Avri Gilad izraeli médiaszemélyiség, író és színész. Pályafutását a nyolcvanas években az izraeli katonai rádiónál kezdte. Blogjában őszintén vall a „celeb-lét” lelki aspketusairól és spirituális útkereséséről. Az alábbiakban olvasható írását facebookos megjelenése óta sokan idézik. Kegyetlen őszinteséggel és önreflexióval fogalmazza meg, mit is jelent a megszállás (az emberek feletti hatalomgyakorlás) az erősebb fél oldaláról. 

 

Utálom a megszállást*. Utálom a másik ember életét korlátozni. Utálom, amikor az én nevemben elnyomják a palesztinokat, és alig tudom elviselni a gondolatot, hogy a közelemben olyanok élnek, akik nem szabadok.

Az izraeliek többsége utálja a megszállást. A megszállás rosszá tesz minket, megrontja a katonáink lelkét, kitörölhetetlen nyomokat hagy a tudatukban. A megszállás rontja az ázsiónkat a világban, muníciót ad ellenségeink kezébe. A világszerte tapasztalható gyűlölködés az izraeliek ellen szenvedést okoz nekem, sokkal jobban szeretnék elfogadott és közkedvelt lenni.

A megszállás belülről bomlaszt minket, a jobb- és baloldal közötti ellenségeskedés megmérgezi az életünket, a nyilvánosságot, a politikát, a gazdaságot, a kultúrát. Mindenhol ott van ez a megszállás, nincs értelme elfordítani a tekintetünket, vagy letagadni. A megszállás egy vérző, nyílt seb a szívünkben, még azon kevesek szívében is, akik támogatják.

De aki azt hiszi, hogy a megszállás azonnali megszüntetése a megoldás – téved. A megszállás már annyira fáj neki, hogy még rossz gyógyszert, placebót is hajlandó bevenni, csak már múljon el.

A megszállás fölött érzett fájdalom ellenére nem gondolom, hogy a jelen pillanat alkalmas lenne a megszüntetésére. Legnagyobb sajnálatomra arab szomszédaink többségének a világnézete már vagy száz éve változatlan; egy meghaladott világnézet, ahol a gyilkosság a megoldás minden problémára: otthon, a családban, a szerelemben, a nemi orientációban, a közösségben, az országban, a politikában, a vallásban.

Vagy én, vagy te.

Emiatt gondolom, hogy a megszállás szükséges, a fenntartásáért fizetett, egyre növekvő ár ellenére is. Vagy megszállva tartjuk őket, vagy meghalunk. Ennyire egyszerű.

Sarokba vagyunk szorítva: épelméjűségünkkel fizetünk – mint nép – életben maradásunkért. Ez a kegyetlen alku. Mi magunk, izraeliek vagyunk a megszállás áldozatai, amely elszívja az erőnket, fiaink és lányaink legjobbjainak életét, a pénzünket, státuszunkat és lehetőségeinket a világban.

Ötven évvel ez után a kegyetlen alku után ki lehet mondani nyíltan az igazságot. A megszállás addig nem ér véget, amíg a palesztinok világnézete nem változik meg, ebben a nemzedékben, vagy valamikor a jövőben. A megszállás nem ér véget, amíg a Közel-Keleten a szélsőséges iszlám továbbra is betölt minden vákuumot pszichopatikus őrjöngésével. Addig tovább folytatjuk a megszállást, tovább fizetjük az árat és tovább maradunk gyűlöltek. A változás bennük fog elkezdődni – most, vagy száz év múlva. Minden változásra való kísérlet a mi részünkről kudarcra van ítélve. A létező legnagyobb kudarcra.

A vita tárgya ötven év megszállás után sajnos az, hogy hogyan folytassuk a megszállást, nem pedig az, hogy hogyan hagyjuk abba. Hogy folytassuk a megszállást úgy, hogy megőrizzük az emberi méltóságot, az alapjogokat, az élethez való jogot – mind a megszálltét, mind a megszállóét. Miképp alkossunk olyan lelkeket, akik, ha eljön a nap, képesek lesznek megálljt parancsolni az őrületnek, és elölről kezdeni.

Bárcsak megérnénk, hogy a saját szemünkkel lássuk, amint a megszállás okafogyottá válik, és mintegy magától megszűnik.

 

* A „megszállás” kifejezés alatt az emberek feletti hatalmat értem és nem a földterület feletti uralmat.

 

Róna Áser fordítása