Éles és nehezen megjósolható fordulatokban bővelkedő kampányt ígér a következő izraeli választásokig hátralevő néhány hét. A sok bizonytalanságban egyetlen dolog látszik nehezen változtathatónak: az ország következő éveiről két Benjámin, Netanjáhu és Ganc küzdelme határoz majd. 

Minden politika

Talán nincs még egy hely a világon, ahol a hétköznapokat annyira áthatná a politika, mint Izrael. A mondás, hogy a focihoz és a politikához mindenki ért, a zsidó államban valóban megalapozottnak tűnik. Legalábbis ami a mondat második felét illeti: bár a labdarúgás Izraelben is messze a legnépszerűbb sport, a nemzeti bajnokság színvonala korántsem indokolja, hogy a baráti beszélgetések törvényszerűen a legutóbbi mérkőzések elemzésével kezdődjenek. Egészen más a helyzet a politikával. Az ország érzékeny geopolitikai meghatározottsága és a társadalmat keresztül-kasul átszelő törésvonalak egymástól függetlenül is érthetővé teszik, hogy a kávéházi asztaloknál vagy a családi látogatások alkalmával miért terelődik előbb-utóbb ugyanúgy a politikára a szó.

Ami ennél jóval fontosabb, hogy a szenvedélyes viták során képviselt érdekekre egyaránt rányomja a bélyegét az ország állandósult külső fenyegetettségéből (is) adódó konszenzusra való törekvés, és az ezt meglehetős sikerrel akadályozó ki­békíthetetlen világnézeti, kulturális és etnikai nézetkülönbségek sora. Ugyanezt a megosztottságot tükrözi az a kettősség, amely egyrészt megnyilvánul az állam 1948-as megalakulása óta megalakult (majd többségében rövid idő alatt fel is oszlott) pártok példátlanul magas, közel 200-ra tehető számában, másrészt abban a mára semmissé vált képletben, amely sokáig mégiscsak két nagy párt, illetve az általuk vezetett koalíciók szembenállására egyszerűsítette az izraeli belpolitikát.

Az izraeli társadalom töredezettségét hosszú ideig maga a választási rendszer is transzparenssé tette. A zsidó államban a parlamenti választás egyrészt tisztán arányos, ahol az ország egésze egyetlen választási körzetnek számít, és ahol az urnákhoz járulók kizárólag pártlistákra voksolhatnak, másrészt korábban példátlanul alacsony (1%-os, illetve 1,5%-os) bekerülési küszöb volt érvényben, amely a sokszínű választási preferenciák meglehetősen pontos reprezentációját és rendkívül fragmentált pártstruktúrát egyaránt eredményezett. Mindebből következően kormányt Izraelben egyedül koalíciós összefogásban lehetséges alakítani, ugyanis egyetlen párt sem rendelkezik 60 főt meghaladó többséggel ahhoz, hogy önállóan alakíthasson kormányt a 120 tagú parlamentben. A jellemzően instabil koalíciós kormányokban ezért a miniszterelnököt is jelölő, domináns párt vezetése állandó egyeztetésre kényszerül a csekély támogatottságú partnereivel, akik rendre vissza is élnek helyzetükkel. Ez a mai napig annak ellenére keveset változott, hogy az időközben 3,25%-ra emelkedett bekerülési küszöb csak a komolyabb szervezési munkára kész és jelentős forrásokat mozgósítani képes pártok előtt hagyja nyitva a parlamenti politizálás esélyét.

 

Választási történelem

Amint arról korábban esett szó, az izraeli politikai életet évtizedeken keresztül két nagy erő határozta meg. A palettát Izrael megalapításától kezdve két évtizeden keresztül a David Ben Gurion által alapított baloldali Mápáj uralta, amely végül két további kisebb párttal egyesülve 1968-ban adta át a folytatás lehetőségét a Munkapártnak (Ávodá). A Munkapárt aztán egészen a Likud 1977-nem aratott választási győzelméig őrizte az erőfölényét. Az elkövetkező két évtizedben a baloldali erők a Likuddal felváltva kormányozták az országot. A legismertebb munkapárti politikus, az 1995-ben meggyilkolt Jichák Rabin az oslói egyezmény mellett, egy évvel a halála előtt Jordániával békeszerződést is aláírt. A Munkapárt az állami beavatkozás fokozása mellett hagyományosan az ország arab szomszédaival való kiegyezést szorgalmazza, a politikai realitásokkal gyakran mit sem törődve.

