Báruch dáján háEmet! Péntek délután, Susán purim napján megremegett a föld, s gyászba borult a vallásos világ zsidósága, ugyanis kidőlt fő tartóoszlopa: 94 éves korában meghalt Semárjáhu Joszef Chájim Kanyievszki rabbi, korunk Mózese. Valósággal teljesnek mondható életéből idézünk fel néhány képet, melynek mindegyike tanítóerővel bír.
5688. tévét 15-én, 1928 jeges januárjában látta meg a napvilágot Pinszkben. Édesapja a „Szteipler Gáon”, Jákov Jiszráél Kanyievszki (1899–1985) az ottani jesiva vezetője volt, édesanyja, Mirijám Karelitz (1898–1973), a fehéroroszországi Koszava rabbi leánya, s így a „Cházon Is”, ráv Ávrahám Jesájá Karelitz (1878–1953), a korszak egyik vezető döntéshozó rabbijának testvére volt.
A gyermek körülmetélésekor a szándek szerepét az apa maga töltötte be, mert a tekintélyes vendégseregben nem tudott volna „jól” választani – bárkit is tisztelt volna meg a szándeksággal, megbánthatott volna valakit-, így végülis nagy bölccsességében úgy döntött, hogy senkit se sértsen meg, ő maga fogja tartani kisfiát brísz közben. Gyermekének Semárjáhu Joszef Chájim nevet adta, Semárjáhu Joszefet áldott emlékű apósa után, Chájimot pedig elhunyt édesapja emlékére. A „Szteipler Gáon” azért nevezte el fiát mindkét nagyapja után, mert úgy érezte, több fiú gyermekkel nem áldja meg őt az Örökkévaló, s megérzése igaznak is bizonyult, mert a későbbiekben már tényleg nem született fia, viszont még két leánya lett, Juszpa és Ahuva.
Az újszülött ráv Chájim bölcsőjét apja dolgozószobájába állították, ahol a „Szteipler Gáon” hagyományos dallamos felolvasással tanulta a szent Tant. A bölcsőhöz egy madzag volt kötve, mellyel Kanyievszki rabbi álomba tudta ringatni felriadt gyermekét úgy, hogy tanulását se szakítsa félbe.
Ráv Chájim még két éves sem volt, amikor a „Cházon Is” látogatóba érkezett hozzájuk, s meghallotta, hogy a kisgyermek a tóratanulás dallamát dúdolja, mire elámultan ki is jelentette, hogy a gyermek már most egy „báki b’Sász” – vagyis egy olyan valaki, aki folyékonyan tudja a Misna mind a hat rendjét. S ez nem volt véletlen, hiszen a „Szteipler Gáon” minden óvintézkedést megtett, hogy fiát óvja az erkölcstelen nagyvilágtól, a káros külső hatásoktól, ezért például az utcai ablakok mindig el voltak redőnyözve, és ráv Chájim két húgán kívül nem játszhatott más leányokkal sem.
Miután 1924-ben Bnéj-Brakban megalapították a vallásos negyedet ahová a Bét Joszef novardoki jesivát is költöztették, akkor a „Cházon Is” felmérte a körülményeket, s miután meg volt elégedve a látottakkal, megfogalmazódott benne, hogy a Szentföldre költözik és nagyobb családját is magával viszi, miután az ottani jesiva vezetésére sógorát, ráv Jákov Jiszráélt szemelte ki.
Pinszkben az 5694/1934-es purim lakomája az ünnep mellett a Kanyievszki család búcsúztatója is volt, hiszen másnap a „Szteipler Gáon” feleségével, hat éves kisfiával, négy és két éves lányával vonatra majd hajóra szállt, hogy majd niszán hónap elején a Szentföldre érkezhessenek – a több hetes út alatt pedig fiával végigtanulmányozta Mózes második könyvének egészét, melyben a kivonulás története található.
