A fiatal zsidó generáció már nem suttogva, hanem büszkén és hangosan vállalja identitását. Ott épít közösséget, ahol korábban a csend honolt.
Schwarcz Lili és Atiya Ofek az (Un)ortodox Tziviával című műsorban osztották meg történeteiket, melyek egyszerre szólnak örökölt félelmekről és tudatos bátorságról, gyerekkori ünnepi élményekről és ma már felelősséggel végzett közösségépítő munkáról. Ők azok, akik a vasárnapi iskolában nemcsak tanítanak, hanem jövőt is formálnak, miközben kimondják azt, amit korábban sokan csak magukban mertek: „büszke zsidó vagyok”.
A csend öröksége és a megszólalás bátorsága
A zsidó identitás sokáig inkább suttogva, mint hangosan formálódott a magyar közegben. A félelem, a múltból örökölt reflexek gyakran súgták azt: ne beszélj róla, ne mutasd, ki vagy. Schwarcz Lili így mesél:
„Ha kimegyünk az utcára, akkor nem beszélünk hangosan a zsidóságról, nem hordunk olyasmit, ami elárulja. Sok időbe telt, mire megszoktam, hogy merek Dávid-csillagos nyakláncot hordani.”
És mégis: ezek a félelmek nem saját élményből fakadtak. Lili ezt is felismerte:
„Visszagondolva nem volt rossz tapasztalatom, csak egy örökölt viselkedésforma volt. És segített ebben, hogy elkezdtem zsidó közösségekbe járni, ahol támogatást kaptam.”
Zsidó ünnepek, amelyek hercegnővé tesznek
Atiya Ofek számára a széder este volt a legmeghatározóbb: „Amikor még kicsi voltam, a Tikvába jártunk, a rabbinak sok gyereke volt, és közösen ültük meg az ünnepet. Mi még a Barbikat is odaültettük az asztalhoz.”
A ruha is fontos volt: „Azt éreztem, hogy ezzel tiszteljük meg az ünnepet. Pörögtem a tüllruhában, mint egy hercegnő.”
A gyerekkori élmények pedig nemcsak emlékek, hanem fontos alapok. Ezekből épül később a tudatos, vállalt zsidó identitás.
A zsidó közösség nem magától lesz
A Zsiliputi vasárnapi iskola nemcsak egy foglalkozás, hanem egy misszió. A cél: megtanítani a zsidóságot úgy, hogy az élmény legyen, ne teher.
„Nem hatodik iskolai napot akarunk. Azt szeretnénk, hogy ez a hét fénypontja legyen” – mondta Atiya.
A madrichok feladatai nem merülnek ki az ollózásban és ragasztásban. Hetente tananyagokat állítanak össze, kreatív foglalkozásokat találnak ki, miközben figyelnek arra, hogy minden gyerek megtalálja a saját helyét a közösségben.
Lili pedig így fogalmazott: „Olyan zsidó közösséget szeretnénk adni nekik, ami otthonukká válik.”
A közvetítés felelőssége
Mindkét fiatal nő az Alef Kidsben, a vasárnapi iskola korábbi formájában nőtt fel, és most visszaadja azt, amit kapott. „A zsidóság úgy maradt fenn, hogy mindig továbbadtuk a gyerekeknek. Nekünk most ez a feladatunk” – mondta Ofek.
A közösségszervezés mellett mindketten tanulnak: egyetemre járnak, Lili tanárképzésre is. De a vasárnapi iskola nem hátráltatja őket, hanem épp ellenkezőleg: értelmet ad.
„Ez feltölt az egész hétre. Volt egy hónap, amikor kihagytam, és borzalmas volt. Rájöttem, hogy én enélkül nem tudok élni” – vallotta be Ofek.
„Lemaradunk valamiről?” – „Nem érzem.”
A kívülállók sokszor azt gondolják, hogy ez az életforma túl sok áldozattal jár. Hogy a bulik, a laza hétvégék, az „igazi fiatalság” kimarad.
„Nem érzem, hogy lemaradok bármiről. Amit itt kapok, az olyan érték, amit máshol nem tudnék megtalálni” – mondta Lili.
Ofek pedig hozzátette: „Ez a fajta felelősség és szerep sokkal többet ad, mint amiről lemondok.”
Nemcsak túlélni, hanem építeni
A vasárnapi iskola a koronavírus idején sem szünetelt. „Zoomon is megtartottuk az órákat, és a gyerekek jöttek. Ha online működött, akkor bármi lehetséges” – mondták.
Most a cél: bővülni, fejlődni, fenntarthatóvá tenni a Zsiliputit. A küldetéstudat megvan. „Ez nem rólunk szól. Nem akarjuk magunkhoz kötni. Most mi építjük, de szeretnénk majd továbbadni azoknak, akik utánunk jönnek” – fogalmazott Ofek.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.