Száz évvel ezelőtt hunyt el Magyarország, egyben a Habsburg-Lotaringiai-ház utolsó uralkodója IV. (Boldog) Károly, teljes nevén, Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich. Szimbóluma volt a régi (Nagy-)Magyarországnak és az integritásnak. Centenáriumán róla és a magyar zsidókhoz fűződő viszonyáról emlékezünk meg.
IV. Károly 1916. november 21-én lépett a trónra, rögtön I. Ferenc József (1830–1916) halála után. Nem lenne ildomos és nem is lehet összehasonlítani IV. Károly két éves uralkodását elődje 68 éven tartó regnálásával.
I. Ferenc József hosszú uralkodása elhozta a magyar zsidók számára az emberi- és állampolgári jogok egyenlőségét.
1859-ben neki köszönhetően kaptak a zsidók birtokszerzési jogot, ő volt, aki megnyitotta a katonaságot a zsidók előtt – Wolf Bardach Edler von Chlumberg (1938–1911) volt az első zsidó lovastiszt, Schweitzer Ede (1844–1920) lovag pedig az első zsidó altábornagy. 1867-ben ő nevezte ki az első zsidó államtitkárt dr. Horn Ede (1825–1875) személyében, majd 1868-ban ő szentesítette az emancipációt és ő hívatta össze az országos zsidó kongresszust. 1877-ben ő nyitotta meg a neológ Rabbiképző Intézetet, 1895-ben pedig ő ratifikálta a recepciós törvényt – hogy csak a jelentősebb eseményeket emeljük ki.
IV. Károly folytatta az elődje által megkezdett utat. Megkoronázása idején magyar katonák ezrei, közöttük zsidók sokasága küzdött a hazáért. A fiatal király két éves uralkodása alatt a zsidó egyenjogúsági törekvések újabb mérföldkövet értek el. Ennek eredményeképpen lehetett Vázsonyi Vilmos (szül.: Weiszfeld, 1868–1926) igazságügyi miniszter, a világhírű Goldziher Ignác (1850–1921) pedig a budapesti királyi tudományegyetem dékánja.
Nem felejthetjük el azt sem, amikor 1917. december 18-án IV. Károly előzetes szentesítéssel látott el egy törvényjavaslatot, amelyet három nappal később Apponyi Albert (1846–1933) kultuszminiszter terjesztett a képviselőház elé. A királyi hozzájárulással készült törvényjavaslat a zsidó felekezetet a magyar történelmi egyházak szintjére emelte és javadalmazására 25 millió koronás állami örökalapítványt létesített, amelyet az 1920/21-es költségvetésbe terveztek volna be. Az akkori politikai belviszályok miatt a tárgyalásra nem került sor. Azt követően a parlament már a numerus clausus szégyenletes törvényének megalkotásával volt elfoglalva…
Vázsonyi Vilmos, az ország első zsidó származású minisztere az 1917. június 15-ei kinevezésére a következőképp emlékezett vissza:
„A városháza nagy népgyűléséről mentünk haza, ahol óriási tömegek kérték arra a királyt, hogy adja meg a népnek az általános választói jogok, amelynek megvalósítását híres leiratában maga a király kezdeményezte és azt hittem, hogy álmodom, midőn Eszterházy Móric gróf közölte velem, hogy a király őt dezignálta miniszterelnöknek és hogy már az első alkalommal megnyerte a hozzájárulását ahhoz, hogy én tagja legyek a kabinetnek.
– Tudja-e a király, hogy én milyen vallású vagyok? – kérdeztem Eszterházy gróftól.
– Igen! Megmondottam neki és a király azt felelte: »Nem törődöm vele, hogy milyen valláson van. Az a kérdés, korrekt és becsületes ember-e?«
… Midőn az eskü letevése után először jelentem meg a királynál a budai várban audiencián, az ő felejthetetlen kedvességével és szeretetreméltó közvetlenséggel fogadott:
– Köszönöm önnek, hogy elvállalta a miniszterséget.
