Ánán és a szimferopoli Szentély

A karaiták, akik “a Biblia igaz követőinek” tartják önmagukat, egy évezreddel ezelőtt szakadtak el a zsidóság főáramlatától. Most, az ezredforduló közeledtével felújítják kapcsolataikat Izraellel, és sokan közülük alijáznak is

Amikor Tánya Magram négy évvel ezelőtt férjével és kislányával a Hulata kibucba költözött, mindössze annyit tudott héberül, hogy megkérdezze: “Vannak karaiták Izraelben is?”
Tánya a Krím-félsziget északi részén lévő Meritopolban nőtt fel. Gyermekként hallott nagymamájától bizonyos Ánán ben Dávidról, aki a nyolcadik században megalapította a karaita szektát, és zsinagógát épített Jeruzsálem Szent Városában. Ánán visszautasította a Talmudot és arra szólított fel mindenkit: térjen vissza az egyéni értelmezés szerinti zsidó joghoz, amely a Bibliában benne foglaltatik.
De a felső-galileai kibucban senki nem tudott válaszolni Magram kérdésére, arra, hogy vannak-e Izraelben karaiták.
Azután nővére, Valeria érkezett meg Izraelbe turistaként. Kettesben utaztak Jeruzsálembe. S az Óváros zsidó negyedében a Karaita utcában megtalálták a karaita zsinagógát, melyről nagyanyjuk beszélt sok évvel korábban Meritopolban. Itt megtudták, hogy a közösségnek Rámléban országos központja van.
És Rámlén várta őket a második, talán még az elsőnél is nagyobb meglepetés.
Először Joszéf Dvirrel, a közösség szóvivőjével találkoztak, azután Joszéf el-Gámillal, a karaiták országos elnökével. Mindketten – miképp a szekta legtöbb tagja – Egyiptomban születtek. El-Gámil kapcsolatban volt lengyelországi karaitákkal, de Tánya Magram és a nővére az első ukrajnai szektatagok voltak, akikkel életében találkozott.
Amikor az elnök meghallotta Tánya Magram nagyszüleinek nevét, azonmód sietett a könyvtárba, és onnét néhány régi kötettel tért vissza. Azok láttán a nők nem akartak hinni a szemüknek. Kiderült, hogy dédapjuk, Áron Kefely írta őket. Ő cházán és cháchám [ez a két legmagasabb egyházi rang a karaitáknál] volt. Három évet töltött Kairóban, és rengeteg könyvet írt.
A nővérek úgy érezték, hazaérkeztek.
Valeria még további három alkalommal látogatta meg Izraelt, mielőtt férjével és fiával végérvényesen letelepedett volna Netánján. Valamennyi látogatása alkalmával könyveket és információkat hozott-vitt a két közösség között, pl. karaita tárgyú könyveket orosz nyelven; köztük egy kétkötetes enciklopédia, valamint egy szakácskönyv. Az abban található nevek csak megerősítették a közösségek rokonságának tényét.
– Megmutattam nekik a neveket: Kohén, Gamal, Jefet, Feruz, ugyanazok a nevek voltak, amelyeket az Egyiptomból jött karaiták viseltek mondja.
Valeria fotókat is hozott. Az egyiken egy ház homlokzata látható, rajta a Dávid-csillag, és az egész rendkívüli módon emlékeztetett a Krím-félsziget fővárosában, Szimferopolban látható karaita zsinagógára.
Más fényképeken a következők szerepeltek: a Chufut Kale-i (törökül: Zsidókastély) karaita temető, mely Szimferopoltól délre található, és ahol a sírkövek mindegyikén szerepel a Dávid-csillag, a feliratok pedig héber nyelvűek. Magram emlékezik rá, hogy amikor a nagyanyja el akarta magyarázni nekik, milyen szent város Jeruzsálem, azt Chufut Kaléhoz hasonlította, ahol – úgy tartják – Ánán ben Dávid akart egy másik Szentélyt építeni.

Hagyományok
– Mindig tudtuk, hogy a mi ünnepeink egy nappal a zsidó ünnepek után következnek – mondja Magram, hivatkozván a rabbinátusi naptártól különböző karaita kalendáriumra. – De ez inkább volt hagyomány, mint vallás.
Magram anyja, Olga Kiszkácsi emlékszik rá, amikor gyerekkorában elvitték a kinászába – így hívják a karaiták a zsinagógát.
– Anyám befedte a hajamat, a bátyám fejére kipát tettek; azután levettük a cipőt – emlékezik Olga.
És – ami a legfontosabb – a karaiták, legalábbis Olga szülei nemzedékéig, csak egymás között házasodtak. Magram apja viszont már nem karaita zsidó, Magram idején pedig már egyértelműen lelkiismereti kérdésnek számított, hogy ne karaitával kösse össze valaki az életét. – A közösség kicsi volt; az emberek egymás rokonai, genetikailag defektes gyerekek születtek – mondja.
A tanultságot megbecsülték. A karaiták hagyományosan orvosok voltak, mondja Valeria. Néhányan még mindig emlékeznek a törökkel rokon karaita nyelv egyes kifejezésére, sőt, versrészletekre is, amelyeket még gyermekként tanultak.
Magram és testvére mindig is karaitának tartották magukat.
– Nem hiszem, hogy a mi gyermekeinknek lesz karaita-tudata mondja egyszerűen. – Azt fogják tudni, hogy a nagyanyjuk karaita volt, hogy a karaiták a zsidók bizonyos fajtája, hagyományukban egynéhány eltéréssel. De állami iskolába járnak. Az ottani gyerekekkel azonosulnak.
Eközben azonban a veterán izraeli közösség mindent megtesz identitása megőrzéséért, miközben nem győzi hangsúlyozni: a zsidó nép integráns részét képezik.

Szovjet népszámlálás
Az utolsó, a teljes Szovjetunióra kiterjedően 1989-ben megejtett népszámlálás összesen 2602 karaitáról tudott; ezek több mint a fele a Krímben élt. Az izraeli hivatalos becslés szerint mai számuk 2800 körül mozog. El-Gámil vitatkozik ezzel, és jóval-jóval magasabbra, 30 és 35 ezer közé taksálja a számot. Magyarázatként hozzáfűzi, hogy a szovjet cenzus idején a legtöbb karaita mélyen hallgatott vallásáról, mivel az a kommunista rendszerben nemigen számított előnynek.
(folytatása következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 27. szám – 2014. november 12.