Ázárjá rabbi mondta Jehuda rabbi, Simon rabbi fiának nevében a következő történetet (Vájikrá Rábá 23:3):
Volt egyszer egy király, aki a szolgálóival gyümölcsöst telepíttetett és a kert gondozását egy felügyelőre bízta. Telt-múlt az idő, és a király visszatért, hogy ellenőrizze a birtokát, ám gyümölcstől roskadozó fák helyett gyommal, tövisekkel benőtt, gondozatlan kertet talált. Már éppen hívatni akarta udvari kertészeit, hogy tarolják le a gyümölcsöst, ám ekkor lenézett a földre és egy apró, de annál csodálatosabb rózsaszínű virágot pillantott meg. Közelebb hajolt, beszívta a kis virág illatát, háborgó lelke lecsillapodott és így szólt: „Ezért az egy kis virágért megkímélem az egész kertet”. Ugyanígy van ezzel az Örökkévaló is, mondja Ázárjá rabbi. A világ, melyet a Tóráért teremtett, tele van tüskékkel. Ám az Örökkévaló megtalálta benne az apró, rózsaszínű virágot, Izrael népét. Magához emelte, beszívta illatát, nekik adta a tízparancsolatot és megnyugodott, amikor a tóraadásnál azt mondta a nép: „megtesszük és meghallgatjuk”. Azt mondta az egyetlen Szent, legyen áldott a Neve: „Meneküljön meg az egész kert a virág érdemében. Meneküljön meg a világ a Tóra és Izrael népe érdemében.”
A midrás elmondja, hogy mielőtt Isten átadta a Tórát a zsidó népnek, a hegyek összevesztek, mert mindegyik azt akarta, hogy rajta történjen meg a tóraadás. Az egyik magasságával, a másik dús legelőivel kérkedett. Csak a Szináj-hegy nem szólt semmit, mert úgy vélte, hogy ő se nem magas, se nem szép, biztosan nem őt választja majd Isten. Ám éppen szerénysége miatt került sor végül éppen a Szináj-hegyen a tóraadásra. Bölcseink hozzáteszik, hogy nem véletlenül szemelt ki az Örökkévaló éppen egy hegyet szemelt ki és nem egy síkságot vagy egy völgyet. Arra tanít ez minket, hogy
az embernek tudatában kell lennie saját képességeinek és lehetőségeinek, ám kerülnie kell a kérkedést. Legyen hegy, de szerény, szemérmes hegy. Ne dicsekedjen saját érdemeivel, de ne is tagadja le azokat.
Isten nemcsak kiválasztotta a Szináj-hegyet, hanem díszbe is öltöztette erre az alkalomra. A sivár, kopasz hegyháton fű zöldellt és virágok nyíltak. A tóraadás szentséget adott a hegynek, ám a dísz és a szentség csak átmeneti volt, csak a tóraadás idejére szólt mindez. Amikor a Teremtő hangja bezengte az egész világot, ahogy elmondta a tízparancsolatot, különleges virágillat töltötte be a levegőt. Ám azt követően, ahogy az Isteni Jelenlét eltávozott a hegyről, a Szináj-hegy visszavedlett egyszerű, sivár sivatagi heggyé, olyannyira, hogy nem is tudjuk bizonyosan, valójában hol fekszik a Szináj-hegy és pontosan hol történt a tóraadás.
Isten azért döntött úgy, hogy a sivatagban adja át a Tórát, nem pedig Izrael Földjén, mert nem akarta, hogy bármelyik törzs is azt mondhassa majd, hogy előrébb való a többinél, hiszen az ő területén adta át az Örökkévaló a Tórát Izrael népének. Azt sem akarta, hogy a következő nemzedékek úgy véljék, a Szináj-hegy szent és oda kell felzarándokolni, ezért nem is tudjuk ma már megkülönböztetni a Szináj-hegyet a többi környékbeli magaslattól. Az utolsó, aki még tudta, hogy hol keresse és akiről Tánách, a zsidó Biblia feljegyezte, hogy oda menekült az üldözői elől, Élijáhu (Illés) próféta volt, azonban Isten nem vette ezt jó néven, és a próféta isteni parancsra kénytelen volt visszamenni a Szentföldre.
Egyetlen helyen azonban máig létezik a Szináj-hegy. Ez pedig bennünk van, mindnyájunkban, a zsidó nép minden egyes tagjában. Ahhoz, hogy ezt megértsük, több mint háromezer évet kell ugranunk előre az időben, a XIX. század végére – XX. század elejére. Ekkor ugyanis valami egészen csodálatosan történt: a Szentföldre egyre nagyobb számban érkező zsidók kitartó, fáradhatatlan, sokszor emberfeletti munkájának eredményeképpen a kétezer éven át szinte alig virágzó és alig termő Ország virágba borult, zöldellni kezdett. Ahogy a zsidók megérkeztek az országukba, a Szináj-hegy virágpompája elborította az izraeli domboldalakat. A virágzással beteljesülnek a próféciák:
Örvendenek majd puszta és sivatag, és ujjong a vadon és virul mint a nárcisz. Virulva virul és ujjong, bizony ujjongva és vigadva: a Libanon dicsősége adatott neki, a Kármel és Sáron dísze; ők látni fogják az Örökkévaló dicsőségét, Istenünk díszét. (Jesája 35:1-2)
Míg a Szináj-hegy szentsége csupán átmeneti volt, addig Izrael Földje magában hordozza a szentséget. Izraelben a szentség nem elválasztható a földtől, hanem belülről fakad. A Szentföld virágzása a próféciák megvalósulását jelenti. A megváltás folyamata a szemünk előtt bontakozik ki. A zsidók hazatértek, elkezdték megművelni a földet és megtörtént a csoda: a föld virágba borult, termést hoz. Az Örökkévaló megáldja választott népének örök tulajdonul ígért földjét, nekünk pedig kötelességünk megművelni, betartva az erre vonatkozó parancsolatokat, hogy még több áldást kaphassunk Istentől.
Sávuotkor a Szináj-hegy virágzásának emlékére szokás virágokkal díszíteni otthonainkat és a zsinagógákat. Erről a szokásról bővebben itt írtunk.
Kellemes ünnepet kívánunk!