Egy nemes micva, aminek egy zsinagóga adott otthont

A budapesti Bikur Cholim Egyesület és a Dessewffy utcai zsinagóga történetéből 2. rész

A Terézváros egy csendes mellékutcájában, emeletes bérházak szorításában húzódik egy földszintes ház. A belváros közepén álló, vidéki jellegű épület masszív tölgykapuja a letűnt világ több fejezetét őrzi: a zsidó hordárok és a betegeket gyámolító egyletek korát. Viszonylag széles körben ismert tény, hogy a Dessewffy utca 23. alatt zsinagóga található, ám annak részletes történetét eddig csak kevesen tudták – a Judapest anno cikkéből viszont most megismerhetik!

 

Istállóból zsinagóga

Egy évvel a Bikur Cholim alapítása előtt, 1870-ben szervezték meg az előző részben már említett Közszolga Egyesületet, mely tagjainak többsége a zsidó vallást követte. A 19. század végén – a telefonkészülékek és a „biciklis boy”-ok hiányában – népszerű és viszonylag jövedelmező foglalkozás volt a piros sapkás hordároké. Ők kézbesítették a kisebb csomagokat, illetve üzeneteket, a hosszú munkanap előtt és után pedig összegyűltek dicsérni az Örökkévalót, és persze megbeszélni a nap ügyes-bajos dolgait.

Rövid időn belül annyira állandósult a zsidó hordárok csoportosulása, hogy elhatározták, megfelelő ima­hely után néznek. A pályaudvarok relatív közelsége folytán a Dessewffy utca 23. számra esett a választásuk, mely addig egy fuvaros istállója volt, s ahogy a visszaemlékezők írták:

„A vétel után a hordárok azonnal hozzáláttak az épületnek templom és tanház céljára való átalakításához. Olyan szeretettel és buzgalommal dolgoztak rajta, hogy – sokak elbeszélése szerint – a hívők maguk hordták a téglát az építkezéshez. Napi munkájuk elvégzése után itt gyülekeztek mostmár a hordárok és a maguk módján, szerény keretek közt, csekély szellemi felkészültséggel ugyan, de igaz jámbor szívvel és lélekkel imádkoztak és tanultak a templomban.”1

Az orthodox hitélet újabb bástyája

A 20. századfordulótól kezdve, a környék dzsentrifikációjával párhuzamosan egyre több értelmiségi, egyben a zsidó tudományokban jártas ember szegődött a Dessewffy törzsközönségéhez, akik figyelmeztették az imaház vezetőit, hogy egyet s mást nem a háláchá, hanem rosszul meghonosodott szokás szerint csinálnak. Ezek alapján 1910-ben új vezetőséget választottak, akik „Ajr Chodos” („Új fény”) címmel kezdték meg a működésüket, hitszónoknak pedig a miskolci születésű Mantel Herman (Jechiél, 1880–1948/5708. ádár II. 25.) rabbit választották meg, aki 1932-ben az Egyesült Államokba, New Yorkba vándorolt ki, ahol a „Bnei Yehuda Shul” rabbija lett.2

Sajnos, a „régi” közszolgai vezetésben féltékenység ébredt az újakkal szemben, s visszakövetelték az imaház vezetését, melyet végül is visszakaptak, ám miután ők nem rendelkeztek megfelelő anyagi és szellemi tőkével, lassan belátták, hogy át kell adniuk a stafétabotot. Ez időben merült fel opcióként a Bikur Cholim, mely végül 1926-ban vette át a zsinagóga vezetését.3 A betegeket gyámolító egylet gyakorlatilag ahogy átvette a közszolgák imaházát, restauráltatta az egész épületet, ekkor kerültek fel a ma is ismert díszítőfestések többsége is. Az imaház új fejezetének első nagyünnepeire Krausz Adolf, volt szabadkai főkántort szerződtették, hogy ezzel is még több embert csábíthassanak a Dessewffybe, ahová, aki jár, „azzal nemcsak a hitszükségletét elégíti ki, hanem száz és száz szegény hittestvér sorsán is javít”.4

Az egyesület 1935 végén dr. Stern Salamon (Slomó Cvi, 1908–1945) okleveles rabbi személyében állandó hitszónokot is választott a zsinagógába,5 akinek a szerkesztésében jelent meg az egyesület 70. évfordulóján kiadott emlékkönyve.