Ahogy a Munkapárt, úgy a másik nagypárt, a Likud története is elválaszthatatlan néhány nagy formátumú zsidó politikus életművétől. Menáhem Begín 1973-ban alakította meg a jobboldal máig vezető pártját, amely alig négy évvel későbbi elsöprő győzelmével véget vetett az addigi baloldali egyeduralomnak. Begín a kezdetektől fogva támaszkodott Ariel Saron egykori legendás tábornok, háborús hős népszerűségére, aki aztán 2001-ben Izrael Állam tizenhatodik miniszterelnökeként maga is az ország élére emelkedett. A Likud egykori nagy vetélytársával, a Munkapárttal ellentétben a minél teljesebb gazdasági szabadság híve és kizárólag a kölcsönösség elvén alapuló megállapodásokat hajlandó aláírni a palesztinokkal. E párt vezetője lett 1993-ban Benjámin Netanjáhu, aki előbb 1996-1999 között, majd 2009-től ismét Izrael miniszterelnöke lett. Amikor azonban tavaly november közepén az általa vezetett kormány úgy döntött, egy újabb gázai háború helyett ki nem mondott fegyverszünetet köt a Hamásszal, a nacionalista Jiszráel Béjtenu (Otthonunk Izrael) párt elnöke, a védelmi miniszteri posztot betöltő Avigdor Lieberman kilépett a kormányból. A hatalmon levő koalíció kormánytöbbsége mindössze egy főre apadt, ezért az év végén Netanjáhu feloszlatta a parlamentet, és ezzel kezdetét vette az idén április 9-re kitűzött előrehozott izraeli választást megelőző kampány időszaka.

 

Ami biztosan változni fog

A jelenlegi, igaz immár törvényhozásra képtelen kormányt a 2015. március 17-én tartott legutóbbi választás győztese, a Likud alakította meg a Hábájit Hájehudi (Zsidó Otthon), az askenáz háredi (ortodox) szavazókat képviselő Egyesült Tóra Zsidóság, a Kulánu (Mindannyian) és a hagyományőrző szefárdokat képviselő Sász párt részvételével. A Jiszráel Béjtenu valamivel később csatlakozott a koalícióhoz. A Likud 30 székhez jutott a Knesszetben, a vallásos cionistákat tömörítő, és a high-tech iparban korábban komoly karriert befutott karizmatikus Naftali Bennett vezette Hábájit Hájehudi nyolc helyet kapott, míg az elsősorban az ortodox közösséget érintő ügyekre fókuszáló Egyesült Tóra Zsidóság hatot. A sokáig a Likudban politizáló, majd Netanjáhu kormányában pénzügyminiszteri, később pedig a környezetvédelemért felelős-, illetve gazdasági miniszteri posztokat is elvállaló Móse Kahlon által alapított centrista Kulánu tíz széket tudhatott a magáénak, az etnikai alapon szerveződő, Árje Deri vezette Sász hetet, és az orosz származású szavazókat megszólító Jiszráel Béjtenu hat helyet gyűjtött be a még a Szovjetunióban született, és a jelenlegi orosz vezetéssel is jó viszonyt ápoló Lieberman irányítása alatt.

