A pesti zsidók felszabadulásának 80. évfordulója alkalmából megemlékezést tartottak az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) szervezésében. Az esemény a Bét Menáchem Héber–Magyar Kéttannyelvű Általános Iskola előtti emlékfalnál zajlott.
Az erzsébetvárosi Dohány utca 32-34 szám alatt található egy 1892-ben épült háromemeletes, romantikus homlokzatú iskola, amely szinte teljesen megegyezik azokkal az épületekkel, amelyek az előző századforduló környékén épültek. Azonban ez a ház, amely 2012 óta a Bét Menachem Héber–Magyar Kéttannyelvű Általános Iskola, Óvoda és Bölcsőde otthona, 80 éve szomorú eseményeknek volt szemtanúja. Erre emlékeztet az iskola előtt, 2014-ben felavatott emlékfal, amely felhívja az arra járók figyelmét, hogy a 19. század közepétől ezek az utcák a zsidó közösség életének központjává váltak. Iskolák, imaházak, zsinagógák, közösségi terek, boltok sokasága működött itt, s a hagyományok máig élnek.
A többnyelvű tábla arra emlékeztet, hogy 1944. december 2. és 1945. január 17. között a zsidó származású magyarok közül 70 ezer ember rettegett és nélkülözött a pesti gettóban. Itt és a környező házakban, mindössze 0,3 négyzetkilométeren, 4513 lakásban zsúfolódtak össze. Egy szobában átlagosan 14 ember élt, teljesen kiszolgáltatva a borzalmas körülményeknek és a magyar nyilasok, valamint a nácik kegyetlenkedéseinek.
A Klauzál téri gránit korong
E másfél hónap alatt az áldozatok száma meghaladta a 10 ezer lelket. Erre a szomorú időszakra emlékezve tavaly októberben a közeli Klauzál téren egy 4 négyzetméteres gránit korongot helyeztek el. A korongon 3000 jel található, amelyek arra emlékeztetnek, hogy a gettóba zárt zsidók hónapokon keresztül elviselhetetlen körülmények között éltek.
A gettó felszabadításának 80. évfordulóján a Dohány utcai iskola emlékfala előtt tartotta megemlékezését az EMIH. Szép számú megemlékező előtt elmondott beszédében Oberlander Báruch rabbi, a Vasvári Pál utcai zsinagóga rabbija, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetője. A rabbi emlékeztetett arra, hogy az emberetlen körülmények között is sikerült sok zsidónak a pesti gettóban túlélnie a borzalmakat.
A rabbi hangsúlyozta, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti tragikus események emléke soha nem évül el. Elmondta, hogy nemrégiben lehetősége nyílt arra, hogy néhány napot eltöltsön 92 éves édesanyjával, amikor amerikai útján járt. Édesanyja, aki a vészkorszak traumáját mind a mai napig hordozza, sok nehézségen ment keresztül. Bár a borzalmak nyomai továbbra is jelen vannak, szerencsére édesanyja családot alapított, és ma már számos unokája, dédunokája és ükunokája él. Ennek ellenére a gyermekkorában átélt szörnyűségek és a háború borzalmai örökre benne maradnak, folyamatosan emlékeztetve őt a hatmillió zsidóra, akik a fasiszta terror áldozatai lettek, és közülük 600 ezer emberre, akik életüket vesztették.
A zsidó közösségnek egységet kell alkotnia
Az elpusztított zsidó közösség hiányát ma is érezni lehet, mind kulturálisan, mind vallásilag. Korosztályok tűntek el. Fontos emlékezni arra, hogy volt idő, amikor az emberek képesek voltak gyűlöletből gyerekeket, nőket, férfiakat, fiatalokat és időseket ölni. Az egyik legfontosabb tanítás, amit át kell adni: ember nem gyűlölhet embert. Lehet nem egyetérteni a másikkal, de gyűlölni nem szabad, mert az tragédiához vezethet, és vezetett is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsidóságon belüli gyűlölet különösen elítélendő, mivel egy közös nép vagyunk, közös sorssal. A rabbi hangsúlyozta, hogy a zsidó közösségnek meg kell őriznie az összetartást, különösen a nehéz időkben. Kiemelte, hogy éppen ezen a napon kezdődött el a Hamász-terroristák által túszul ejtett személyek szabadon bocsátása, ami különleges jelentőséggel bír. A másfél éves fogság után ez a szabadulás az új reményt és az együttérzést hozta, amely mindig is közösségünk alapja volt.
A rabbi felidézte, hogy édesapja 15 éves gyermek volt, amikor felszabadult. Elhatározta, hogy megkeresi a szüleit, és a sok hónapnyi bizonytalanság után, hogy vajon élnek-e még, hatalmas öröm érte, amikor rájuk talált. A szülei, akik a nehéz időkben elbújva éltek, a Vadász utcai, úgynevezett Üvegházban rejtőzködtek, és édesanyjának sikerült megőriznie férje, a rabbi édesapja féltve őrzött tfilinjét. Édesapja a szabadulásának napján felrakta a tfilint, mint a túlélésért érzett hála jeleként, és emlékezett a mártírokra, miközben megígérte, hogy a zsidó vallást továbbra is gyakorolni fogják.
A megemlékezés résztvevői hitet tettek arra, hogy folytatják elődeik hagyományit, hitét, még a nehézségek árán is. Mielőtt ki-ki meggyújtotta az emlékezés mécseseit, befejezésül elmondták a 23. zsoltár, Dávid zsoltára sorait:
„Ha sötét szakadékban járok is, nem félek a bajtól, mert velem vagy, botod és támaszod lesz a vigaszom.”
Fotók: Kovács Milán