Dokumentum

Interjú a munkácsi rebbével a zsidókérdésről és Palesztináról, néhány évvel a Holocaust előtt

“Előre megjósoltam a palesztinai vérengzéseket” – mondja Lázár Spira, a munkácsi rebbe, Paál Jób zsidó újságírónak 1936-ban, mindössze néhány évvel a Holocaust előtt. Az interjú, melyben a rebbe lojalitásra hív fel a “gazdanéppel” szemben, a Kassai Újságban jelent meg.

idáig két vagy három hasáb szélére!!!

Csillogó szemű, lengő szakállú, mesziről jött, halk szavú emberek mennek fel mostanában a trencsénteplici Baross villa kerti lépcsőjén abba a lakásba, ahol két hét óta Spira Lázár, a munkácsi nagy tudású főrabbi pihen és tanul. A postás naponta négyszer teszi meg az utat, és a táskája telis-tele van levéllel. Az egyik szobában írógép kattog: a hengere balról jobbra szalad, és a betűit csak azok tudják olvasni, akik Spira Lázár hívőinek sorába tartoznak. Héberül és a lengyelországi gettók különös keverék nyelvén, a jiddisen végzi levelezését Grünfeld, Spira Lázár első titkára.

Akad itt kérő és kérdező írás a világnak úgyszólván minden tájékáról.

Széles, nagy terasz nyílik a Baross villa földszinti szobájából. Ha Trencsénteplicre jött, itt szokott megpihenni Baross Gábor, a vasminiszter. Róla is kapta nevét ez az erdő aljába épült és kerttel koszorúzott nyári lak. A teraszon most kaftános emberek ülnek reggel és délben, délután és az éjszaka óráiban. Széles, nagy asztal van a szobában, pénteken és szombaton megtelik: néha százan is ülnek és állnak körülötte, és tépik ki az ételt a szent pap kezéből. Boldogok, ha megérinthetik a ruhája szélét, és életük legszentebb emlékének számít az a nap, amikor beszéltek vele.

Magunkfajta ember el se tudja képzelni azt a rajongó tiszteletet, amivel Spira Lázár alakját övezik. Fanatikus hívőinek száma légió. Messze külországokból zarándokolnak hozzá. Ítélete vallási, polgári és családi ügyekben egyaránt megfellebbezhetetlen. Kimondott szava ellen apelláta nincs. Tőle függ, hogy kihez menjen férjhez a lány, és megköttessék-e kedden a tervbe vett üzlet. Boldog az, akinek ő áldja meg a frigyét, és szerencsét jósolnak a fiúnak, akit ő vesz fel Ábrahám kötelékébe. Sehol, még a legjámborabb ember házában se fogad el egy harapás ételt. Ha lakodalomra megy, a saját ételhordójában hozzák el számára a vacsoráját. Az asztala mindig és mindenki számára terítve van. Zsidó ünnepnapokon sok százan veszik igénybe a vendéglátását. És azok a jámborok, akik pihenése közben zarándokolnak el hozzá ide, Trencsénteplicre, csak az ő asztalánál étkeznek.

…Nem vagyok csodarabbi!

Nagy kitüntetésszámba ment, hogy engem – immáron másodszor – fogadott. Kezelőorvosa, dr. Arányi Zsigmond eszközölte ki számomra ezt az audienciát.

Öreg könyvek hevertek egy régi asztalon, amelynek a nyitott ablak felé néző oldalán klasszikus ezüsttartókban két gyertya égett, sárgán és kísértetiesen. A gyertyák előtt ült a pap, fekete házikabát volt rajta, és széles, fekete bársonykalap a fején. Házikabátja alól kivillogott fehér ruhája: ilyenben temetik el a zsidókat, és az Engesztelés napján kürtök harsogásáig ilyenben imádkoznak és böjtölnek azok, akik hívek az Írás parancsaihoz. Szép, fehér szakálla van, szúrós és parancsoló szemei, fehér kezének keskenyek és finomak ujjai, amelyek megszakítás nélkül kísérik minden szavát. Klasszikus németséggel beszél, néha magyarra fordítja beszédje fonalát, néha latinul citál, máskor pedig jiddisbe szalad a beszéde. Nem pózol, éreznem kell, hogy szentül meg van győződve igazáról annak, amit az ajka kimond.

_ Engem csodarabbinak tartanak, pedig én nem vagyok csodarabbi – így kezdjük a beszélgetést, amelynek során azonban csak ő beszél. Ha én néha közbeszólok, hangjának tenorjával nyomban leint. – Inkább világkutatónak lehetne engem nevezni, a világ titkait keresem. Nem vagyok se szent, se próféta, próféták ma nincsenek. Jó ember vagyok, és jámborabb, mint a többi, ismerem a kabala titkait: ezért hallgatja meg az én imámat az Úr. Ismerem az emberek lelkét, és igyekszem világosságot vinni ezekbe a lelkekbe. Az életbe pedig beleviszem a lelket. Én Istennek hűséges szolgája vagyok, és azt cselekszem, amit ő parancsolt…

Csak a Messiás vezetheti el népét a próféták földjére…

A zsidókérdés örökké aktuális problémái kerülnek most szóba.

