A világ zsidósága nem vizsgázott rosszul

Kihívásokkal teli évet zártunk és bizonytalan jövő áll előttünk. Köves Slomó rabbival a járvány okozta kihívásokról, közösségépítésről és az EMIH szervezeteinek fejlődéséről beszélgettünk.

 

– Ros hásáná környékén indokoltnak tűnik, hogy néhány szóban visszatekintsünk a mögöttünk álló – és a koronavírus okán egyáltalán nem könnyű – évre. Mi az, amit a számos fejlemény közül a legnagyobb eredményként értékelsz és mi az, ami a legkomolyabb kihívásnak bizonyult 5780-ban számodra, illetve a közösség számára?

– A zsidó hagyomány­ban nemcsak Ros hásáná, hanem már az azt megelőző Elul hónap, il­letve az újévet követő 10, ún. bűn­bánó nap is a számvetés időszaka. Ilyenkor fontos letárt készíteni, mindenekelőtt a személyes dolgainkat illetően, de közösségi szinten ugyanígy, akár nemzetközi kitekintésben is. Sok rétege van a kérdésnek, de az biztos, hogy az elmúlt évben mindannyiunk életét elsősorban a koronavírus határozta meg. Tulajdonképpen ez az első olyan alkalom, amikor a világ csaknem teljes lakosságát, az emberiség egészét ennyire közvetlenül érinti, a mindennapjait ilyen szinten meghatározza valami. A másik oldalról nekünk, zsidóknak komoly tapasztalatunk van abban, hogy egy új kihívással találkozva miként tudunk úgy alkalmazkodni, hogy az előállt helyzetet olyan próbatételnek tekintsük, ami által meg is lehet erősödni. Sajnos minden ilyen kihívás, minden ilyen próbatétel áldozatokkal is jár, az életek elveszítésén túl változatos személyes és közösségi szintű veszteségekkel, de szerintem elmondható, hogy a világ zsidósága összességében nem vizsgázott rosszul. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartom kiemelni, hogy Izrael békét kötött két arab állammal is. Olyan államokkal, amelyek Izrael létét sem ismerték el, és ahol a zsidó állam nem szerepelt az iskolai térképeken. Alig pár nap elteltével pedig már állandó repülőjárat van az egyezményt megkötő felek között.

Ha Magyarországra evezünk, szerintem bátran kijelenthetjük, hogy a közösség a nehézségek dacára nem valamiféle fölösleges és önmagáról az első adandó alkalommal levetendő dologként tekintett a zsidó közösségi, vallási életre, az oktatásra. Épp ellenkezőleg: stabil alapként számolt ezekkel, amelyekből kiindulva még egy ilyen különleges és nehéz helyzetben is képesek lehetünk kialakítani azokat a módokat, amelyeket követve magát a közösségi és vallási életet is folytatni tudjuk. Szerintem ezek pozitív fejlemények, amik miatt bizakodásra van okunk. Azután persze van egy személyes szintje is a számvetésnek, amelyet azonban mindenkinek magában kell rendeznie.

 

– Ha már itt tartunk, mondanál azért néhány szót a személyes tapasztalataidról is?

– Az életemben ez volt az egyetlen olyan időszak, amikor minden gyerekem otthon volt és a szokásosnál több időt tölthettem velük. Ez minden nehézség dacára nagyon sok tartalékot rejt és rengeteg pozitív oldala van.

 

– Idén lesz az Óbudai Zsinagóga megnyitásának 10 éves évfordulója. Engem ez személyesen is érint, ugyanis a feleségemmel 19 év után ott találkoztam először.

– Az első Ros hásánán, nem?

 

– Így van, idén tíz éve.

– Igen, ez szinte felfoghatatlan. Nem akarok patetikusan fogalmazni, de azért az tényleg nagy dolog, hogy 10 évvel ezelőtt, amikor az Óbudai Zsinagógát megnyitottuk, az, hogy egy új zsinagóga nyíljon Budapesten, elképzelhetetlen volt.

Az pedig, hogy az egy olyan zsinagóga legyen, amely 50 éve parlagon hever, még elképzelhetetlenebb. Ráadásul mindez a közösség összefogásával, saját erejéből valósulhatott meg. Szeretnék emlékeztetni, hogy nem Fidesz-kormány volt an­nak idején. Azóta számtalanszor ta­lálkoztam azzal, hogy „persze, a fideszes barátok elintézték”, de szó nincs erről: az EMIH a körülmé­nyek­től függetlenül ugyanazt a mun­kát végzi. Akkoriban mindenhonnan olyasmiket lehetett hallani, hogy „kell az EMIH-nek mutatóba egy történelmi zsinagóga, mert az még nincs neki, de ez úgyis csak egy ki tudja, hányadik múzeum lesz, mert nincsenek zsidók, akik zsi­nagógába akarnak járni”, lásd az üresen kongó zsinagógákat. Na most bárki bármit mond, a helyzet az, hogy az elmúlt 10 évben 4-5 zsi­na­gógát is megnyitottunk, és ha va­laki elmegy ezekbe a zsinagógákba, az óbudaiba, a Zsilipbe vagy a Várba például, akkor láthatja, hogy élet­tel teli közösségekről beszélünk.