Hétköznaponként nem volt ritka, hogy reggelente akár 3–4 minján is imádkozzon, de sábeszkor is két időpontban szerveztek reggeli Istentiszteleteket. A zsinagóga a hét minden napján nyitva állt az imádkozók és a tanulók előtt.

1936 végén Rakonitz doktor és felesége egy gyönyörű, cararrai fehér márványból készült bimát építtetett a korábbi tóraolvasó emelvény helyére, melynek négy oszlopáról egy-egy kandeláber nyúlik a magasba.6 Az Örökkévaló gondviselésének köszönhetően máig erről a bimáról olvassák a Tórát.

 

Hetvenéves évforduló előtt

1941. április 27-én tartották az egyesület 69. rendes közgyűlését, melyen elhangzott, hogy az elmúlt évben több mint 10 ezer adag ebédet szállítottak ki a kórházakba, amellett, hogy több 10 ezer pengőnyi gyógyszerellátásban is részesítették az otthonukban fekvő betegeket. Korein Dezső (1870–1944), a budapesti Orthodox Központi Iroda képviselője, a fővárosi vallásos zsidóság egy kiemelkedő alakja a következő szavakkal foglalta össze munkájukat:

„Ma, amikor az ágyúk és tankok dübörögnek, amikor fejünk fölött repülőgépek és bombavetők kóvályognak, itt ülünk mi, a zsidó szív szolgálatában és intézményünk hetvenedik évfordulója előtt megtárgyaljuk a lefolyt év és a következő év szociális munkálkodását. A vallásos zsidó bibliával kezében éli földi életét. A szentírás parancsai és rendelkezései szabályozzák életkörülményeit a bölcsőtől a sírig. A bibliai törvények azonban nemcsak rituális rendelkezéseket írnak elő részünkre, hanem az emberszeretet és jótékonyság szabályait is. Mi hoztuk a szentírással a legmagasztosabb szociálpolitikát, amely örökbecsű erkölcsi alapja marad az egész emberiségnek. A szentírás kodifikálta a »Szeresd felebarátod, mint tenmagadat.« »Szeresd az idegent, mert te is idegen voltál Egyiptomban.« »Ha testvéred elszegényedik és az élet terhei alatt roskadozik, segítsd meg.« »Ne légy szűkmarkú a szegénnyel szemben, adjál neki.« A kettős kifejezés a bölcsek szerint arra utal, hogy fáradhatatlanul, folytonosan adakozzál, amíg módodban van. Mert a vagyon nem a te tulajdonod, azt az örökkévaló csak megőrzésre, jó cselekedetekre bízta rád és azt tőled minden pillanatban vissza is veheti.

A Bikur Cholim egyesület kiválóan a szegény vallásos zsidó betegek rituális élelmezésére van berendezve. Nemrég egy szegény vidéki beteg elhelyezését úgy kértem a fővárosi illetékes ügyosztály vezetőjétől: »Utald be ezt a szegény embert soron kívül, mert ennek három baja van. Az egyik a gyomorfekélye, a másik a szegénysége, mert az is kellemetlen betegség, a harmadik baj pedig a mai körülmények között a zsidó volta.« A tanácsnok egy rendkívül jólelkű, humánus úriember, azonnal telefonon beutaltatta szegény beteg hitsorsosunkat, aki még aznap délben megkapta a Bikur Cholim ebédjét. Ezt az egyesületet támogatni, fejleszteni és fenntartani minden zsidó embernek legelemibb kötelessége.

Isten áldása kísérje szép intézményünket, amely a háborús vérzivatar közepette kitartással végzi nemes és humánus, mindenekfölött azonban bibliai hivatásunknak megfelelő szociális munkát.”7

Hitközségbe olvadás

A Bikur Cholim Országos Betegeket Gyámolító Egyesület telefonszáma (129–237) utoljára a Budapesti Távbeszélő 1950 decemberében kiadott névsorában található.8 Nem meglepő ez, hiszen az akkori kommunista vezetés miatt a holokauszt után a nagy nehézségek árán újjászervezett különböző zsidó jótékonysági egyleteket újból feloszlatták, illetve a hitközségeket is kényszer egyesítették. A felső utasításra létrehozott Magyar Izraeliták Országos Irodájának (MIOI), utóbb a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének (MIOK) az „Orthodox Tagozata” lett a korábbi önálló orthodox hitközség, s ezentúl ez a hitközségi tagozat látta el a Bikur Cholim korábbi feladatait is.