A hangja lágysága erőssé válik, amikor mondja:

_ Évekkel ezelőtt Palesztinában jártam. Egy diplomata – akkor nem árulhattam el a nevét, most, hogy nyugalomba vonult, megmondhatom, hogy dr. Fritz meghatalmazott miniszter és rendkívüli követ volt az illető – azt mondta akkor nekem: prédikálja ki, főrabbi úr, hogy ne jöjjenek ide a zsidók, mert itt sok vér fog folyni. Palesztina olyan hamu, ami alatt izzik a parázs.

Háromszázmillió arab él a világon, és kétszázezer zsidó van a Szentöldön. Angliának nagyobb üzlet a háromszázmillió arab, mint a kétszázezer zsidó.

És aztán: el lehet-e helyezni tizenhárom millió zsidót azon a darabka a földön, amelyet a térkép Palesztina néven ismer? Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: préseljem bele egy ország népét ennek az asztalnak a fiókjába…

A főrabbi megjósolta előre azt is, hogy az arabok vérengzést csinálnak azon a földön, ahova Mózes vezette a népet.

_ Megmondja az Írás: a szentek földjére nem vezetheti el más Ábrahám népét, csak a Messiás, aki el fog jönni. Emberek nem vezethetnek oda bennünket! Palesztinával kapcsolatban folyton hasonlatokat olvasok. Tudja, milyenek ezek a hasonlatok? Majd megmondom… Százötven esztendővel ezelőtt élt Vilnában egy tudós főpap: Reb Eljás, a gáon. Tudósa volt a kabalának, filozófiának, matematikának egyaránt. De nem volt jó szónok. Ebben az időben Jákob, a dubnai hitszónok (máged) ragadta magával az embereket. Nem volt kiváló Talmud-tudós, de remek szónok, különösen a hasonlatai voltak mindig találók. Eljás megkérdezte egyszer a dubnai Jákobot: “Mondd meg nekem, hogyan van az, hogy a te hasonlataid mindig találnak?” Erre így felelt ez: “Élt Moszkvában egy katona, aki egész Oroszország leghíresebb céllövője volt. Abban az időben a céltáblákon krétával rajzolták meg azt a kört, aminek a közepébe kellett találni. Ez a katona mindig a céltábla közepébe talált. Kinevezték káplárnak, szakaszvezetőnek, őrmesternek, és már tisztet akartak csinálni belőle, amikor a kapitánya megkérdezte tőle: Mi a titka annak, hogy te mindig a céltábla karikájának közepére találsz? Nevetve felelte a katona: Ti nem ismeritek a céllövés titkát. Én előbb lövök, és csak aztán rajzolom oda a találat köré a karikát…” Szakasztott így vagyunk a Palesztina-kérdéssel is. _k előbb lőnek – és aztán rajzolják oda a karikát…

Vaskos könyvet mutat nekem:

_ Látja – mondja _, ebben száznegyvennégy tudós rabbi nyilatkozik Palesztináról. Ezt a könyvet én szerkesztettem. Mindegyiknek a véleménye ugyanaz. Én tizennégy évvel ezelőtt megmondtam: sok vér fog folyni, és nem lesz senki, aki a zsidók mellé áll. Palesztina a szentek temetője. Jámbor életű emberek elmehetnek oda imádkozni, de az, amit felépítenek ott, összeomlik, mint egykoron Jerikó fala. Nem szabad fejjel a falnak rohanni…

“Lojálisnak lenni”…!

Milyen legyen a zsidók útja? Így felel erre: Megtartani az Isten parancsait és a szombatot, lojálisnak lenni a néphez, amelyik hazát adott nekünk, és várni a Messiásra, aki el fog jönni és megvált bennünket…

…Odakinn a konyhában, a terítetlen asztal mellett egy fejkendős asszony most költi el a vacsoráját: a rebecen, Spira Lázár felesége. Az urával egy asztalnál még nem étkezett soha. Idegen férfival még nem fogott kezet, aminthogy Spira Lázár se érintette még idegen nőszemély kezét. Van egy leánya: négyesztendős korában jegyezték el, de az esküvő napjáig nem látta a vőlegényét. Az unokája másfél esztendős. De máris munkácsi papnak nevelik.

Az élete puritán és egyszerű. Át van hatva a maga elhivatottságától, és nem keresi a földi örömöket.

A jövedelméről legendákat beszélnek, de – pénze nincs.

Mindent szétoszt a szegények között és a különböző intézmények között. Legendákat meséltek az “udvartartásáról”. Nos, ez az udvartartás három szerény szoba a trencsénteplici Baross villában, és a szakácsnén kívül két alkalmazott: a titkár és Gross úr, a sakter. A vacsoráját éjfélkor előttem hozta be Grünfeld úr a szobába: egy bögre kávét és mákkal pötyögtetett kalácsot melléje. Munkácson a jesivájában kétszáznál több bóher tanul, a legtöbbje földhözragadt szegény gyerek, ezek a lelki malaszton kívül lakást és ellátást is kapnak tőle. Az életbeosztása: hajnalig tanul, akkor pár órára ledől, délben fürödni megy a Szina fürdőbe, ahol ilyenkor nincsen rajta kívül senki. Délután alszik pár órát, ha felkel, fogadja azokat, akik felkeresik, aztán következik az esti imádság ideje, és utána Spira Lázár fehér halotti köntösében, lobogó gyertyák kísérteties világa mellett odaül újra a könyvekhez, mikből minden igazság fakad…

Paál Jób
(Kassai Újság, 1936. augusztus 23.)

Megjelent: Egység Magazin 4. évfolyam 17. szám – 2014. július 29.