Léb rabbi egész életét vándorbottal a kezében töltötte. Ritkán maradt ott éjjelre, ahol nappal volt. Csak szombaton és ünnepnapkor sötétedett rá ugyanazon a helyen az éjszaka.

Azonban bárhol is időzött reb Léb, még a legeldugottabb falucskában is talált legalább kilenc zsidót, akikkel együtt ő volt a tizedik, így mindig minjánban tudott imádkozni. Életében csupán egyszer fenyegette a veszély, hogy minján nélkül marad. És méghozzá nem is a hét valamelyik egyszerű hétköznapján, de még csak nem is a szent szombaton, hanem a zsidóság legszentebb napján, jom kipurkor látszott úgy, hogy nem lesz meg a közösségi imához szükséges minimális tíz fő.

Vándorlása közben, erev jom kipur napján váratlanul rettenetes vihar érte utol, ezért nem tudta olyan tempóban folytatni útját, mint előtte. Nagy küszködéssel, az orkán erejű széllel szemben vonszolta maga után a sáros úton kocsiját a legközelebbi faluig. Amikor a vihar elült, már késő lett volna továbbindulni a városba, ahová eredetileg tartott, így kénytelen volt a faluban maradni.

Rabbi Léb elment a kocsmároshoz, ahol mint minden esztendőben, úgy akkor is egy külön szobában gyűltek össze a környék tanyáin élő zsidók, hogy közösségben imádkozhassanak. Minden esztendőben az őszi ünnepekre minjánt szerveztek. Újévkor is itt gyűltek össze, ezért a kocsmáros Weinberger biztosította a rabbit, hogy ne aggódjon, aznap sem fog hiányozni a kellő számú férfi.

Az est közeledett, reb Léb levetette az esőtől átázott ruháját, s a patakban rituális fürdőt vett, majd a szekerén hurcolt ládája aljából előszedte a szárazon maradt egyszerű ünneplőjét, táleszát és kitlijét, majd bevonult abba a helyiségbe, amelyet az imádkozás helyéül kijelöltek és recitálni kezdte a „tefiló zakó”-t, a tulajdonképpeni imát megelőző szövegrészleteket:

„Ezennel teljes szívvel megbocsátok mindazoknak, akik személyesen vagy anyagilag sértettek engem, rágalmaztak, vagy meggyaláztak, mindenkinek megbocsátok, aki ellenem elkövetett bármilyen olyan sérelmet, amit ember ember ellen képes tenni. Senki se legyen ezekért megbüntetve. És ahogy én minden ellenem vétkezőnek megbocsátok, kérlek Örökkévaló, hogy adj kegyelmet nekem mások szemében is, hogy ők is teljes szívvel képesek legyenek megbocsátani nekem…”

Teljes áhítatba merülve vette a szörnyű hírt a rabbi, hogy mégsem lesz meg a minján! A szomszédos faluból ugyanis két zsidó váratlanul a városi zsinagógába ment imádkozni, így aztán a rabbival együtt csak kilenc felnőtt férfi van. A tizedik hiányzott.

A hír szöges buzogány erejével sújtott le a jelenlévőkre. Ilyen csapásra nem számítottak. Halotti csend nehezedett a szobára. Mit lehet hát tenni? Rövid szünet után a rabbi szólalt meg elsőnek:

– Nincs hát lehetőség valahonnét mégis egy zsidót előteremteni?

– Nincs. – jött a válasz. – A legközelebbi falu, ahol minján van együtt, jó néhány mérföldre esik innen. Ily előrehaladott órában már nem lehetséges odajutni és még vissza is térni időben.

– Talán van a faluban egy hitehagyott, aki hajlandó lenne visszatérni a zsidóságához? – feszegette tovább a rabbi a dolgot.

– Nincs hitehagyott sem – hangzott a válasz. – Csak…

– Csak? – húzta fel szemöldökét reb Léb.

– Csak a földesurunk – dadogták egyesek.

– No, akkor mire várunk? – pattant fel a rabbi, de a környezete csak legyintett: – Már negyven évvel ezelőtt, még ifjú korában elhagyta a zsidó vallást…

– És nem fejezte ki e hosszú idő alatt egyszer sem óhaját, hogy ismét zsidó akarna lenni? – tudakolódott tovább rabbi Léb.

– Erről nem tudunk.

– Buzgó katolikus a földesúr? Gyakran jár templomba? Sűrűn érintkezik a plébánossal? – pörögtek a kérdések a rabbi szájából.

– Ó nem. Ritkán látni a templomban, s csak évente párszor vesz részt a falu vallásos életében.

