aránya megkétszereződött az elmúlt nyolc évben annak ellenére, hogy az európai zsidóság kiirtásának témája intenzíven jelen van a közbeszédben. Erről a problémáról kellene beszélnünk, gondolkodnunk. Mit vétettünk el az elmúlt legkevesebb 10 évben minden jószándékunk, beleértve Tóth Gy. László vitathatatlan jószándékát is, ellenére.
Egyben hadd ragadjam meg az alkalmat arra, hogy egy fontos kérdésben rögzítsek észrevételt: műfaji korlátok okán, minden ilyen irányú késztetésem ellenére, nincsen módom az emlékezetpolitika kifejezés radikális kritikáját nyújtani. Az emlékezés azonban végtelenül intim aktus, még akkor is, ha egy nemzet kollektív, (a kifejezés pontos használata szerinti értelmében), emlékezetéről van szó. Intim aktus, amelyben a mélyen emberi dimenzió jelenléte okán a racionalitás elveszíti érvényességét. Egy történelmi trauma túlélői, legyen szó a Don-kanyari katasztrófáról, a holokausztról, a trianoni békediktátumról, vagy 56-ról, az emlékezők máshogy és máshogyan emlékeznek, de biztosan nem politikai motivációk mentén kell, hogy ezt tegyék. Az emlékezetpolitika kifejezés azt sugallja: vállalja el a politikai szféra a helyes emlékezés irányelveinek kidolgozásához fűződő felelősséget. Ez pedig nyilvánvaló abszurditás!
És valóban sok minden került a felszínre ennek a kérdéskörnek a kapcsán. Az ilyesfajta társadalmi állatorvosi lovak amúgy akár még tehetnek jót is az egészséges nemzeti önszemlélet kialakulásának.