„A túlélésünkről beszéltünk egy zsinagóga falai között”

Van, akit megmagyarázhatatlan szorongással tölt el a csomagolás. Van, aki, amikor elindul otthonról, tízszer ellenőrzi, hogy bezárta-e az ajtót. Vagy hogy elzárta-e a gázt. Van, aki depressziótól, pánikrohamoktól vagy megmagyarázhatatlan szorongástól szenved, ami rányomja bélyegét a munkájára vagy a magánéletére. Magára ismert? A holokauszt traumájának lenyomatai megjelenhetnek a túlélők leszármazottainál. Ennek a jelenségnek a felismerésében és a terápiás lehetőségek megismertetésében segít a Sorsról sorsra program.

 

Út a felismeréshez

– 16 éves korom óta voltak szorongásos, depressziós időszakaim. Terápiából terápiába kerültem, valahogy nem találtam meg azt a szakembert, aki képes segíteni. Hol jobban voltam, hol kevésbé, hol gyógyszert kellett szednem, hol elhagyhattam. Rengeteg epizódon mentem keresztül – eleveníti fel életének ezt a különösen nehéz időszakát Répás Krisztina, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség munkatársa, aki a Sorsról sorsra elnevezésű, a holokauszt transzgenerációs tüneteiről szóló komplex program ötletgazdája.

– A különböző terápiák és gyógyszerek mellett sokat olvastam, főleg Feldmár András könyveit. Aztán 2017 volt az egyik év, amely fordulópontot hozott az életemben, mert ekkor találkoztam Szilágyi Betty pszichoterapeutával, aki először ismerte fel, hogy a visszatérő depressziónak valami elakadás az oka. Bettyhez családállításra is mentem, ahol már az első alkalommal megjelent a holokauszt témája. De, érdekes módon, még ekkor sem mozdult meg az az energia, az a letapadás. Viszont elkezdtünk a kiskori traumáimmal dolgozni – idézi fel.

Aztán Krisztinának az egyik éjszaka borzalmas pánikrohama volt. Megfogadta, hogy egy időre abbahagyja a munkát, és álláskeresési járadékra megy. A pánikrohamot ugyanis az akkori munkahelyén uralkodó légkörnek tulajdonította. – Ekkor voltam harmincéves – meséli. Az álláskeresési időszak alatt sokat járt át édesanyjához, ahol volt idő beszélgetni a múltról, családról, és volt alkalom régi iratokat, emlékeket nézegetni. – Találtam dokumentumot arról, hogy a nagypapámat mikor és hány évre vitték el. Feltűnt a papíron, hogy egy őszi nap volt, és nagyapa pont 30 éves volt. Akkor tudatosult bennem, hogy nekem pontosan 30 évesen, szintén ősszel volt az a borzalmas pánikrohamom – mondja. A megrázó felismerést követően azonnal felkereste terapeutáját. A legközelebbi családállításon már kirajzolódott a nagypapa holokausztélményének transzgenerációs lenyomata Krisztinában.

