Valahol, egy kelet-európai kisvárosban élt egyszer egy ember, Hersel, akinek sok jó szokása mellett volt egy kiállhatatlan tulajdonsága: túlságosan sokat beszélt, mesélt, pletykálkodott másokról. Egyszerűen nem tudta visszatartani magát: ahogy hallott valakiről valamit, máris tovább kellett adnia. És mivel sok mindenkivel üzletelt, sok történetet és szóbeszédet hallott… Fürdött a feléje irányuló figyelemben, és elmondhatatlan örömöt okozott a számára, amikor az emberek nevettek a történetein. Így azután a mesék egyre fordulatosabbakká, egyre izgalmasabbakká váltak, ahogy újra és újra elmondta azokat, és a kezdetben egyszerű és ártalmatlannak tűnő mendemondákból hatalmas és szerteágazó történetek keletkeztek, amelyeknek, mondanunk sem kell, a fele sem volt igaz.

Hiába volt emberünk jószívű és segítőkész és hiába tudta, hogy pletykálkodni nem való, mégis azt gondolta, hogy a meséi nagy része úgyis megtörtént, az a kis rész pedig, amit hozzáköltött, igazán csak mások szórakozását szolgálja. Így aztán nem sokat töprengett a dolgon, és nem változtatott a szokásán.

Egy napon Hersel valami nagyon furcsát hallott a város egy másik üzletemberéről, akit Slojménak hívtak. A dolog igaznak is tűnt, érdekesnek is, így azon melegében nekiállt fűnek-fának elmesélni az esetet. Persze mások sem voltak restek – ki ne akarna továbbadni egy izgalmas történetet? – és a hír futótűzként terjedt el a városkában, a főszereplője pedig, a kitárgyalt üzletember, kétségbeesetten futott a rabbihoz: „Rabbi, csak te segíthetsz rajtam! Az egész városban mindenki rólam beszél, soha többet senki nem köt velem majd üzletet. Mi lesz így velem? Mi lesz a feleségemmel és a tizenkét gyerekemmel, miből tartom majd el őket?”

A rabbi azonnal tudta, merről fúj a szél, és ki terjesztette el a pletykát, így haladéktalanul magához rendelte a mesélős kedvében lévő embert, és kérdőre vonta. Amikor Hersel megtudta, milyen szomorú helyzetbe sodorta Slojmét azzal, hogy nem tudta tartani a száját, őszintén sajnálkozott, és nagyon bántotta a dolog. „Mondd, rabbi, mit tehetnék, hogy helyrehozzam a hibát? Bármit megteszek, amit csak mondasz!”

A rabbi komolyan ránézett, és így szólt: „Van egy tollal alaposan megtömött párnád otthon?” – „Hogyne lenne, rabbi, számos párnánk van. Eladjam őket? Vásároljak még hozzájuk?” – kérdezte lelkesen. – „Csak hozz ide egyet közülük” – mondta a rabbi. Az ember kicsit értetlenkedve hazaszaladt, és kisvártatva megjelent egy szép gömbölyűre tömött párnával. A rabbi kinyitotta az ablakot, majd, Hersel legnagyobb megrökönyödésére, egy kést vett elő, és azt mondta: „Hasítsd fel a párnát!” –„De rabbi!” – kiáltott fel Hersel, – „az borzalmas piszkot csinál ám. Megtelik a tollakkal a szobád.” – „Tedd, amit mondtam” – szólt ellentmondást nem tűrő hangon a rabbi. Herselnek nem volt más választása, felhasította a párna huzatát. Milliónyi toll repült azonnal szanaszét a szobában. Toll borította az asztalt, a rabbit és magát Herselt is, tollak úsztak még a kihűlt teában is. A nyitott ablakon át egy fuvallat nagy tollcsomót ragadott magával, ki az utcára. Az emberek ámulva nézték a nem mindennapi látványt.

Eltelt jó néhány perc. „Most pedig szedd össze a tollakat. Az összeset, egy se hiányozzék. Gyűjtsd össze min­det, és töltsd meg velük újra a párnát, hogy úgy álljon, mint azelőtt!” Hersel hitetlenkedve bámult a rabbira: „Rabbi, lehetetlent kérsz” – hebegte. – „Ha csak azok­ról a tollakról lenne szó, amik itt vannak a szobában, valahogyan összeszedhetném. De azokat, amik ki­re­pültek az utcára? Képtelenség!”

„Valóban, igazad van” – bólintott jelentőségteljesen a rabbi. – „Így van ez a pletykálkodással is. Ahogyan az a kis kiszínezett történet elhagyja a szádat, nincs hatalmad fölötte. Nem tudod, merre viszi a szél, ki, kinek adja tovább, és nem lehet többé visszahozni.”

Hersel végre megértette, miért olyan nagy baj az, hogy úton-útfélen pletykákat terjeszt. És attól fogva soha többé nem pletykálkodott.

Megjelent: Egység Magazin 31. évfolyam 144. szám – 2021. július 1.