Azonban a „tejjel-mézzel folyó Kánaán” csupán spirituális értelemben lett a Kanyievszki család része, hiszen nagy szegénységben, a Talmud értelmében, lemondásokkal éltek: „mondj le minden sábeszi finomságokról, minthogy mások segítségét kérd” (Peszáchim 112a, Sábát 118a). Nekik a szombati asztalra csupán két bárhesz jutott és csak a kiemelkedő szombatokra sikerült beszerezniük egy-egy szardíniakonzervet is, de csirke vagy más húsféle a legritkább vendég volt asztaluknál.
A Kanyievszki család nélkülözésével kapcsolatban fennmarat egy történet arról is, hogy a „Szteipler Gáon” egyszer a jesivába üzent, hogy aznap a bócherek a házába menjenek, mert az előadását kivételesen az ágyából tartja meg. Hogy miért? Mert egyetlen nadrágja éppen szakadt volt és felesége éppen azt stoppolta. Hát ilyen, a külsőségektől teljesen mentes, puritán környezetben nőtt fel ráv Chájim Kanyievszki, melynek egyetlen díszei a Tóra tiszta szavai voltak.
1947-től kezdve a „Cházon Is” házában éltek, mely igazán nagy befolyást gyakorolt az egész családra. A „Cházon Is” intézte a Kanyievszki gyermekek kiházasítását is, ráv Chájimnak a nagy jeruzsálemi rabbi, Joszef Sálom Elyashiv (1910–2012) leányát választotta, akit édesanyja Mirijám rebecen többször felkeresett, hogy ő maga is megbizonyosodjon arról, hogy a választás helyes-e. Az anya azonban teljességgel el volt ragadtatva a leány, Bátsheva Eszter (1932–2011) szerénységétől. Mielőtt Ráv Chájim személyesen is találkozott volna jövendőbeli menyasszonyával, apja azt tanácsolta neki, hogy tegyen fel egy személyes jellegű kérdést is. A találkozó után, amikor apja érdeklődött, hogy kérdezett-e személyeset, Ráv Chájim csillogó szemekkel a következőt válaszolta:
„Igen! Megtudtam, hogy az édesapja éppen melyik traktátust tanulja.”
Jegyességük alatt Bátshevát meghívták egy sábeszra, de mivel akkoriban még nem volt közvetlen buszjárat Jeruzsálem és Bnéj-Brak között, „Szteipler Gáon” azt javasolta fiának, hogy szép gesztus lenne, ha kimenne jegyese elé a buszpályaudvarra. Ráv Chájim így is tett, azonban pár órával később Bátsheva egyedül kopogtatott a család ajtaján. Csak ekkor jöttek rá, hogy ráv Chájim bizonyára teljesen belemélyült a Gemárába amit magával vitt és nem érzékelte az idő múlását, ráadásul ennek következtében jegyesét is szem elől vesztette.
Bátsheva legközelebbi látogatáskor levelet küldött vőlegényének, melyben illedelmesen kérte, hogy ne bajlódjék azzal, hogy elé megy, tanuljon csak nyugodtan.
Ezek után az esküvőt 5712/1951 kiszlév 7-én tartották Petách Tikvában. Közös otthonuk valóságos „sólem bájisz”, vagyis családi béke szentélye lett, ahol nyolc gyermeküket nevelték fel, és ahol tízezrek élvezhették ráv Chájim és rebecen Bátsheva vendégszeretetét.