A Sorsról sorsra születése

– Én már nem találkozhattam nagyapámmal, de sokat hallottam róla édesanyámtól. Nem tudom, hogy nagymamámmal összeillő pár voltak-e, így a távolból úgy tűnik nekem, hogy inkább nem. Nagymama nem volt zsidó, mintha nagypapa tudatosan vegyes házasságra törekedett volna. A gyermekkoromban nemigen esett szó a család zsidó gyökereiről. Miközben valahol mindig előbukkant egy történetfoszlány arról, hogy volt idő, amikor készült maceszgombóc leves, voltak rejtélyes gyertyatartók a családban. De ezekről a dolgokról beszélni nem nagyon lehetett. Idén januárban kerültem az EMIH-hez. Ez egy másik fontos fordulópont. Az EMIH nemcsak egy munkahely, hanem egy olyan zsidó környezetet is jelent, ahol tudják, hogy létezhetnek ilyen elakadások. Egyik ötletelésen, amikor programokat terveztünk, dobtam be, hogy foglalkozni lehetne ezekkel a transzgenerációs elakadásokkal. Nyitottak voltak rá – foglalja össze a Sorsról sorsra program keletkezését. Krisztina a saját történetén keresztül élte meg, hogy a transzgenerációs elakadások feloldása nemcsak a mindennapok problémáinak menedzselésében jelent könnyebbséget, hanem az önelfogadásban is segítette. – Beleástam magam ebbe a témába, sok filmet nézek, olvasok, ami segíti felszakadni bennem ezt az elfojtott, cipelt traumát. Nemrégiben megnéztem egy 2014-es videót, amelyben Köves Slomó a Peszáchról beszélt. A negyedik percnél valami mélyről jövő fájdalom tört fel bennem, és elkezdtem zokogni. Akkor már nem lepődtem meg, mert tudtam, hogy ez a sírás miért történt. Még mindig dolgozom ezen, meg kell tanulnom kezelni a szorongást, és tudatosítanom kell magamban, hogy a pániknak nincs alapja, mert nekem nem kell sárga csillagot hordanom a kabátomon, nyugodtan utazhatok és nem kell félnem az utcán – meséli, hozzátéve, hogy száz százalékosan sosem lehet ezeket a traumákat feldolgozni, de meg lehet tanulni élni velük.

A traumák felszínre hozása

Így született Répás Krisztina saját történetéből, terápiás útjából egy sikeres program, a Sorsról sorsra. A kezdeményezés szakmai megvalósításáért Preisz Éva Eszter pszichiáter-pszichoterapeuta felelt, akit Krisztina keresett meg. – Családterápiák, családállítások során gyakran előfordul, hogy a terápiába vont illetőnél kiderül, van egy olyan zsidó felmenői ág, amelynek traumái a következő generációk szintjére is legördülnek. Amikor ez a felszínre kerül, az elindítja a gyógyulás folyamatát – mondja Preisz Éva Eszter, aki hangsúlyozza, hogy a transzgenerációs lenyomatok felismerése nélkülözhetetlen a terápiás folyamatokban. – Rengeteg hatás ér minket a születésünket követően a fejlődésünk során, amelyek formálnak minket. A hatások között van genetikai, szocializációs, transzgenerációs és a sorsunk maga. Ezekből áll össze az, hogy milyen életutat fogunk bejárni – magyarázza a szakember. A transzgenerációs hatások mélyen húzódnak, de nagyon is észrevehetően, a mindennapokban jelentkeznek, korlátozó módon makacsul tudnak jelen lenni. – Amikor a terapeuta falakba ütközik, mert a feltárt emlékek, azaz a szocializáció szintjén megjelenő okokkal nem lehet a páciens tüneteit magyarázni, akkor érdemes elkezdeni olyan források után kutatni, amelyekről nem is biztos, hogy tud a terápiába vont személy. Ilyenkor kerülnek elő a felmenők. Sokszor találkozunk például a női ágon azzal, hogy bántalmazottak voltak. Ez is lehet transzgenerációs örökség, nem csak a holokauszt vagy az üldözöttség. Sőt, kutatásokból tudjuk, hogy az üldözők leszármazottai is szenvednek mindenféle tünetektől. A holokauszt lenyomatainak transzgenerációs átörökítése az egyik legkutatottabb terület ebben a témakörben. Sok interjú, vizsgálat született a korábbi terápiás tapasztalatokból – magyarázza Preisz Éva, hozzáfűzve, hogy a Sorsról sorsra program a holokauszt által okozott traumát célozza, és abban szeretne segítséget adni, hogy azok az emberek, akiknél ez a trauma a mindennapokban megjelenő tünetekben jelentkezik, be tudják ezt azonosítani, és megismerjék a terápiás lehetőségeket.