Annak érdekében, hogy egy kicsit tovább bonyolítsuk az izraeli pártpolitika egyébként sem a kiszámítható egyszerűségéről ismeretes képét, itt érdemes egy megjegyzés erejéig visszatérni Ariel Saronra, aki, miután 2005. november 21-én lemondott a Likud vezetéséről, létrehozta a centrista Kadima pártot. Ide követte a veterán politikust a kormányában korábban mezőgazdasági miniszteri posztot is betöltő Cipi Livni. A Kadima színeiben később külügyminiszterségig emelkedő politikusasszony 2012-ben a párt progresszív szárnyát képviselő hét politikustársával együtt kilépett, és megalakította új pártját, amelynek a Hátnuá (Mozgalom) nevet adta. A kétállami megoldást kér­lelhetetlen magabiztossággal képviselő Livni a 2015-ös választás előtt szövetségre lépett a Munkapártot akkor vezető Isaac Hercoggal, és létrehozták a Cionista Uniót, amely így 24 széket begyűjtve az ellenzék vezető ereje lett. Az arab pártokból összeállt közös lista 13 helyet szerzet a Knesszetben, a zöld-progresszív Merec (Élet­erő) ötöt. Végezetül szólnunk kell még a radikális jobboldali Jiszráel Béjtenuhoz és a baloldali erőkhöz hasonlóan hangsúlyosan val­lásellenes, ám velük ellentétben liberális gazdasági elveket valló centrista formációról is, a Jaír Lapid vezette Jesh Átidról (Van Jövőnk) is, amely 11 széket gyűjtött be.

A jövő egyelőre bizonytalan

Izrael tehát választásra készül. Az előrehozott választásra azért van szükség, mert a jobboldali koalíció az elmúlt év végén nem tudta keresztülvinni a Knesszetben a háredi fiatalok katonai behívását célzó törvényjavaslatot, és határozatképtelenné vált. Az országgyűlési választások időpontját április 9-re tűzték ki. A megmérettetés legnagyobb esélyesének jó ideje Benjámin Netanjáhu számít, aki 2009 óta a választók többségének a megelégedésére vezette az országot. A gazdaság jól teljesít, a kül- és biztonságpolitika alakításában elért eredményeit nehéz kétségbe vonni. Január 29-én azonban megtörtént az, ami addig legfeljebb Netanjáhu legrosszabb rémálmaiban sejlett fel. Az összes izraeli tévécsatorna élő­ben közvetítette, amint Beni Ganc, a hadsereg volt vezérkari fő­nöke (akinek holokauszt-túlélő édes­anyja Mezőkovácsházáról szárma­zik) a tel-avivi kongresszusi köz­pontban bejelentette a Hoszen Jiszráel (Izrael Ereje) nevű párt megalakítását, amelynek élére állva kijelentette: célja, hogy véget vessen a Netanjáhu-korszaknak. Arról, hogy a megrázkódtatások ezzel ne érjenek véget a miniszterelnök számára, Móse Jaalon volt izraeli védelmi miniszter gondoskodott, aki kinyilvánította, csatlakozik az új alakulathoz. Mindennek tetejében az sem elképzelhetetlen, hogy a formálódó erőhöz Gabi Askenazi tábornok, a hadsereg egykori vezérkari főnöke is társul. Ezzel – reméli Ganc – sikerülhet meggyőznie az izraeli választókat arról, hogy az általa vezetett formáció reális alternatívát jelent az önmagát az ország utolsó alkalmas védelmezőjeként láttató Netanjáhuval szemben.

A miniszterelnök a politikai kom­mu­nikáció logikájából egyene­sen kö­vetkező stratégiát választott: kö­vet­kezetesen baloldalinak kezdte cím­kézni Gancot. Csakhogy az egyéb­ként nem túlságosan karizma­ti­kus újdonsült pártvezér stratégia­al­kotásból és precíz szervezési képességekből – egyelőre – jelesre vizsgázott. A többi volt tábornokkal közösen erős védelmi képességeket, liberális gazdaságpolitikát és baloldali társadalmi intézkedéseket ígért leendő választóinak – azaz a populizmus Netánjáhu által is kikövezett útjára lépett. Számításai eddig bejönni látszanak: egy január végi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek harmincnyolc százaléka őt jelölte meg Izrael legkívá­na­tosabb miniszterelnökeként, igaz, Netanjáhura még így is többen – negyvenegy százalék – voksolna.

