Huszonöt éve, 1997. szeptember 5-én halt meg Solti György (Sir Georg Solti), a múlt század egyik legnagyobb karmestere. 

1921. október 21-én született Budán, egy Vérmező utcai lakásban, a Stern család második gyermekeként. Apja, Stern Móricz 1878-ban Balatonfőkajáron született, majd két fivérével Budapestre költözött. Lisztkereskedőként, később biztosító- és ingatlanügynökként dolgozott. Édesanyja, Rosenbaum Teréz a dél-magyarországi Bácskából, Adáról származott. Egy nővére és három fivére volt. Családja több ismert személyiséget adott a világnak, így például másodfokú unokatestvére volt Moholy-Nagy László fényképész. Unokatestvére Solti édesanyja legfiatalabb testvérének a fia volt Emery Reeves, a neves újságíró, kiadó és műgyűjtő.

Apja könnyebb érvényesülésük reményében egy magyar kisváros, Solt neve után a Solti családnevet adta gyerekeinek.

Apját 1914-ben, az első világháború kitörésekor behívták katonai szolgálatra, és őt követve az egész család Veszprémbe költözött. A háború után súlyos anyagi gondokkal küzdöttek, ekkor költöztek vissza Budapestre, egy Maros utcai bérházba.

Ötévesen már zongorázott, első koncertjét tizenkét évesen adta. Egy évvel később már a Zeneakadémián tanult zeneszerzést és zongorát, tanára volt többek közt Weiner Leó, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő és Bartók Béla is. A karmesteri pálya vonzásába került Solti korrepetitorként dolgozott az Operaházban, majd 1937-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon „a” Maestro, Arturo Toscanini asszisztense volt, érdekesség, hogy Mozart A Varázsfuvola című operájában ő szólaltatta meg Papageno csengettyűjét. A zenei anyanyelvének Bartókot valló Solti művészi felfogására Toscanini zenéről vallott nézete meghatározó hatással volt.

Solti 1938. március 11-én, az Anschluss előestéjén debütált karmesterként a budapesti Operaházban, mindössze egy próbát követően dirigálta Mozart Figaro házassága című operáját.

A zsidótörvények miatt 1939-ben Svájcba távozott, ahol visszatért a zongorához, 1942-ben megnyerte a genfi nemzetközi zongoraversenyt.

Igazi karmesteri pályafutása a második világháború után bontakozott ki, a müncheni, a frankfurti operaház, majd 1961-től a londoni Covent Garden zeneigazgatója volt. Az intézmény élén eltöltött évtized pályájának legkiemelkedőbb korszaka, a társulatot a világ legjobbjai közé emelte – ennek elismeréseként 1992-ben tiszteletbeli zeneigazgatónak nevezték ki.

1969-ben került a chicagói szimfonikusok élére, akikkel több mint két évtizeden át dolgozott. Az itt elért eredményeire volt a legbüszkébb: a zenekart világhírűvé tette, több mint ezer előadást vezényelt, és mintegy száz lemezfelvételt készített velük. A főigazgatói poszttól 1991-ben vált meg, utolsó előadása Verdi Otellója volt Luciano Pavarottival a főszerepben. A zenekart Magyarországra is többször elhozta, utoljára 1991-ben.

Herbert von Karajan utódjaként 1992-1994 között a Salzburgi Ünnepi Játékok művészeti vezetője volt. 1995-ben megalapította az öt világrész negyven országából válogatott, kilencven tagú Világzenekar a békéért elnevezésű nemzetközi együttest. Vendégkarmestere lett a Budapesti Fesztiválzenekarnak, 83 évesen velük vezényelte először Bartók Concertóját magyar zenekar élén. Egyik utolsó lemezfelvételén a BFZ-vel Bartók, Kodály és Weiner műveit dirigálta.

Fél évszázadig kötötte exkluzív szerződés a londoni Decca kiadóhoz, ahol első felvételeit még zongoristaként készítette.

Több mint 250 lemeze közül félszáz opera, egyik legemlékezetesebb Richard Wagner Ring-ciklusának első teljes felvétele a Bécsi Filharmonikusokkal, amely hét év alatt készült el. 2017-ben a Decca – a Solti művészetét legjobban jellemző – Karizma és vitalitás címmel – tíz CD-ből álló albumot jelentetett meg fiatalkori felvételeiből.

Karmesteri előadásmódját energikusnak, robbanékonynak, „vulkanikus temperamentumúnak” nevezték. A zeneszerzői előírásokat szentként tisztelte, és ragaszkodott ahhoz, hogy azt a tiszta hangzást és instrumentális gazdagságot, amelyet a stúdiókban produkálni lehet, a koncerttermekben is életre keltsék. Mivel zenészeitől keményen, ellentmondást nem tűrően követelte meg a pontosságot és a kottahűséget, ráragadt a „porosz” jelző, ugyanakkor muzikalitását, stílusismeretét, zenekarformáló személyiségét mindenki elismerte. Élete derekától folyamatosan támogatta a fiatal tehetségeket, akik számára ösztöndíjat alapított.

A cikket a Neokohn oldalán olvashatják teljes terjedelmében.