Történt egyszer, valahol a Kárpátok között egy kis helyen, nevezzük azt Szomorújfalunak, hogy az ottani jámbor kocsmáros átköltözött a földi árnyékvilágból az öröklét fényes honába. Felesége kétségbeesetten kereste fel sógorát, reb Nóchemot, aki a tragikus hír hallatára elmormolta az ilyenkor szokásost: buréch dájen háEmesz, – „áldott legyen az igaz bíró”! Majd felkereste a rebbét, hogy jelöljön ki három bóchert, akik a sive alatt kiegészítik a minjent a szomorújfalui gyászházban, és misnájeszt is tudnak tanulni a megboldogult lelki üdvéért.

A rebbe ezen nemes feladat teljesítésével az idealista Jékelét, az öntudatos Slajmelét és a törpe, de annál ravaszabb Ben-naneszt – akit ravaszsága miatt sokan csak „Chárif”-nak vagyis éleseszűnek hívtak – bízta meg.

Hosszas alkudozás után reb Nóchem abban állapodott meg a kijelölt bócherekkel, hogy a gyászhét után öt-öt pengőt fog fizetni mindegyiknek, ha kötelességüket szépen, becsülettel teljesítik. A megállapodás után pedig még aznap, vasárnap délután útra keltek Szomorújfaluba.

A bócherek gondolataikba merülve baktattak a júniusi tikkasztó hőségben a poros országúton. Mire végre az egyik fiú megtörte a csendet, és a következőt kérdezte barátaitól:

– Szerintetek közöljük-e az özveggyel a reb Nóchemmal kötött megállapodásunkat?

– Hát hazudni biztos nem fogunk! – sietett gyorsan leszögezni Jékele.

– Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az igazat kell megmondanunk. – fűzte tovább a gondolatot Slajmele.

– Tehát hallgatni fogunk! – zárta le az ügyet „Chárif”. 

A nap már mélyen a fejük fölé kanyarodott, mire a falu határába értek, ahol a zsidó temető sírkövei cikcakkozták a horizontot. Az „öröklét házában” még foglalatoskodott a temetőközönség, betértek hát ők is, hogy megadják a végső tiszteletet annak, akinek a lelki üdvéért tanulni jöttek. Sok dolguk már nem akadt, bezárult a sír a koporsó felett, de még néhány rög nekik is jutott elhelyezni.

A temetőből a gyászházba mentek, ahol a zokogó özvegyet a rokon- és szomszédasszonyok próbálták vigasztalni, de friss volt még nagyon a seb, melyet a súlyos veszteség ejtett a feleség szívén. 

A bóchereket Mindel, a megboldogult egyetlen leánya fogadta, s kínálta hellyel, majd étellel őket. A fiúk jó étvággyal ették a friss, illatos vajas kenyeret. „Nahát, milyen éhesek!” – jegyezte is meg ártatlan csodálkozással a lány, mire anyja könnyes szemekkel bíztatta is őket: „Hát csak egyenek, szívesen adjuk.”

A „küldetésükre” vonatkozólag csupán annyit árultak el, hogy reb Nóchem megbízásából jöttek. Az opálos ablaktáblákon az alkony utolsó fényei játszadoztak a lélek-mécses pislákoló fényével. Kívülről a vidék hangjai szűrődtek be, a legelőről a karámba tartó birkák bégetése, a kolompjaik tompa hangja és az őket terelő pulik ugatása… Ezalatt a környékbeli zsidók megérkeztek az esti imához, a májrev után pedig a bócherek egy nagy fóliáns fölé ültek és megkezdődött a misnájesz tanulás, melyet most az özvegy halk zokogása kísért.

A falusi ember a hajnalcsillaggal kel, de jaj, nehéz ám az ágytól megválni. Hiába, a kötelesség szólította őket és teljesíteni is akarták a magukra vállalt feladatot. Mire elkészültek már várta őket a csonka minjen. Ima után ismét előkerült a misnájesz és tanultak reggel kilencig. Ezután kimentek levegőzni a kertbe. Teleszívták tüdejüket az üde, tiszta falusi levegővel. Felpezsdült a vérük, kinyújtott karokkal ölelték magukhoz a Mindenséget. Majd: „Gyerünk futballozni!” – indítványozta Chárif. Előkerültek hát a textilzsebkendők, azokat összekötötték, s szalmával jól kitömték, majd rendre rúgták a gólokat a rögtönzött kapukba. Ben-nanesz volt a legfőbb csatár, csak úgy gurult ő is törpe alakjával a labdával a másik két társa között. De nem tartott sokáig a levegőzés. Mindel jelent meg a küszöbön: „Bócherok, anyuka már várja magukat.”