Szerintem ez nagyon nagy dolog. Mintha a magyar zsidó hagyományra valami új épülne, valami olyasmi, ami sok mindenkit meg tud szólítani. Ezért én töretlenül azt gondolom, hogy ez a jó irány. Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy a Budavári Zsinagógát nagyon nagy sikerrel vezető rabbi a saját tanítványunk, és számos ilyen tanítvány vár még arra valamelyik izraeli vagy amerikai rabbiiskolában, hogy hasonló zsinagógát vezethessen.

 

– Az újév kiváló alkalom arra is, hogy előre tekintsünk. Milyen terveket fontolgatsz, mik azok a feladatok, amelyekre az elkövetkezendő hónapokban még biztosan meghatározó koronavírus tudatában a leginkább koncentrálsz?

– A következő évek feladata az, hogy újabb és újabb közösségeket nyissunk. Konkrétan dolgozunk is egy-két olyan épületnek, zsinagógának a rehabilitációján, amelyek valamikor zsinagógák voltak és visszanyerhetnék szakrális mivoltukat. A már beharangozott Bocskai úti zsinagógán pedig az utolsó simítások zajlanak. Azt szerettük volna, hogy Ros hásánára megnyíljon, ám a járványügyi helyzetet látva ezt elvetettük, mert azt gondoltuk, hogy most szabadtéren kell rendezni az imákat, ott viszont erre nincs lehetőség. Úgyhogy valószínűleg közvetlenül az ünnepek után nyithatja meg a kapuit.

 

– Nagyon jó ezt hallani. Ugyanakkor az EMIH-nek vannak más intézményei is: iskolák, idősotthon-hálózat, kóser ellátás. Várható ezekkel kapcsolatban valamilyen fejlemény a közeljövőben?

– Az oktatásra hagyományosan nagy hangsúlyt fektettünk, és ennek az általános iskola, illetve a gimnázium esetében, hála Istennek, már látjuk is a gyümölcsét. A Milton Egyetem fejlesztése viszont már egy sokkal hosszabb távú és érzékenyebb feladat, hiszen egy alapvetően világi felsőoktatást nyújtó egyetemről van szó, ahol a hallgatók nagy része nem zsidó. Ez egy magánegyetem, amit az EMIH megvásárolt és amiből egy olyan modern intézményt szeretnénk létrehozni, amely egyszerre szolgálja ki a többségi társadalmat, miközben csatlakozási pontot is jelent a többségi társadalom fiataljai számára a zsidóság megismeréséhez és ad lehetőséget fiatal zsidóknak is arra, hogy a tanulmányaikat részben világi, részben vallási környezetben végezhessék.

 Ehhez nagyon fontos volt az egyetem anyagi helyzetét stabilizálni, ami, úgy tűnik, sikerült is az elmúlt két évben. A következő fontos lépés, hogy a zsidó tanszéket, szakokat, a tantárgyak rendszerét felépítsük, és nagy örömmel jelenthetem be, hogy sikerült megnyernünk egy egészen különleges filozófia professzort a célnak, aki egyben rabbi is. Egy amerikai professzorról van szó, akinek Heidegger a kutatási területe, ami önmagában egy nagyon érdekes párosítás, hiszen Heidegger egy olyan filozófus volt, aki nem állt nagyon messze a Harmadik Birodalomtól. A professzor a családjával együtt a koronavírus-járvány kellős közepén érkezett meg Budapestre, és az ő feladata lesz felépíteni a judaisztika tanszéket az egyetemen. Egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon sikeres lesz, hiszen ezelőtt hét éven keresztül hasonló munkát végzett a Lauder Business Schoolban, Bécsben. Nemcsak a tudását tekintve, hanem emberileg is nagyon különleges valaki, rendkívül megnyerő személyiség. Nagy reményeket fűzök a munkájához.

A koronavírusra visszatérve pedig azt szeretném hangsúlyozni, hogy még nem volt olyan válság, ami nem ért volna egyszer véget, és azt gondolom, hogy a járvány vége is belátható közelségben van már. Nekünk pedig arra kell készülünk, hogy amíg a jelenlegi helyzet fennáll, addig ahhoz igazodva, ám amint a mostani állapot véget ér, újra teljes erővel a normál ügymenetben tudjuk folytatni azokat a dolgokat, amelyeket egyébként is csinálunk. A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy minden lejtmenet tulajdonképpen egy újabb felemelkedést készít elő, illetve van egy jiddis mondás, amely szerint egy tűzeset után általában meg szoktunk gazdagodni, úgyhogy én is ezt kívánom mindannyiunknak!

 

Az interjú eredetileg Megyeri A. Jonatán podcast műsorában hangzott el. Itt a közel egyórás műsor kivonatolt verziója olvasható.

A podcast egyfajta internetes műsorcsatorna, melyen hang- vagy hang és videó formátumban közölnek műsorokat. A csatornára feliratkozott fogyasztók élőben vagy automatikusan letöltve offline követhetik figyelemmel. Megyeri A. Jonatán blogjához, a Lekvár és Jamhez kapcsolódó podcast műsor egyedülálló magyar nyelvű zsidó csatorna, mely röviddel indulása után már nagy népszerűségre tett szert.

 

Megyeri A. Jonatán interjúja