Ez a perui eredetű csoport semmiféle kapcsolatban nem állt korábban a zsidósággal. Útkeresésük során vették fel a Bné Mose – Mózes gyermekei nevet, de a köznyelvben sokszor inka zsidóknak nevezik őket.
Történetük akkor fonódott össze a zsidó nép történetével, amikor egy észak-perui testvérpár, akik az Andok hegyei közt meghúzódó Cajamarca városában éltek, az 1950-es években spirituális útkeresése során a Tórához és annak törvényeihez érkezett el. Tanulni kezdtek, betartották a Tóra parancsolatait és végül, kitérőket és sok sikertelen próbálkozást követően, sikerült betérniük. A nehézségeket többek között az okozta, hogy a limai zsidó közösség igen elutasítóan viselkedett velük szemben, és sokáig nem tudtak más közösségekkel kapcsolatba lépni és támogatást kapni a betéréshez.
Zuber rabbi, a Rebbe küldötte
A csoport ekkor már néhány száz főre rúgott, teljes családok kezdtek vallásos zsidó életet élni. A betérésre végül több hullámban került sor. Sok ortodox rabbitól kaptak segítséget, többek közt az áldott emlékű lubavicsi Rebbe is szerepet játszott történetük alakulásában. Amikor 1985-ben az alapító testvérpár kapcsolatba lépett vele, a Rebbe Myron Zuber rabbit küldte Peruba, hogy segítse a folyamatot, valamint utat mutasson a betérteknek a kóserság, a szombat és más törvények pontos betartásának kérdéseiben. Zuber rabbit megdöbbentette a tagok eltökéltsége. „Végtelenül önfeláldozóak” – írta 1988-as útjáról. – „Minden gondolatukat a zsidóvá válás töltötte ki, és készen álltak arra, hogy mindenüket feláldozzák annak érdekében, hogy megfelelően gyakorolják a zsidóságot. Egy férfi például az ecuadori bányákban vállalt munkát, hogy tfilint és öltönyt vásárolhasson a fia bár micvájára.” Zuber rabbi arról is beszámolt, hogy a közösség érkezésekor mindössze egy pár tfilinnel rendelkezett, azt reggelente először a csoport vezetője vette fel, majd utána mindenki feltehette öt percre. Szombatonként hosszú asztaloknál halat, zöldségeket és gyümölcsöket ettek. Kóser húshoz nemigen jutottak, ezért főként halat ettek.
Az alijázás ötlete
Egy másik rabbi az izraeli főrabbinátus küldöttségét vezette. Élijáhu Birnbaum rabbi segítségével is egy nagy csoportnak sikerült beteljesíteni a betérési folyamatot. Birnbaum rabbi volt az, aki ösztönözte a zsidósághoz újonnan csatlakozottakat az alijázásra.
Mivel a körülmények nagyon megnehezítették a vallásos életet, úgy döntöttek, hogy amint minden tag betért, mindannyian alijáznak, vagyis Izraelbe költöznek. Ebben nagyban segítette őket a világban elszórtan élő, elszigetelt zsidó csoportokat segítő Sávéj Jiszráel nevű szervezet. Végül összesen körülbelül 500-an lettek a zsidó nép tagjaivá és a zsidó állam polgáraivá. Az első csoport az 1990-es években alijázott, legutolsó csoportjuk pedig 2006-ban költözött Izraelbe. Többségük a Jeruzsálemtől délre fekvő Gus Ecion térségében telepedett le. A csoport néhány tucat tagja a betérés után nem Izraelbe, hanem Peru fővárosába, Limába költözött, és az ottani apró zsidó közösséghez csatlakozott.
„Közösséggel jöttem” – Ráchel története
Ráchel négygyermekes édesanya, egy kis, Jeruzsálemtől nem messze fekvő vallásos településen él. Peruban született, 21 éves korában érkezett közösségének egy csoportjával Izraelbe. Szülei mindketten a zsidóság iránt érdeklődő csoportba tartoztak, és ő testvéreivel ebben a szellemben nevelkedett. Így mesélte el a történetüket:
„Közösséggel jöttem, nem egyedül. Mindig közösséghez tartoztam” – kezdi a történetét. „Mielőtt megszülettem, édesapám rengeteget focizott. Erős fiatalember volt, és játék közben egyszer véletlenül eltörte valakinek a lábát. Nem tudom, hogy történt, de emiatt börtönbe került. Így kezdte megismerni az Örökkévalót. József történetére emlékeztet az egész. Édesapám sírt, sírt, és megesküdött, hogy ha kikerül onnan, akkor megkeresi az igazi Istent. Az emberek ott hisznek Istenben, és hisznek abban is, hogy mindenféle segítői és küldöttei vannak. Ő az igazságot kereste. Így kezdődött az útja, az Istenhez vezető út, és lassan-lassan rátalált.”
Ráchel édesapja nem volt egyedül. „Kialakult egy csoport. Együtt olvasták a Tórát és elkezdték a szombatot és az ünnepeket tartani. A saját módjukon, ahogy le van írva a Tórában, nem a szóbeli tan szerint. Az édesanyám is ehhez a közösséghez tartozott, és mi ebben nőttünk fel a testvéreimmel egészen kilencéves koromig. Addig még hittünk abban, hogy Jesu [Jézus] Isten valamiféle küldötte volt. Aztán voltak olyanok, akik ebben nem hittek, és új közösséget hoztak létre, ami már igazi zsidó közösség volt. Apámnak időbe tellett megértenie, miért döntöttek így. Végül úgy döntött, hogy ez az ő útja is, de az eredeti csoportot akarta erre az útra terelni, nem pedig az új csoporthoz csatlakozni. Végül azonban úgy döntött, hogy a zsidósághoz ragaszkodó csoporthoz csatlakozunk.”