Ők pedig úgy, ahogy voltak, felhevülve, verejtéktől gyöngyöző homlokkal rohantak vissza a szobába misnájeszt tanulni. A szoba fülledt levegőjében, ahogy felzengett ajkukon a régi, mégis örökifjú dallam, újból jámbor tudóssá változtak. A sápadt arcokra áhítat ült ki, a szemek csak úgy csillogtak a tekervényes gondolatoktól. Az örökmécses fényében a sugárzó homlokokat barázdával vonta be a lélek ekéje: az elmélkedés. Az özvegy bús szívét pedig, ki szomorú magányában hallgatta a fiúkat, boldogító érzés hatotta át: van, ki ápolja elhunyt férje jámbor lelkét.

Így ment ez napról-napra, mígnem elérkezett a péntek hajnal. „Azt hiszem fiúk” – szólalt meg Ben-nanesz, miután elmondta a Modé ánit és leöntötte kezeit – „hogy mi is élhetünk ama híres költő szavaival, hogy is hívták, Jékele?”

– Talán Schiller…?

– Igen, igen, rá gondoltam. Tehát, mi is mondhatjuk: vége a szomorújfalusi szép napoknak.

A reggelinél a kávé mellé mindenkinek oda volt készítve egy-egy barnára kisütött kerek cipó, a csésze tányérján pedig három-három pengő ékeskedett az özvegy jóvoltából, aki azt a bócherek jutalmául gondolta. Keserű volt most az egyébként édes kávé íze, mert megkeserítette a tudat, hogy ez az utolsó, melyet ebben a házban élvezhetnek.

S, hogy ne kelljen a kenyeret cipelniük, az udvaron még egy egyfogatú is várt rájuk, amely beszállította őket a városba. Az özvegy és lánya, könnyes szemekkel búcsúztak kedvenc bócherjaiktól.

A kocsiban egy darabig némán zötykölődtek, de tudták, hogy meg kell beszélniük „bölcs hallgatásuk” eredményét. Mi legyen most, hogy kaptak adományt az özvegytől is?

– Aki Á-t hallgat, az hallgasson B-t is! – szellemeskedett Slajmele. És ennek jegyében vasárnap felkeresték reb Nóchemet, hogy felvegyék tőle a megbeszélt járandóságukat. Az elhunyt fivére szívélyesen fogadta őket: „Hallottam, hogy tisztességesen viselkedtetek.” Ezzel elővette erszényét, és kihalászott belőle három ötpengőst. 

Néhány nap múlva Jékelét, Slajmelét és a „Chárif”-ot hívatták a rebbéhez. A bócherek érezték, hogy múlt heti „hallgatásuknak” ára van, s most jön a rosszabbik rész, de Ben-nanesz nyugalomra intette a többieket. Mikor beléptek a rebbe fóliánsokkal és mindenféle imakönyvvel teli szobájába, akkor már ott ült reb Nóchem és az özvegy, mitől rögtön elszégyellték magukat, s alázatosan megállottak az ajtóban.

„Nu, csak beljebb, csak beljebb fiúk… reb Nóchem, ön pedig kérem adja elő a panaszát.” – mondta a rebbe, mire a férfi terjedelmesen és a dolgot kissé kiszínezve előadta az ügyet, ám Ben-nanesz sem maradt rest, s ravaszan a következőt válaszolta:

– Mindenekelőtt engedelmet kérek, hogy a megboldogultnak ezúton is mindnyájunk hálás köszönetét fejezzem ki, hogy lehetővé tette nekünk egy nagyon fontos és nálunk a legritkábban előforduló micvó teljesítését, hogy kifizethettük adósságainkat. – erre kissé rosszallóan hümmentett egyet a rebbe, de szája szegletében ott bújkált a jóságos mosolya is. „Bocsánatot kérek továbbá, ha a relativitás elméletére hivatkozom, mert ugyanis túlvilági kapcsolatokról lévén szó, gyakorlati eszközökkel a kérdést, jobban mondva eljárásunkat érthetővé tenni nem lehet. Szerintem halottakért misnájeszt tanulni annyit jelent, mint relatív módon csereügyletet lebonyolítani, mely csereügylet akár jótékonysági, akár üzleti alapon, rekompenzáció útján jön létre. És pedig: a hagyományok értelmében a misnájesz tanulásnak az a jelentősége, hogy elősegíti a halott lelki üdvösségét, megnyittatja előtte a mennyországnak angyalokkal és szeráfokkal őrzött kapuját és megszerzi a lélek számára az örök fényességet.

