Egy zsidó anya vallomása

„Én pedig elküldöm hozzátok Élijáhu (Illés) prófétát…

Az apák szívét a gyermekekhez téríti…” (Malakiás 3:23–24.)

Tengernyi vita után jutottam el a gondolatig: megpróbálom. Minden sejtem, minden idegem tiltakozott ellene. Hiszen én tiszta vagyok! Miért kellene felforgatnom a harminc éve jól működő háztartásomat? A tizenöt éves fiam szeszélyei miatt? Sohasem sütöttem a húst a tejeslábasban… miért kellene ennél is szigorúbban elkülöníteni a tejes és a zsíros edényeket? ATóra egészségügyi szabályai csak a civilizálatlan időkre vonatkoznak – dünnyögtem hol magamban, hol hangosan –, amikor őseink a pusztában vándoroltak, amikor még nem volt a csodás Tip meg Ultra, a különféle zsíroldó mosogatószerek. Különben is! Nálunk minden kóser, finom – nyugtatgattam magam. A legrafináltabb szakácskönyvek javaslatai szerint sütöm a húst sajttal, keverem össze a kolbászt a tejföllel…

Aztán múlik az idő, és a szülő tétován áll minden észérv előtt. Honnan az erő, ami hajtja a gyermekét? Mitől érzi a fiú, ha a szülői háztól nem kapott különösebb biztatást, hogy neki mennie kell? Péntek este, szombaton várnak rá. Együtt kell imádkoznia a társaival. Hét közben, idő hiányában, otthon teszi föl minden reggel a tfilint. Nem létezik, hogy elmulasztaná, ne kelne fel ezért jóval korábban. Ne imádkozna reggel, délben, este: mindig, amikor csak kell. Sohasem kapkodja el, reggel egy fél órát is ül imakönyve előtt. Holott a szülő sokszor dorgálja érte. Fölösleges időtöltés! Aludhatna többet helyette, esetleg sportolhatna, vagy bármi más, kézzelfogható elfoglaltságot találhatna magának.

A fiú hajthatatlan. Betart minden vallási parancsot, s nem enne a szülői házban, ha az édesanya nem vezetne kóser háztartást. Fokozatosan tűnik el a hűtőből a párizsi, a kamrából a téliszalámi. Helyette tojás, hal, szardínia kerül sűrűn az asztalra.

Az édesanya továbbra is fürkészőn figyeli fiát. Mi az a titkos erő? Mi készteti a zsidó vallás szigorú betartására? Milyen más gyerek volt régen! Majszolta a hamburgert az utcán, a mustáros virslit a bódék előtt! Az ilyesmi ma már elképzelhetetlen. Fegyelmezetten étkezik, idegen helyen soha nem fogad el számára bizonytalan eredetű ételt, még ha nagyon éhes, akkor sem. Melyik szülő lenne képes meghatódottság nélkül szemlélni az ilyesmit? Megbabonázva áll a fia előtt, és átsuhan gondolatán életének eltelt kétharmada, az elmúlt negyven esztendő, az iskoláskora, amikor teljesen mást hallott tanáraitól, nevelőitől. Amikor nagyünnepeken csak szorongva mehetett a zsinagógába a nagymamával, mert sohasem tudhatták, ki leselkedik rájuk, ki fogja besúgni „bűnüket”, a templomlátogatást… De jó, hogy a fiának ebben nincs része! Ő már szabadon dönthet, hogyan akar élni. Ezt nem szabad meggátolni, inkább segíteni kell.

Hogy őszinte legyek, iszonyúan nehéz volt átállni a kóser háztartásra. De mindig vannak segítő emberek, akik megfogják a másik kezét, s megmutatják, mit, hogyan kell csinálnia. Singer főrabbi úr felesége eljött hozzám, és türelmesen elmagyarázta, miként kell becsülettel kikóserolni egy konyhát. Majd teletömtük az autó csomagtartóját lábasokkal, evőeszközökkel, poharakkal és üvegedényekkel. El sem tudtam képzelni, hogyan kerül majd el a Hűvösvölgyből a hetedik kerületbe, majd az első emeleti mikvébe az a rengeteg edény. Ám Dávid fiam hallatlan buzgósággal és alapossággal segédkezett. Felcipeltünk mindent az autóból, bemártottuk a vízbe egyenként az edényeket, majd mindent visszapakoltunk az autóba.

Újból az a kérdés kezd motoszkálni bennem, honnan az erő, ami hajtja őt? Mások ehelyett moziban csücsülnek, vagy lányokkal csellengenek. Aztán, amikor hazaértünk, ő mutatta meg, hogyan kell elválasztani a tejest a zsírostól, melyik fiókban és szekrényben mi legyen. Eleinte bizony összekevertem a két mosogatót. Dávid „pedagógiai okokból” hol a zsírost, hol a tejest takarta le.

Egy esztendeje tart ez nálunk így. Ma már megszoktam, és ez a természetes. A fiam, Dávid pedig mindennél jobban kárpótol. A minap kifejtette: nagy micvát teljesítettem. Bár én már nem tudnék úgy élni, ahogyan ő szeretné, de lehetővé tettem a számára, hogy megismerje a zsidó élet szépségeit, magára vállalt szabályait. Hálás érte. Ezért lesz képes majd igaz hittel nevelni a saját gyerekét. Kell ennél több? Lehet, hogy mégiscsak kiválasztott az ilyen?