– Én pedig – feleltem – köszönöm felségednek, hogy alkalmam nyílik arra, hogy megvalósítsam ifjúságom álmát, a demokratikus választójogot és köszönöm még azt is, hogy kinevezésemmel Felséged évszázados tradíciókat tört meg, s megnyugtatta az aggódókat, akik azt hitték, hogy felséged különbséget tesz vallás szerint az emberek között.
Az én kinevezésem lénye mély gyászba borította különösen az osztrák antiszemita köröket. Eszterházy Móric gróf, akit rokoni kötelékek fűztek az osztrák arisztokráciához, mosolyogva mondotta el nekem, hogy bizonyos osztrák körök őt csak »Judensklave« címmel szokták emlegetni.”
Összefoglalva tehát IV. Károly kora a magyar zsidó hősiesség, dicsőség korszakának csúcsára és a magyar zsidó tragédia korszakának kezdetére esett. Magyarország utolsó királya hiába emelte fel a szavát a zsidó üldözés ellen, szavai sajnos süket fülekre találtak…
Magyarország utolsó királya 1922. április elsején, szombaton, alig 35 éves korában hunyt el. Emlékére az összes hitközség megemlékezést tartott, amelyek közül a legnagyobb április 4-én kedden a Dohány utcai Zsinagógában celebrált gyászistentisztelet volt, ahonnan az embereket még az aznapi esős idő sem tartotta vissza, a padok jóval a szertartás kezdete előtt megteltek. A frigyszekrény körüli helyeken Vázsonyi Vilmos, Prodán János főszámtanácsos, a kultuszminisztérium képviselője, Kovács Arnold a főváros küldötte, dr. Papp József udvari tanácsos, az ügyvédi kamara elnöke, Adler Gyula, a Chevra Kadisa elnöke, dr. Baracs Marcell, az OMIKE elnöke ült. Az óriási tömeg moraja szinte egy pillanat alatt elcsendült, mikor Hevesi Simon (1868–1943) főrabbi lépett a szószékhez:
„[…] A reménytelenség bús hangulata szállja meg a magyar lelket, mikor a végzet ezen fájdalmas mostohasága a lelkére nehezül. A világtörténet rettentő eseményei között az emberi sors félelmes tragikuma rázza meg valónkat. A fiatal király, ki a magyar nemzet osztatlan szeretetét hódította meg, alighogy trónra lépett; aki felé röpültek a szívek, mikor első fejedelmi nyilatkozatából a béke fehér galambjának szárnya suhogását hallotta a nemzet és megértette, hogy királyának a háború viharaiban próbált lelke a béke eszményeiben keresi a nemzet boldogságát: a fiatal király meghalt idegenben. Ebben kifejezésre jut tulajdon szomorú sorsunknak tragikuma is; de a vesztett háború és borzalmas megpróbáltatások és csapások hatásainak közepette a magyar nemzet mélységesen átérzi ifjú királya egyéni sorsának megrendítő tragédiáját. Nem viselte két évig a koronát, birodalma összeomlott, uralkodói hatalma csipán a szívekben tartotta fönn szent jogát, azután meghalt erőt és reményt hervasztó idegenben, beteg és szenvedő királyi családja körében. […]
Mikor megdicsőült királyunk trónra lépett, úgy átéreztük a zsoltár szavát: »Kiválóbb voltál az ember fiainál, megnyerő kegy elöntve ajkaidon, szeretted az igazságot, gyűlölted a gonoszságot, azért kent föl Isten üdvnek olajával téged!«
Zsoltáros hárfánk most gyászba borul és megdicsőült királyunk lelki üdvéért imádkozunk.”
Utána a kórus elénekelte a zsidó halotti könyörgést, Él molé ráchámim… majd újból Hevesi főrabbi lépett a frigyszekrény elé, hogy kadist mondjon, mire a közönség a megfelelő részeknél áment felelt, majd könnyes szemek között együtt énekelték az Isten áldd meg a magyart. A gyászszertartást a zsidó elemisták Hiszekegy… kezdetű hitvallása zárta.
Felhasznált források
|
Címlapkép: Wikipédia
