Hiába keresné a dönméket a szaloniki népszámlálási adatokban, nem találna róluk információt, hiszen ezek a zsidók a muszlimok táborába olvadtak be, a népszámláláskor muszlimnak vallották magukat, titokban azonban egy sajátságos zsidó rítus szerint imádkoznak a nyilvánosságtól elzárva. 

Egy bő száz éven át tartó gazdasági és kulturális felívelés után, Szaloniki és a várossal szimbiózisban élő jelentős számú zsidó közösség is kisebbfajta hanyatlásnak indult. Ennek fő oka a kereskedelmi útvonalak átalakulásában rejlett. Ebben az elkeseredett hangulatban érkezett a városba egy karakán fellépésű, jó szónoki képességekkel megáldott ember, aki magát a zsidó Messiásnak állította be. Sábtáj Cvi (1626–1676) egyre növekvő népszerűsége zavarta az oszmán hatóságokat, akik választás elé állították: halál vagy az iszlám vallás felvétele. Sábtáj Cvi az utóbbit választotta, a Szaloniki-i zsidó közösségből pedig 300 zsidó család követte a példáját.

Az iszlámra tért zsidókat – a török hitehagyott szó után – dönméknek nevezték el. Ők magukat maiminoknak hívták, ami héberül igazhívőt jelent. A nyilvánosság szemében muszlimoknak mutatkoztak, valójában viszont az iszlám, a judaizmus és a Sábtáj Cvi-féle tanok titkos egyvelegét követték.

A dönme szekta tagjai a belső életüket annyira titokban élték, hogy még a szekta lényegét és történetét kutató Gersom Scholem (1897–1982), a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora sem tudta szóra bírni a közösség egyetlen tagját sem. Így aztán nem is meglepő, hogy valóságos szenzációszámba ment, amikor 1977-ben egy francia újságírónak sikerült megszólaltatnia egy 40 éves, Isztambulban élő dönme nőt, ám az ő szűkszavú nyilatkozata is számos kérdőjelet hagyott maga után.

Annyi mindenesetre kiderült, hogy a szektán belül is három csoport működik, amelyek tagjai eltérő mélységben tartják be a muszlim vallást. Egy azonban közös bennük: mecsetbe egyikőjük sem jár. A nő elmondta, hogy nagyapja még a spanyol zsidók nyelvét beszélte és a családja Szalonikiben minden este kiment a tengerhez, ahol a hullámok felé kiáltották: „Sábtáj, várjuk jöttödet!”

Bár a dönmék életéről valóban keveset tudunk, néhány érdekességet mégis megismerhetünk Strauss Adolf (1853–1944) néprajzíró, a Balkán egyik fő kutatója, a Keleti Akadémia tanára jóvoltából, aki egy mára elfeledett, 1897-ben írt, négy folytatásos cikkben ismertette szaloniki titkos csoportját. A sorozatot Strauss az alábbiakkal kezdte:

„Mindenki ismeri létezésüket Szalnokiben, de alig van valaki, ki róluk bővebb felvilágosítást tudna adni. Amit róluk utcaszéltiben megtudunk, az mind olyan különösen hangzó, homályba burkolt és titokzatos, sőt ellentmondó is, hogy ezután ítéletet vagy véleményt mondani róluk nem lehet. A dönmék olyan elzárkózottan élnek saját maguk között, hogy idegen szektájuk titkaiba bele nem hatolhatott. De éppen az elzárkózottságuk csak még hozzájárult a külvilág kíváncsiságához s így egész mítosz fejlődött a Dönmék vagy sabbatosok életéről, viselt dolgairól Szalonikiben.”

Strauss professzor leírta, hogy miután Sábtáj Cvi elment a városból, és a hívek vezetését fő tanítványára, Jákov Frankra (1726–1791) bízta, aki a mestere halálhírét kezdte terjeszteni, hozzátéve, hogy Cvi „messiáslelke” benne él tovább. Így aztán a Sábtájt addig követő zsidók egy része elfogadta Jákovot.

Amikor ez Sábtáj Cvi fülébe jutott, akkor kiátkozta Jákov Frankot, aki egyúttal el is hagyta Szalonikit, s Podóliában a katolikus hitre tért át, ám a szaloniki híveinek azt mondta, hogy az égbe tér vissza, s a tengerparton várjanak rá. Így aztán Jákov Frank kívánságának megfelelően, a megvezetett „Jakobosok” közül minden héten egy asszony a gyermekével kiment a tengerpartra. 