Ez pedig olyanképpen történik, hogy a misnájeszt tanuló átengedi az ezen tanulással szerzett összes érdemeit a halottnak, mintha maga a halott végezte volna ezt a tanulást. Ennélfogva az élő tanuló szellemi értéket juttat a halottnak, olyan szellemi értéket, amely lehetővé teszi neki a túlvilági élet, vagyis az öröklét megszerzését. 

Ezzel szemben mit kap az élő ellenértékül a halottól? Természetes ugyebár, hogy anyagi értéket, amelyet az élő ember földi léte biztosítására fordíthat bizonyos ideig, mert sajnos, csupán szellemi ellenértékből az élő ember fennmaradása nem valószínű…

Ennélfogva, a földi javaknak az a része, amely a misnájesz tanulónak jut, voltaképpen nem egyéb, mint jogos ellenszolgáltatása annak, amit a halott kapott. Ezen ellenszolgáltatás nagyságához mérve az a véleményem, hogy az élő tanulót megilleti a halott javainak azon része, amelyet a földi létének olyan időtartama alatt, mint ameddig amaz tanult, megszerzett. S mostmár aztán meg is érkeztünk a mi ügyünkhöz: köztudomású dolog, hogy a megboldogult, kinek lelki üdvéért mi misnájeszt tanultunk rövid egy hétig folyamatosan, jóval többet keresett vagyona után ily idő alatt, mint amilyen összeget mi összesen kaptunk, úgyhogy még nekünk volna követelésünk…”

– Ejha! Csak nem… – riadt fel a tekervényes fejtegetésből reb Nóchem.

– Igenis volna követelésünk. – folytatta az éleseszű. – Csakhogy mi tekintettel vagyunk az özvegyre is, mert tudjuk, hogy a férj keresetének egy része a hitvest is megilleti. Az általam kifejtettek szerint tehát a misnájesz tanuló díjazása csereügyletnek nagyon fontos és egyenértékű része. Kétségtelen, hogy amennyiben ezen feltétel nem lett annak a félnek, akit ez megillet, a megelégedésére teljesítve, az egész ügylet létre nem jöttnek tekinthető és akkor a halott lelke céltalanul bolyonghat a mennyország körül és búsan nézi hozzátartozóira, akik az ő nyugalmával mit sem törődve, csak saját pénzük után futnak. Ez tehát az ő munkájának és küzdésének jutalma.

– Jó, jó! – szólalt meg most végre reb Nóchem. – Nagyon szép ez a fejtegetés, de mi történt volna, ha sógornőm véletlenül nem téved, mert hiszen az csak világos, hogy ő tévedés folytán juttatott titeket kétszeres díjazáshoz.

– Nu, látja Reb Nóchem – vette át most a szót a jóságos rebbe. – Erről van szó! Ez, amit maga tévedésnek nevez, szerintem viszont egy jó jel. Ez bizonyosan odafent intéztetett így, mert a bócherek tanulása maradéktalanul elfogadtatott, s ezért a megbeszélteken felüli fizetséget is kaptak. Mindazonáltal, ha úgy gondolják, hogy ez az érték, túl van becsülve…

De a rebbe már nem tudta befejezni a mondatát, mert az özvegy kiáltott fel:

„Bocsánat rebbe, én nem akarom megbolygatni drága uram nyugalmát. A pénzt is szívemből ajándékoztam a bóchereknek, nincs nekem rájuk semmi panaszom, mert hát meg kell hagyni, hogy tényleg szépen tanultak.”

Végül a rebbe a következő ítéletet hozta:

„Nu, fiaim, a pénz fejében fogadjátok meg, hogy a slajsim [a harminc napos gyászidőszak – szerk.] alatt is fogtok a megboldogult lelki üdvéért misnájeszt tanulni. Most pedig köszönjétek meg a nemes asszony jószívűségét és menjetek tanulni!”

A sátoraljaújhelyi Reb Weisz Hermann története alapján.

Fotó: Mabel Amber, who will one day képe a Pixabay -en. 

 

Sok a zsidó hajadon, fiatalabban ismerkedhetnének a bócherek

A bóchereknek már fiatalabb korban meg kell kezdeni az ismerkedést a lányokkal – állítja egy rabbi.