Ennél több nem kellett rabbi Lébnek. Hol lakik? A jelenlévők az opálos ablaktáblán keresztül a dombon álló kastélyra mutattak. Erre reb Léb levette táleszét, és kitlijében, vagyis halotti köntösében hagyta el a szobát.

Nyomasztó félelem szállta meg a zsidók lelkét. Ki tudja vajon micsoda veszedelem fenyegeti őket az idegen rabbi hirtelen elhatározása miatt. A földesúr mindig is távol tartotta magát a zsidóktól, még jobban, mint a templomtól. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában, ahogy az emberek maguk elé meredtek a félhomályban.

Aztán hirtelen lépteket hallottak, majd két ember alakja rajzolódott ki. Elöl a rabbi, mögötte pedig a földesúr, méghozzá kitliben és táleszban. Reb Léb arca halovány volt, az urasá, meg mintha sírt volna.

Alig volt idejük felocsúdni a csodálkozásból, amikor a rabbi szólt az előimádkozónak, hogy kezdje meg az imát. Ugyanekkor felnyitotta az egyszerű frigyszekrényt és átnyújtotta a tóratekercset a földesúrnak. 

Az előimádkozó a bevezető szavakat mondta. Ekkor a rabbi az imaasztal mellé állott és amikor az előimádkozó a következő szavakhoz ért: „Bijesivó sel maaló…” – „az ég beleegyezésével és a község beleegyezésével az imádkozás közösen van engedélyezve a vétkesekkel”, a rabbi és a földesúr jajveszékelő sírásban törtek ki. A közösség az engesztelőnapokkor egyébként is jobban meg volt rendülve a szokásosnál.

Késő este a legtöbben kemény fekhelyre tértek meg, ám a földesúr az imaszobában maradt és táleszába burkolózva egész éjjel a frigyszekrény mellett állt és keserves könnyek között verte a mellkasát. Teste görcsösen vonaglott meg minden egyes csapásnál, mintha csak a lelkét sóhajtotta volna ki a bensőség áhítatával. Amikor hajnalban visszatért a közösség, a földesurat ugyan abban az állapotban találták. Végigimádkozták a napot, s már a „neiló”, vagyis a záróimához közeledtek, a földesúr még mindig görcsösen szorította magához a tóratekercset.

Jom kipur vége felé járt már, s következett a „Semá Jiszoél”, a „Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk. Egyetlen Egy!” A földesúr pedig a korábbiaknál is jobban magához szorította a tekercset és dörgő hangon mondta a hitvallás megmásíthatatlan szavait. Az arca lángolt, szemei szikráztak. Majd hétszer ismételte az előimádkozó szavait: „Hasém hü hoelojkim” „Az Örökkévaló az Úr!” – utóbbi szavakat már olyan erővel mondotta, mintha hétszer csapott volna villám a házba. Az emberek félve néztek körül, hogy romok között állnak-e, s élnek-e még egyáltalán. 

Amint újból és újból felhangzottak a földesúr ajkain ezek a szavak, hangja úgy erősbödött egyre jobban. Úgy tűnt, mintha alakja a magasba emelkedne és csaknem az égig nyúlna. Körülötte a dicsfény fényes világossággal töltötte meg az imatermet.

A zsidók behunyták a szemüket, mert nem bírták a fénysugarak vakító világosságát. Amikor pedig az utolsó, hetedik alkalommal ismételte a földesúr az előimádkozó szavait, hirtelen csend támadt. Amint az imádkozók felnyitották a szemeiket, még mindig látták a földesurat a nyitott frigyszekrény mellett állni, aki végül finom mozdulattal visszacsúsztatta a Tórát a helyére, majd szíve utolsót dobbant, s összecsuklott.

Az ünnep kimenetele utáni esti imát már minján nélkül kellett elmondani. A tizedik holtan feküdt… Amikor néhány nap múlva felbontották az elhunyt végrendeletét, az irat egy vallomással kezdődött, melyben a földesúr reményét fejezte ki, hogy képes lesz még közelgő halála előtt bűnbánatot tartani, s zsidóként elhagyni a földet. Könnyelműségből tért ki, de emiatt soha nem volt nyugalma. Csak szívében maradt zsidónak, mire tanú féltve őrzött tfilinje és tálesza, melyet a trezorban őrzött kitérése napjától kezdve.

Rabbi Lébnek kellett a faluba keveredni, hogy a földesúr még halála előtt feloldozást nyerhessen negyven éves bűnei alól. Örökségét a környék szegény zsidó családjaira hagyta, azzal a feltétellel, hogy azok mikvét, iskolát és zsinagógát építenek a faluban. Egy évvel később már népes zsidó közösség élt ott, ahol korábban még minján sem volt.

Fotó: Chabad.org