A kérdés tehát az, hogy az Izrael Erejének sikerül-e megnyernie a Jesh Átidot is egy esetleges választási koalíció számára. Ennek el­dön­téséig még van idő, ugyanis a pártok listáját – és így a szövetségeket is – február 21-ig kell véglegesí­teni. A tárgyalások mindenesetre már megkezdődtek. Ugyanakkor a megegyezést nehezíti, hogy bár a Hoszen Jiszráel Lapid pártjával együtt akár 35 széket is elnyerhetne a Likud prognosztizált 30 székével szemben, ez csak akkor lehetséges, ha a szövetséget Ganc vezeti. Ellenkező esetben, Lapid arcával a vezető helyen csupán 30 széket gyűjtenének be a közvélemény-kutatások szerint, a Likudnak jutó 31 ellenében. Márpedig Jáír Lapid nem az a politikus, aki az elmúlt években kö­vetett stratégiájával szembefordulva, egyszeriben lemondana az ellenzék vezetője szerepéről.

Nagy valószínűséggel senkinek sem jelent meglepetést, hogy a tavaszi időjáráshoz hasonló változékonyságú izraeli politikában nem Izrael ébredező Ereje az egyetlen újdonság a közelgő választások előtt. Naftali Bennett oktatási miniszter és Ajelet Saked igazságügyi miniszter a múlt év végén bejelentette, hogy kilépnek a Zsidó Otthonból, és Hájámin Háhádás (Új Jobboldal) néven új pártot alapítanak. Ezzel valószínűsíthetően sikerült kitörniük a vallásos cionista burokból, méghozzá úgy, hogy Bennett révén az eddigi ortodox szavazóik nagy részét is megtarthatják, míg a rendkívül népszerű Saked számos szekuláris jobboldali számára jelenthet vonzó opciót.

 

A két Benjámin harcba száll

Mindeközben zajlik az élet a baloldalon is. A Munkapárt jelenlegi elnöke, a Kulánuból átigazolt Avi Gábbáj az év végén élő adásban jelentette be a meglepett Cipi Livni előtt, hogy felbontja a szövetséget vele és pártjával, a Hátnuával. Ezzel gyakorlatilag el is zárta az együttműködés lehetőségét a sértett Livini előtt, egyedül a szélsőbal, azaz Merec, illetve az arab pártok felé hagyott nyitva kapukat. Csakhogy ez éles ellentétben áll a vezetése alatt rohamosan jelentéktelenedő Munkapárt érdekeivel, amelynek középről kellene támogatókat szereznie a teljes megsemmisülés előtt.

A számos nyitva maradt kérdés mellett különös jelentőséget kap, hogy milyen taktikát választ Netanjáhu az elkövetkező hetekben. A Likud előválasztásán a miniszterelnök három helyet nyitva hagyott, ezekkel a tetszése szerint rendelkezhet majd. Döntése nyomán sokan arra következtetnek, hogy néhány „nagy névnek”, népszerű külsős politikusnak fogja felajánlani ezeket, de egyelőre nem kíván másik jobboldali párttal koalícióban indulni. Akárhogy is, a következő választás nem az Izraelben és a palesztin arabok körében is egyre népszerűtlenebb kétállami megoldásról vagy a gazdaságról fog szólni, sokkal inkább a két Benjámin, Ganc és Netanjáhu személyes küzdelme határozza majd meg Izrael következő, április 9-én megkezdődő korszakát.

 

Réti János írása

 

Ez a cikk azért jelenhetett meg, mert olvasóink egy része tavaly az EMIH-nek ajánlotta fel a személyi jövedelemadója 1 százalékát. Erre a segítségre idén is szükségünk lesz.

zsido.com szerkesztősége azért dolgozik, hogy olvasóink minél érdekesebb és sokszínűbb tájékoztatást kapjanak a zsidóságot érintő hazai és nemzetközi eseményekről, valamint a judaizmussal kapcsolatos kérdésekről.

A munkánkat az 1 százalékos felajánlások teszik lehetővé. Ezért arra kérjük minden kedves olvasónkat, hogy támogassa adója 1 százalékával az EMIH-et, a zsido.com fenntartóját.

Az EMIH technikai száma: 1287

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 115. szám – 2019. február 3.

 

Megszakítás