Ráv Chájim híres volt arról, hogy úgy szeretett áldást mondani, hogy arra utána valaki rögtön ámennel felel. Feleségében ebben is hűséges társra lelt, hiszen a rebecen is minden nap hajnali fél 3-kor kelt férjével, hogy egy csésze tea mellett röviden elbeszélgessenek, majd a reggeli áldásokra ámennel felelhessen neki. Ezzel kapcsolatban rebecen Bátsheva sokszor idézte fel reb Chájim Volozsiner rabbi történetét, aki szintén ámen mondásához kötött minden áldását. A történet arról szólt, hogy egyszer, egy késő éjszakán amikor a volozsini rabbi egyedül tanult szobájában, s bár nagyon megszomjazott, mégsem itta meg a kikészített pohár vizét, mert nem lett volna senki aki a sehákol áldás után áment mondott volna. Így aztán folytatta a tanulást, mire egyszer csak egy bócher kopogtatott egy kérdéssel, mely alkalmat megragadva reb Chájim először a vízre mondott áldást, ivott, s csak utána válaszolt a kérdésre. Másnap odament a fiúhoz, hogy megköszönje neki, hogy felkereste, mert így tudott inni. A fiú erre értetlenül nézett rá, hogy ő egész éjjel az ágyában aludt, nem járt a rabbinál. Ekkor vált világossá, hogy az éjszakai látogató nem más volt, mint Élijáhu próféta.
Ráv Chájim és családja bár nem élt olyan szegénységben, mint amihez ő gyermekkorában hozzászokott, de otthonukban így is a legnagyobb egyszerűségre törekedtek. Ahogy a rabbi sokszor mondta:
„kisebb ház, nagyobb áldás”.
Központi helyisége a chéder hászefárim, vagyis a könyvtár volt, mely egyúttal étkező- és fogadószobául is szolgált. A könyvek szép rendben helyezkedtek el a falak mellett a plafonig futó polcokon, melyeknél mindig ügyeltek, hogy azokra a könyveken kívül semmi más ne kerüljön. Ráv Chájim arra is figyelt, hogy a könyvek borítása jó állapotban legyen, ezért a sokat használt fóliánsokat időről időre újraköttette. Egyetlen értékesebb tárgyuk egy ezüst hanukia volt, melyet még Árje Levin (1885–1969) rabbitól kaptak nászajándékba, ezen kívül pedig néhány kisebb ezüsttárggyal is rendelkeztek, melyet a pészahi edényekkel tároltak együtt és csak egy évben egyszer, szédereste használták.
Amikor egyszer egy nagylelkű zsidó felajánlotta, hogy légkondicionálókat építtet be a Kanyievszki család lakásába, a rabbiék hallani sem akartak erről, s az ajánlatot elutasították, hogy ilyen „luxussal” ők nem élhetnek. Ők nem akarják a szomszédságot arra kényszeríteni, hogy csak mert nekik van, nyomást érezzenek arra, hogy ők is szereltessenek maguknak. Aztán amikor egyre több helyen lett légkondicionáló ráv Chájim beleegyezett, hogy kipróbálja, hogy esetleg hasznát venné-e, s mivel úgy találta, hogy a hűvösebb levegő segít neki a tóratanulásban, ezért végül a könyvtárszobába bevezették a gépet. A rebecen viszont továbbra is elutasította, hogy esetleg más helyiségben is használjanak légkondicionálót, nehogy a vendégekben rossz benyomást keltsenek. Rebecen Bátsheva meggyőzhetetlen volt, hogy konyhájába – ahol nyaranta a hőmérséklet akár a 40 Celsius-fokot is elérte – légkondicionálót szereljenek. Végül halála előtt két hónappal engedett a kérésnek, amikor Jicchák Ohev Cion rabbi arra kérte a rebecent, hogy esetleg a segítője miatt fontolja meg a hűvösebb levegőt, mire beleegyezett a kérésbe, majd segítője bocsánatát kérte, hogy neki szenvedést okozott.
Ilyen páratlan volt a Kanyievszki házaspár.
Most, ráv Chájim újból egyesült szentéletű feleségével, kinek hála ráv Chájim még nagyobb tudást halmozhatott fel, mellyel a világ vallásos zsidóságának iránytűjévé lett. Emléke és tanításai még sok generáción keresztül fognak élni, melyet biztosítanak kinyomtatott könyvei is.
Emlékéből fakadjon áldás!
Felhasznált irodalom:
Naftali and Naomi Weinberger, Nina Indig, Rebbetzin Kanyievszki – A Legendary Mother to All. Rahway, New Jersey: Artscroll–Mesorah, 2020.