Jóllehet a Bikur Cholim Egyesületet feloszlatták, a törzstagságának túlélői továbbra is aktívan használták a Dessewffy utcai zsinagógát.

 

A vörös sapkás beteglátogatók

A vészkorszak vihara, majd a kommunizmus vallást üldöző szintén nehéz évei elsodorták a Bikur Cholim 70. évfordulójára kiadott emlékkönyvét. Állíthatjuk, hogy ezt nem volt nehéz, hiszen a magyar és héber nyelvű tanításokban gazdag könyvet mindössze 200 darab számozott példányban adták ki. Így aztán az egylet és az imaház pontos, tényszerű adatai a feledésbe merültek, azonban a szóbeszéd megőrizte a Dessewffy történetét, sőt valóságos folklórt alakított köré, mely a vörös sapkás hordárokról és a beteglátogatásról szóltak. 1969-ből például az alábbiakat olvashatta az Új Élet közönsége:

„A Dessewffy utca 23. számú ház udvarán, közel 100 éve szolgál a terézvárosi ősi hagyományokhoz ragaszkodó hívők imahelyéül egy kis templom. A gyülekezet a Bikur Cholim nevet viseli, bár a betegek megsegítését jelentő szavak ma már nem fedik az alapításkor kitűzött célokat.

[…] csak az öregek elbeszéléséből tudjuk, hogy annak idején, a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben alapították a zsidó hordárok. Ennek a kiveszőben lévő szakmának emberi abban az időben ott voltak a város legforgalmasabb pontjain. Mindenről tudtak, mindent elintéztek, töviről-hegyire ismerték a főváros intézményeit és lépten-nyomon találkozhattak velük azok a vidékről feljött betegek is, akik naphosszat lótottak-futottak, hogy kórházba kerülhessenek és ott a gyógyításon kívül kóser étkeztetés lehetősége is biztosítva legyen számukra.

Ezért alakult meg tehát ez a kis imaház. A gyülekezet mostani vezetője, Rosenfeld Mór, nem mulasztja el, hogy az imaházba érkező idegeneknek meg ne mutassa a templommal szomszédos helyiséget, ahol a rituális ételeket főzték a betegek számára. […]

Az évtizedek során összeírták a halottak hozzátartozóit és megbízatásukból nem csak kadist mondanak, hanem misnájeszt is imádkoznak. Ez a következőképpen történik. Az imaházhoz tartozó egyik talmudista a Misnából vett idézetet citál és annak magyarázatát fejtegeti. Ezzel áldoznak az elhunytak emlékének.”9

Mozaikok a hetvenes évektől

A kommunizmus legkeményebb időszakában, előtte és utána, összességében több évtizeden keresztül a közösség megbecsült gábbéja Bihari Ernő (1895–1977)10 volt. 1979-ben egy korszakot zárt Rosenfeld Mór halála, aki hosszú éveken át volt a templom elnöke, és aki még kórházi ágyán is szeretett imaháza ügyeit intézte; a Gránátos utcai orthodox temetőben Weisz Márton (1904–1982) főrabbi búcsúztatta a próféta szavaival: „vonuljon békében, pihenjen nyughelyén, az egyenes úton járt.”11

Rosenfeld elnök halála után Herczog László (1950–2014) lett a Dessewffy utcai zsinagóga „mindenese” – a szó legnemesebb értelmében. Reb Jáákov Herczog, miközben az ország akkor egyetlen móhelje volt, ő imádkozott elő, ő olvasta a Tórát, Purimkor a Megilát, imák után ő tanított, újjáalakította az „Ajr Chodos” egyesületet, s számos fiatalt vezetett vissza a Tóra ősi forrásához. Herczog 1979-ben a következőképp írt a zsinagógáról:

„Ma a templom jellege megváltozott, de a Bikur Cholim név jelenleg is méltó az imaházhoz. Gyakorlati értelmezése annyiban módosult, hogy nem a testi gyógyítás elősegítése a fő feladat, hanem a lelki megnyugvásra vágyók előtt az imaház kapujának mindenkor tárva tartása. A templomban reggel és este naponta tanulnak az Istentiszteletet követően misnájeszt. Azért, mert a hagyományos zsidó felfogás szerint a gyász napjaiban a halálozást követő 11 hónapon keresztül, valamint a »Jahrzeit« napján – ez az elhunyt emléke megőrzésének módja. […]

Az imaház jelenlegi vezetői mindent megtesznek az Istentiszteleteknek a hagyományokhoz hű megtartásáért. Szombat délutánonként rendszeresen solajs-szöüdajszt rendeznek. […]”12

S a zsinagóga törzsközönsége kitartással őrizte is az elődök régi szokásait. A kilencvenes években Herczog Lászlónak és feleségének, Juditnak köszönhetően számos bár micvó ünnepségre került sor a Dessewffyben. 2014 nyarán még egy nagyobb volumenű tóraavatót is rendeztek, ahol Farnadi-Jerusálmi Márk szófer mellett az utolsó betűk befejezésében részt vett Deutsch Gábor (1936–2022) tanár úr is, aki egy időben szintén oszlopos tagja volt a közösségnek.

