Somogyi Péter és Tamás ikrekként születtek, ezért kerülték el a gázkamrát Auschwitzban – írja a Jewish News. Az ikerpár 1944-ben érkezett a haláltáborba, miután a magyar csendőrök édesanyjukkal és testvérükkel, Alízzal együtt marhavagonba kényszerítették őket. A rendkívüli szenvedésekkel teli utazás három napig tartott.
„Amikor megérkeztünk, kihajtottak minket a marhavagonból. Sok német katonát láttam, ránk irányított fegyverekkel, meg rabruhát viselő embereket. Sorba kellett állnunk, majd két katonával a háta mögött megjelent Mengele és ikreket keresett. Kétszer is elment előttünk, de anyám nem szólt semmit. Amikor harmadszorra is megjelent, szólt, hogy ikrei vannak” – emlékezett vissza Péter.
A Somogyi család Pécsett élt a deportálás előtt. A háború első éveit viszonylagos nyugalomban vészelték át. A 10 éves ikreket a szülők igyekeztek megóvni az egyre ellenségesebbé váló külvilágtól. A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot.
„Először apámat, Somogyi Józsefet vitték el. Egy hónappal később gettóba kellett vonulnunk. Két-három hónappal később bevagoníroztak és Auschwitzba küldtek minket”.
„Miután anyánk szólt, a Mengele mögött álló katonák megragadtak minket és beraktak egy mentőautóba, ami a birkenaui F-Lágerbe vitt. Akkor láttam anyámat és Alízt utoljára. Ez akkor tudatosult bennem, amikor megkérdeztem egy régebb óta ott raboskodó ikerfiút, Cvi Spiegelt. „Mikor láthatom anyámat újra?” – kérdeztem tőle. „Nézd csak azokat a kéményeket. Ott van anyád is…” – felelte. Ott döbbentem rá, hogy soha többet nem találkozom vele” – mondta Péter.
Mengelét a halál angyalának nevezték, mert ő döntött arról, hogy az újonnan érkezett rabok közül kit küldenek munkára és kit gázosítanak el azonnal. Ő volt az is, aki borzalmas kísérleteket végzett áldozatain. A Somogyi ikerek azonban szerencsések voltak. Mivel a háború végén érkeztek Auschwitzba, rajtuk elsősorban egyszerűbb vizsgálatokat végeztek csak. Mielőtt anyjuk átadta volna őket Mengelének, azt mondta 11 éves fiainak, hogy hazudják 9 évesnek magukat. Azt remélte, hogy ha fiatalabbakként kezelik őket, nagyobb esélyük lehet a túlélésre. Mengelének tetszett, hogy kilenc éves korukra már milyen fejlettek a fiúk és imponált neki, hogy jól beszéltek németül.
„Nagy szerencsénk volt, hogy nem végeztek olyan borzasztó kísérleteket rajtunk, mint amilyeneket a korábban érkezetteknek kellett kiállniuk. Megmérték az összes testrészünket és vérvizsgálatokat végezetek. Minden este éhesen mentünk aludni. Csak annyi ételt kaptunk, hogy életben maradjunk. Nem éheztünk, de folyamatosan éhesek voltunk. Egy nap, valamikor októberben, megjelent egy náci tiszt és elkezdte kiválogatni azokat, akik szerinte már nem voltak méltóak az életre. Minket is kiválasztott és bezárt egy szobába, hogy ott várjuk meg a teherautót, amelyik a gázkamrába visz bennünket. Akkor azonban megjelent Mengele és közölte a tiszttel: Nem, itt én döntök arról, hogy ki hal meg. Később azt a tisztet az orosz frontra küldték büntetésből”.
„A túlélésünket annak köszönhetjük, hogy ikrek vagyunk. Különben anyánkkal és a húgunkkal együtt azonnal gázkamrába kerültünk volna a táborba érkezés után.
Anyámon és a testvéreimen kívül egy vagonban utaztunk a nagymamámmal és az összes unokatestvéremmel. Az érkezés után egy órával már egyikük sem volt életben. Ez lett volna a mi sorsunk is, ha nem vagyunk ikrek. De nem Mengele mentette meg az életünket. Ő csak azért tartott minket életben, hogy a saját céljaira használjon fel. Udvarias ember volt, de valójában egy gyilkos rejtőzött benne”.
A tábor felszabadítása után Péter és Tamás elindult hazafelé. Az út hónapokig tartott. Hol gyalogoltak, hol teherautóra kéredzkedtek fel, máskor vonattal tudtak megtenni egy-egy szakaszt.
„Nem tudom, hogy sikerült mindezt túlélnem, nem emlékszem. Először Krakkóba mentünk. Házról-házra jártunk és egy szelet kenyérérét könyörögtünk. Pécsről három nap alatt Auschwitzba vittek minket, de a visszaút két és fél hónapig tartott”.
Péter elmondta, hogy a háború előtt ezer zsidó gyerek élt a városban, de csak ők és még valaki tért vissza. A családjukban azonban voltak még túlélők. „Apám Dachauból jött vissza. Először nem akart Pécsre jönni, mert biztos volt benne, hogy az egész családot kiirtották. Később azonban valakitől meghallotta, hogy mi életben maradtunk”. A fiúk sohasem beszéltek apjukkal a történtekről, ahogy ő sem számolt be arról, hogy min ment keresztül Dachauban.
1949-ben egy cionista szervezet segítségével sikerült elhagyniuk Magyarországot és Izraelben telepedtek le. Onnan Angliába, majd az Egyesült Államokba mentek. Édesapjuk 1947-ben újraházasodott és 2003-ban, 105 éves korában hunyt el.
Péter egy holokauszttúlélő lányt vett feleségül. Két gyermekük, négy unokájuk és egy dédunokájuk született. New Yorkban élnek. Tamás is családot alapított, három gyermeke és öt unokája van, Torontóban él.
Igyekeznek minél gyakrabban meglátogatni egymást. Mindketten gyakran mesélnek az átélt borzalmakról. Azt remélik, hogy ezzel is hozzájárulnak ahhoz, hogy soha többé ne történhessenek meg hasonló események.
„Csak annyit mondhatok, hogy reménykedek abban, hogy ilyesmi többet nem történik meg” – mondta Péter.
Mengelét sohasem vonták felelősségre tetteiért. 1949-ben Argentínába szökött, majd Brazíliában halt meg 1979-ben.
Borítókép: Wikimédia