Előadás és terápiás csoport

A Sorsról sorsra ötlet megszületését követően a program életre hívói, Éva és Krisztina először egy – a témáról szóló – előadást szerveztek az újlipótvárosi Zsilip Központba. Akkor határozták el, hogy indítanak egy háromalkalmas, kiscsoportos foglalkozást azoknak, akik érintettek a holokauszt traumájának transzgenerációs átörökítése kapcsán, mert ebben a keretben személyesebben is lehet a tünetekkel foglalkozni. Az előadást követően tizenöten jelezték, hogy érdekelné őket a csoportos traumafeldolgozás. Végül nyolcan kezdték el a foglalkozást: korra, nemre, foglalkozásra tekintettel is heterogén csoport alakult. – Peszáchot követően le is ment a három csoportfoglalkozás. Még egy alkalommal fogunk találkozni, egy sábeszi vacsorán, ahol ezt a közös munkát megkoronázzuk – meséli Éva.

És miért csoportos foglalkozás? – Ezekben a speciális kérdéskörökben nagyobb erő, több felszabadító élmény rejlik a beszélgetéseken és a pszichodráma gyakorlatain keresztül, mintha egyéniben kapnának segítséget a páciensek – válaszolja.

Közös trauma – közös feldolgozás

A foglalkozásokat Preisz Éva Eszter és kollégái, Róza Ráchel felnőtt klinikai szakpszichológus és Földes György családállító tanácsadó gondosan építették fel. Egy részletesebb bemutatkozással kezdték a csoporttagok, hogy megismerjék egymást, majd elkezdtek megfogalmazódni a közös problémák. – A csoportmunkában az is jó, hogy a résztvevők azzal szembesülnek, hogy nem egyedül küzdenek ilyen gondokkal, mások is hasonló élményekkel élnek. Ez a felismerés hozza létre azt a biztonságos és megtartó erőt sugárzó közeget, amelyben aztán a csoportmunka folyik. Megindító és megható volt az is, hogy a Zsilipben, a zsinagógában találkoztunk. A túlélésünkről beszéltünk egy zsinagóga falai között – fogalmaz Éva. A csoport tagjai valamilyen önismereti folyamaton már átmentek korábban, így sejtették, hogy problémáik nem függetlenek a felmenők traumáitól.

Mik ezek a problémák, amik transzgenerációs traumákról árulkodnak? – Állandó szorongás, beilleszkedési nehézségek, maximalizmus, a belső elvárások magas szintje, ami lefárasztja az embert. Ezek olyan tünetek, amelyek rontják az életminőséget és akadályozzák a mindennapokban való boldogulást. Sokan azt érzik, csak toporognak egyhelyben: a megoldatlan párkapcsolati, munkahelyi problémájukból nem látják a továbblépés lehetőségét – tudjuk meg Évától. De a csoport tagjait nemcsak a hasonló, napi szinten jelentkező kihívások jellemezték, hanem a közös, kelet-európai zsidó sors is. A legtöbbjük kiskamaszként, véletlenül tudta meg származását, otthoni keresgélések kapcsán kerültek elő dokumentumok, tárgyak, amikből aztán rájöttek a családjuk zsidó származására. Sokuknál jellemezte a családot a származás elhallgatása, még akkor is, ha az nem volt titok. A csoportfoglalkozáson a résztvevőknek több közös céljuk is volt: az örökölt trauma felismerésén és hátterének feltárásán túl ahhoz kerestek támpontokat, hogy hogyan tudják megakadályozni ezeknek a traumatikus jelenségeknek a továbbörökítését a következő nemzedékre.

A Sorsról sorsra folytatódik

Preisz Éva Eszter és Répás Krisztina azt tervezik, hogy újra szerveznek egy előadást, és újra megnyitnak egy háromalkalmas csoportterápiás foglalkozást. A Sorsról sorsra egy különleges kezdeményezés, Magyarországon egyedülálló, noha vannak olyan pszichológiai munkák, amelyekre a kezdeményezők támaszkodni tudnak. Ilyen például az izraeli Dina Wardi könyve, az „Emlékmécsesek: a Holocaust gyermekei”. A kötet részletesen taglalja azt, hogyan hatotta át a holokauszt traumája a testileg-lelkileg tönkrement túlélők gyerekeinek életét is. Preisz Éva Eszter azt tervezi, hogy a Sorsról sorsra programot részletesen kidolgozzák és módszertanná fejlesztik a kollégáival.