AMIKOR ÉN BÁR MICVÁ VOLTAM… (2)

AMIKOR ÉN BÁR MICVÁ VOLTAM… (2)

Nikkel-óra aranyláncon

Az imádkozás után még mindig gratulálok, most a templom másik fele üdvözölt, a szegény rész, melyet nem érintettem diadalutamon. Apám odafordult egyik-másik ismerőséhez és csak ennyit mondott:

Ez volt a meghívás. Nem volt nyomtatott meghívó, sem előre készített és sokszorosan bővített, kurtított és javított lajstrom. Mindenki tudta, hogy délután, a Minchá után a lakásunk ajtaja nyitva van és ott a helye meghallgatni a közösség legújabb férfitagjának avatóbeszédét.

Ünnepi ebéd volt, sok rokon már napok óta ott lebzselt minálunk, de apám azért lefeküdt a nehéz ételek után és semmi jele nem mutatkozott az egész házban az izgalomnak. Csak amikor a férfiak elvonultak a templomba a Mincha imához, akkor láttak neki az asszonyok a terítéshez. Az a félóra elég is volt.

Mincha után hazasiettünk, szélesre tártuk a bejárati ajtót, melyen elkezdődött a vendégek áramlása. A vendégek a nyolc méter hosszú előszobában hömpölyögtek végig. Olyan sötét volt ez az előszoba, mintha alagútnak készült volna.

Érkezési sorrendben foglalták el az asztal körül a helyeket, csak néhány főbb helyet hagytak szabadon a nyáj előkelőségei részére. Én ott álltam az asztalfőhöz közel, az ablak mellett, rám már senki sem vetett tekintetet és persze szombat lévén és hordási tilalom, senki sem hozott ajándékot. tehát az ajándékozás nem igen volt divatban és csak a legszorosabb hozzátartozók hozták el pénteken, amit nekem szántak. Salamon bácsi, apám öccse, aranyláncon függő nikkel órát hozott. Valódi óra volt, vaskos, nehéz, a számlapján nagy pöfögő mozdonnyal. Vasutas óra, Rosskopf, amolyan könnyen elszállingózó kincstári holmi, amihez olcsón lehetett hozzájutni. Még néhány más ajándékot is kaptam, pecsétgyűrűt, sakkot, egy pár könyvet.

Micsoda zsongás volt a szobában, önfeledten csevegett a nép mindaddig, míg megérkeztek a rabbik. Akkor csend lett és mindenki igyekezett véglegesen elhelyezkedni. A széles asztalfőn ült az apám, Sussmann és Steiff rabbik és egy kicsit hátrább az asztaltól, szelíd mosolygással az édesanyám. Ő volt az egyetlen nő a nagy szobában, a többiek a másik szobában gyülekeztek, igaz, nyitott ajtó mellett de még így is bűnös közelségben.

Én ott álltam a két rabbi között, közelebb Sussmann rabbihoz, majdnem az ölében, az izgalomtól félájultan és vártam arra, hogy elkezdjem a mondókámat. Aprótermetű fiúcska voltam, az első csináltatott ruha borította vézna testemet, szép sötétkék öltöny, kivarrt gomblyukkal, melybe belefűztem a vékony aranyláncot, mely a nagytestű Rosskopf órát tartott. Ott ketyegett az óra a zsebemben, a szívem felett versenyt dobogva vele.

Dr. Deutsch Adolf, a nagy tudású és szentéletű iskolaigazgató előkelő sudár termetével utat hasított magának az asztalfőhöz és le is zárta az áramlást. Csend borult a nagyszobára, édesapám kimérten bólintott felém, elérkezett a szónoklás ideje arról, hogy vajon ki mindenki jogosult jószágot vágni. A talmudi fejtegetés minden szavánál a tudós férfiak helyeslően bólogattak és úgy kísérték okfejtéseimet, mint ahogyan operarajongók a partitúrát. Egyszer, mindössze egyszer szisszent fel a tudós sereg, de hogy miért, az csak később tudtam meg.

Mikor véget ért a talmudi fejtegetés, belekezdtem német nyelvű szónoklatomba. Ekkor a szomszédszoba ajtajánál előbukkantak a parókás szőke fejek, ezt már az asszonynép is megértette. Hogy bólogattak velem, együtt morzsolták a szót, mintha ők is így mondanák, ilyen költőien, ilyen szárnyaló schilleri remekléssel.

Mikor végére értem a beszédemnek, a jelenlevők megtapsoltak. Apám megcsókolt, édesanyám végigsimogatta felgyúlt arcomat. Sussmann rabbi, a mi nyájunk nagyon szeretett és tisztelt pásztora jobbról is, balról is megcsókolt, de a kezét nem nyújtotta, nehogy nekem, az ünnepeltnek kézcsókra kelljen hajolnom. Steif rabbi merev arcán a fanatikus tűz folytonos lobogása örökmécses volt. Ez az arc nem ismerte a hangulat játékát, s most is szigorúan meredt rám és puhán, csoda rabbihoz hasonlóan nyújtotta felém a kezét.

Hamar rájöttem a rabbi megvetésének okára. Dr. Deutsch Adolf a tudós iskolaigazgató gúnyosan felém vetette:

Lángoló arcomat a vér újabb hulláma öntötte el. Sussmann rabbi gyorsan a védelmébe vett.

– Nagy talmudtudós lesz belőle – mondta és még egyszer megcsókolta arcomat.

Anyám hálásan nézett Sussmann rabbira, akivel egyfalúból voltak, a komáromi Csuzból. Sussmann rabbi, aki a nagyhírű főpásztor Reich Koppel veje volt és évtizedekig volt budapesti rabbi, mindig szívesen vette, ha „csuzi róv” megszólítással illették.

A férfisereg azután kézmosásra ment és közben az asszonynép behordta a nehéz tálakat. A bár-micvái lakomán egyetlen fogás volt, kocsonyába fagyott, vastag szeletekre vágott ponty. Csendes áhítattal ették a halat az asztalnál ülők, a többiek, a körbeállók örültek, ha a törtkalács egy darabkáját megragadhatták, hogy megáldhassák azt.

Az asszonynép csak kekszet, meg mézessüteményt kapott és a gyerekeknek diót, almát nyomtak a kezébe.

Tíz kiló hal, néhány fonott kalács, pár üveg bor, egy-két kiló keksz, valamennyi mézestorta, ez volt a lakoma. És mindenki úgy érezte, hogy fényes hetedhét országra szóló bár-micván vett részt.

Így változtak meg az idők, így lettünk egyre igényesebbek. De vajon boldogabbak is lettünk-e? Ki tudja?

Ha a bár-micvámra gondolok, a messzi múltra, a mindennapok szigorára és az ünnepek fényére, egyre anyám jut az eszembe. Ekkor láttam utoljára boldognak. Nem is élt sokáig. Félévvel a bár-micvá után egy novemberi szürke reggelen az utcán esett össze, úgy hozták haza. Délre meghalt. Negyvenhét éves volt. Én 13 és fél. Még gyerek. Azután gyorsan felnőtté aszalt az élet.