Az 1800-as évek elején rövid időn belül a dönmék két nagy szellemi vezetőjüket is elveszítették. Ekkor, a hagyományaik szerint, az Örökkévaló angyal képében megjelent előttük és közölte, hogy új prófétát küld nekik, aki viszont csak addig marad az ő közvetítője, amíg meg nem házasodik vagy tükörhöz nem nyúl.

Az új vezetőt Beráchjá Russónak (1695–1740), vagy törökösen Oszmán-Babának hívták, ám alig hogy átvette a közösség vezetését, megnősült, így elveszítette prófétai képességét. Halála után többen kételkedtek abban, hogy Oszmán-Baba valaha is próféta lett volna, ám voltak olyanok, akik szentül hittek ebben, ők hozták létre a harmadik csoportot.

A három csoport összetétele a hívek társadalmi helyzetét is tükrözi. 

Az első szekta tagjai, az úgynevezett ősi sabbatosok, akik közül sokan Szmirnából vándoroltak Sábtáj Cvivel Szalonikibe, a „smirli” nevet viselték. A 19. század végén a közösségük – amelyet hivatalosan Karavejonak neveztek – főképp jómódú kereskedőkből állt.

A második szektához a Jákov Frank követői tartoznak. Az úgynevezett „Jakabosok” csoportja többnyire török hivatalnokokból állt, és csak igen kevés kereskedő vagy kézműves volt közöttük.

A dönmék legfiatalabb csoportját az Oszmán-Baba hívei alkották, akiket hivatalosan a „Honius” névvel illettek. Ők a dönmék legszegényebb rétegéből, munkásokból és napszámosokból kerültek ki.

Habár mindhárom dönme csoport nyíltan mohamedánnak vallotta magát, így is voltak elkönyvelve a népszámlálásokkor, mégis megtartották a zsidó vallást, méghozzá úgy, ahogy Sábtáj Cvi nekik átadta. Azonban erről a kettős életről a hatóságok tudomást sem akartak venni, helyette szigorúan előírták számukra a mecsetek látogatását, időnként üldözték is őket. Hisni pasa, Szaloniki kormányzója egyszer úgy próbálta meg a dönmék titkos vallását megismerni, hogy három asszonyt forró vízzel teli kádba ültetett, amelybe egyre hordták a forrásban lévő vizet, azonban az asszonyok jajszó nélkül főttek halálra…

A dönmék vallásának alapját 15 pontban foglalták össze, amelyek Strauss professzor fordításában így hangoznak:

1. Egy az Isten és Sábtáj Cvi az ő prófétája. Ádám, Ábrahám, Jicchák, Jákov, Mózes, Eszter stb. pedig mind részei Sábtáj Cvi lelkének. Ezért a követői azt hiszik, hogy Sábtáj már 18-szor jött a világra különböző nevek alatt.

2. A világot kizárólag a maiminok számára teremtette az Örökkévaló, ezért hivatásuk magukat védelmezni.

3. A nem-zsidókat „kelipá”-nak nevezik. Mely elnevezés abból a kabbalisztikus szellemből fakad, hogy a Zohár könyvében a kelipa szó többször szerepel, a szellemi tartalom nélküli nyers tömeget jelezve, ellentétben a szephirákkal, mely a magasabb eszmékkel foglalkozókat jelenti.

4. A maimin nem vehet nőül kelipát, de zsidó nőt sem, amíg a zsidók Sábtáj Cvi messiás voltát el nem ismerik.

5. A túlvilági paradicsom a maiminok és a zsidók számára van.

6. A kelipák lelke a testükkel együtt az alvilágban mennek tönkre.

7. A zsidók még nem maiminok, de azokká lesznek, ha majd elismerik, hogy Ádám, Jákov, Mózes stb. mind részei Sábtáj lelkének.

8. Ami a jogokat és kötelességeket illeti, Mózes törvényei a mérvadók.

9. Ne gyűlöljétek a zsidókat, mert majd testvéreitekké lesznek.

10. Meg lesz büntetve, aki a maimini vallásról zsidónak vagy kelipának valamit beszél. A zsidókat a Teremtő jó útra fogja téríteni, nem a maiminok dolga a zsidókat a paradicsomba vezető útra terelni.

11. Kötelesség külsőleg muzulmánnak feltűnni, de belül megmaradni igazi zsidónak.

12. A maiminok az iszlám kormánynak alázatossággal tartoznak. A muzulmánok megvédik és háborút viselnek a maiminokért, ezért védelmezni kell az iszlám vallást, a Koránt, stb. De nem szabad iszlám törvényszék elé menni, hanem a peres ügyeket mindig Mózes törvényei szerint kell megoldani.