Ráchel 21 éves volt, amikor alijáztak. A Bné Mose közösségből ez volt a harmadik csoport, mely a Szentföldre érkezett. Ráchel egy rabbira emlékszik különös szeretettel: „Ráv Ávicháj négy éven át volt nálunk. Rengeteget tanultam tőle, nagyon-nagyon mélyen tanította a zsidóságot. A szüleim hittel neveltek, és azt akarták, hogy ezt az utat folytassuk.” Amikor Izraelbe érkezett, már 12 éve gyakorolta a zsidóságot. „12 év után csak néhány kérdést tettek fel, és már meg is volt a betérés” – mesélte nevetve.
És hogy most, hogy Izraelben van, hogy tekint magára? „Keresem apám rendíthetetlen istenhitét. Keresem azt a tisztaságot és egyszerűséget, amivel ők hittek, ami mindenben benne volt. Hogy örülni tudjak annak, ami van. Ezt még meg kell találnom magamban. Szeretném, ha a gyerekeim szeretnék a Tórát, számomra ez a legfontosabb. Remélem, hogy így is lesz, és továbbviszik, amit elkezdtünk.”
Amikor arról kérdeztem, hogy milyen hagyományokat ad át a gyerekeinek, azt felelte, hogy csak a zsidó hagyományokat. Ő ebben nevelkedett. „Amikor Izraelbe jöttünk, nem éreztem úgy, hogy valami teljesen újat kezdtem. Csak azt folytattam, amit korábban is csináltam. Csak mostanában vettem észre, hogy én más vagyok, hogy eredetileg valami másba születettem, és csak az utóbbi időben mesélek néha erről a gyerekeknek. Nem igazán főzök hagyományos ételeket se, mert az egészségesebb ételeket szeretem. A családom, édesapám és a testvéreim inkább készítenek ilyesmit. Kukoricalisztből készült kását például. És vannak fűszerek, amiket itt, Izraelben nem lehet kapni. Hozattak magokat, és maguknak termesztik, azzal ízesítik az ételeket. Van például egy paprikaféle, nagyon ízletes, nem túl erős, azt mindenféle étel mellé adják. Ők termesztik maguknak. Gyerekkorom gyümölcseit viszont nagyon szeretem. A papaját, az ananászt. Ezeket Peruban úgy eszik, mint itt a banánt, nagyon olcsó gyümölcsök. Sokszor kérem a férjemet, hogy hozzon nekem. A gyerekeim viszont nem szeretik, főleg a papaját nem. A másik hasonló a tápióka gyökér. Izraelben az sem kapható, egy perui férfi termeszti, tőle szoktuk venni, ha termett neki. A férjem megeszi, de a gyerekek hozzá se nyúlnak. Aztán ott van a ceviche, a testvéreim gyakran készítik, főleg nyáron, hűsítő étel. A férjem is nagyon szereti.”
Integráció Izraelben
Ahogy az ő történetéből is látszik, a Bné Mose csoport tagjai könnyen és gyorsan integrálódtak az izraeli társadalomba. A legtöbbjük hamar megtalálta a helyét, munkát vállalt, a fiatalabbak a hadseregben is szolgálnak, csakúgy, mint más izraeliek. A csoporton kívül is házasodnak – Ráchel férje is született izraeli –, és bár szívesen tartják a kapcsolatot a saját közösségükkel, nem riadnak meg a szélesebb társadalommal való találkozástól sem. „Fontos nekem, hogy kapcsolatban maradjak a családommal, hogy sokat találkozzam velük. És erre biztatom a férjemet, hogy az ő családjával is szoros kapcsolatban maradjunk” – mondta Ráchel.
San Nicandro zsidók, az olasz betértek
Az olaszországi San Nicandro zsidó lakosainak története az első világháborúig nyúlik vissza. Az írástudatlan parasztember, Donato Manduzio súlyos sebesülésekkel tért haza a frontról. A dolgos földműves hirtelen az ágyhoz kötve találta magát, és elhatározta, hogy az idejét hasznos dolgokra fordítja. Megtanult olvasni. Rengeteget és szenvedélyesen olvasott. Az olasz irodalom mellett a Bibliát forgatta szívesen, és többféle protestáns ág kipróbálása után úgy döntött, hogy a zsidó vallást fogja gyakorolni, annak ellenére, hogy soha egyetlen zsidóval sem találkozott. Népi gyógyítóként is működött, tanította a környékbelieket, és így spirituális útkeresésében egyre többen csatlakoztak hozzá a településről. Végül már nyolcvan embert számlált a közösség. A második világháború vége felé, amikor a szövetséges erők elfoglalták Olaszországot, az angol hadsereg zsidó katonáinak egy csapata vágott át a falun. Dzsipjeiken Dávid-csillag díszelgett. Donato és követői ekkor találkoztak először valódi, élő zsidókkal. Melegen üdvözölték őket, és könyörögtek, hogy vigyék magukkal a közösséget az Ígéret Földjére. A háborút követően, 1946-ban Donato közösségének majdnem minden tagjának sikerült betérnie és többségük 1949-ben alijázott is. Többnyire Cfáton, illetve annak környékén telepedtek le.
Chana Deutsch írása
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.
Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 141. szám – 2021. április 1.