Sajnos az idősek elhunytával a 2010-es évek végére a zsinagóga egyre többször küzdött minján problémákkal, így idővel elmaradtak a rendszeres Istentiszteletek. Ettől viszont az élet még nem szűnt meg, hiszen a Dessewffy agilis sámesza, Gál György a mai napig szinte naponta ellenőrzi az imaház állapotát, gondozza az ablakokban a muskátlikat stb. Az elmúlt években a Tikva orthodox tanulóprogram használta a zsinagógát, az utóbbi időben pedig az orosz-ukrán háború elől Budapestre menekülő vallásos közösség tölti meg hétköznap reggelente és sábeszkor a zsinagógát Jáákov Dov Bleich ukrán főrabbi vezetésével.

 

Barát Endre (1907–1976) költő verse a Bikur Cholim 70. évfordulójára:13   Szegények is, betegek is… Az ágyak között, mint a kígyó kúszik fojtogatón a láz; halál izzó rózsája ég az arcokon,, a mellkasokban sorvad a tüdő, bomlottan kering a vér, kihagyva kalimpál a szív, – így, omlik, romlik, haldoklik, így szenved-senyved száz, ezer gyönge és pusztulásra szánt szegény emberi test… S így gyötrődik a bágyadó és reménytelen lélek is, kilobbanó kis láng a végtelen, sötét és rejtelmes űrben… Ó, szánjátok az esendő szegény, szegény betegeket! hallottátok, miként beszélt a zengőszívű Heiner, feltekintvén a frankfurti kórház homlokzatára, hol ez állt: „Kórház, szegény zsidó betegek oltalmára”, – így sóhajtott fel a matrác-sír költője, így: „Be sokszor megvert sorsotok ti szegények s betegek is és ráadásul még zsidók!” Ó hallgassátok hát a költőt és szánjátok a százszoros anathemával verteket. sajnáljátok, segítsetek, hadd költözzék reménykedés árva szívükbe és beteg testük hadd épüljön, ha még lehet, ha cseppnyi-csepp életerő lappang bennük… Hát jertek, nyújtsatok kezet, segítsük együtt szenvedő zsidó testvéreinket, – hagy hálatelten, áradó imával, egészségesen dicsérhessék az Úr csodatevő hatalmát.

 

¹ Stern Salamon dr. (szerk.), Hetven év a betegek szolgálatában 1871–1941. Budapest: Egyesületi Kiadás, 1941. 21. old. A továbbiakban: Stern, 1941.; ² https://kevarim.com/rabbi-yechiel-mantel/ [2022.05.15.]; ³ Stern, 1941: 23–24. old.; ⁴ „Hirek – A Bikur Cholim restaurált temploma”, Egyenlőség, 1926. 45. évf. 36–37. szám, 31. old.; ⁵ Stern, 1941: 19. old.; ⁶ „Új márvány-almemor a Bikur Cholim templomban”, Mult és Jövő, 1936. 26. évf. szeptember, 348. old.; ⁷ „A Bikur Chólim szeretetmunkája”, Orthodox Zsidó Ujság, 1941. 3. évf. 18. szám, 4. old.; ⁸ Budapesti Távbeszélőnévsor. 1950. december. 41. old.; ⁹ Nádor Jenő, „A mi kis templomunk”, Új Élet, 1969. 24. évf. 20. szám, 4. old.; ¹⁰ „Halálozás – Bihari Ernő”, Új Élet, 1977. 32. évf. 22. szám, 6. old.; ¹¹ „Elhunyt Rósenfeld Mór”, Új Élet, 1979. 34. évf. 16. szám, 2. old.; ¹² Herczog László, „A Dessewffy utcai imaház”, Új Élet, 1979. 34. évf. 17. szám, 2. old.; ¹³ Stern, 1941: 158–159. old.

 

 

Első rész