13. Isten tiltja a maiminok számára a szeszesital fogyasztását.

14. Egy maiminnak legyen két neve, egy a világ számára, és egy a túlvilágnak.

15. Napjában kétszer kell említeni az Örökkévaló nevét.

A dönmék imaházait Kalnak nevezik, amelyből a 19. század végén öt darab létezett Szalonikiben: Kal-Assiel, Kal-Levi, Kal-Natan, Kal-Kohen és Kal-Haleva. A kalok köré mindig dönme házat építenek, hogy kívülről semmiféle feltűnést ne keltsenek. A férfiak és a nők fehér ruhát öltöttek az imaházban, melyet reggel bekészítenek a kalba, hogy csak ott öltsék fel, az utcán egyáltalán nem mutatkoznak ilyesmiben.

Érdekes szokás, hogy az imaházba férfi csakis a feleségével együtt látogathat, ha egy asszony beteg volt vagy más ok miatt nem tudott imaházba menni, akkor a férjnek kötelező volt otthon ápolnia, s kalba nem mehetett.

Az előimádkozót pajtánnak hívják, aki a hívőkkel egy tágas teremben imádkozik, amelyet nagy, zöld viaszgyertyák lángja világít meg. Az imádkozás alatt a hívők csendben vannak. A szertartást az összes jelenlévő, spanyol-ladino nyelven elmondott verse zárja, amely Sábtáj Cvi eljövetelét sürgeti. Az imádkozás közös evéssel fejeződik be.

A kalokban szokás, hogy a szertartás után a férfi hívők megölelik és arcon csókolják a másikat – összhangban azzal a szabállyal, hogy nem szabad egymást gyűlölniük. Azonban, aki távol marad a közösségtől, azt afracsaként tekintik, akit minden közösségbeli jogától megfosztanak, kiközösítenek, sőt még üldöznek is.

Két nagy ünnepet tartanak: a születésnapot és a bárányünnepet. A születésnapot miseberáchnak nevezik, és a három szekta, az általuk elismert prófétájának születésnapját üli meg áv hónap 9-én, amikor a világon minden zsidó a Szentélyek lerombolása miatt böjtöl. A bárányünnepet pedig tavasszal tartják annak emlékére, hogy egyszer Sábtáj Cvi egy hibátlan bárányt küldött híveinek, hogy közösen, egyetértésben fogyasszák el. Érdekes, hogy mindkét ünnepen csak a házas emberek vehetnek részt, a fiatalság nem.

A dönmék első, igazán látványos megnyilvánulása 1902-ben történt, amikor a városkép egyik fő formálója, Vitaliano Poselli (1838–1918) építész tervei alapján felépíttették saját imaházukat, a Jeni Dzsamit. Azonban a reprezentatív „Dönme mecsetet” alig 20 évig használhatták csupán, ugyanis 1922-ben, amikor a város török lakosságát kitelepítették, akkor az iszlám vallásuk miatt nekik is menniük kellett.

Ez az akkor fájdalmas kitelepítés végül a második világháborúban az életüket mentette meg, hiszen így elkerülhették a deportálásokat. 

A hátrahagyott épületben egy ideig a régészeti múzeumot helyezték el, manapság pedig alkalmi kiállítóhelyként működik. 

A dönme közösség titokzatosságához hozzájárul az is, hogy az 1917-es nagy tűzvészben a feljegyzéseik többsége megsemmisült. A kitelepítésük előtt a megmaradt könyvtárukat a Szaloniki-i zsidó hitközségre bízták, amely aztán a vészkorszakban tűnt el.

Források (a saját feljegyzéseken kívül):

Strauss Adolf, „A dönmék Salonikiben. 1. rész”, Egyenlőség, 1897. 16. évf. 27. szám, 12. old.

Strauss Adolf, „A dönmék Salonikiben. 2. rész”, Egyenlőség, 1897. 16. évf. 28. szám melléklet, 4. old.

Strauss Adolf, „A dönmék Salonikiben. 3. rész”, Egyenlőség, 1897. 16. évf. 29. szám, 7–8. old.

Strauss Adolf, „A dönmék Salonikiben. 4. rész”, Egyenlőség, 1897. 16. évf. 30. szám, 8–9. old.

„Sábtáj Cvi követői – Évszázadok múltán először nyilatkozik a »Dönme« szekta egyik tagja”, Uj Kelet, 1977. 58. évf. 8878. szám, 3. old.