Élt valaha Galícia határában egy falusi zsidó – nevezzük reb Slajmének –, aki bár nem volt a legpéldásabb ember, ha az alkalom úgy adta, akkor szívesen meghallgatta a nagy Báál Sém Tov egy-egy tanítását.
Mint minden évben, akkor is elérkezett az esztendő legfélelmesebb napja, jom kipur, melyet reb Slajme elhatározta, hogy a szomszéd városban tölti, mert oda kellemes hangú kántort szerződtettek az őszi ünnepekre. Útnak is indult az erdőn keresztül, ám egyszeriben eltévedt. Az utak elvesztek, az ösvények megszakadtak, körös-körül már csak a rengeteg magasodott fenyegetően fölé.
A kétségbeesett embert ott érte a este, megjelentek a csillagok is a sötét boltozaton. Beköszöntött az ünnep, úgy, hogy reb Slajme semmiféle előkészületet sem tett.
Ahogy személyes labirintusában tévelygett, végiggondolta nemcsak az elmúlt évet, de egész életét is. Minden öröme, nyomorúsága, hibája és jótette felidéződött benne. De mily keserv! De kevesen voltak a jótettei! És hányszor előfordult, hogy bár tudta volna mi a helyes, ő mégis önös érdekét választotta. Hányszor volt hitetlen, s hányszor nem értette meg mások nyomorúságát…
Most pedig imádkozni akart, bűnbánatot tenni az Örökkévaló előtt, s lám, nem tudott. Mert imáit mindig csak ledarálta, odaadás és őszinte hit nélkül, nem is meglepő, hogy most egy imakönyvi fordulat nem jött a szájára.
Szívét most először kerítette hatalmába a mély megbánás, egyszerre a keserűség tüskés kezei szorongatták mellkasát. S ekkor jutott eszébe a Báál Sém Tov egyik tanításának foszlánya:
„Aki gyermeki, tiszta és igaz hittel csak egyetlen szót vagy akár csak egyetlen betűt küld az ég felé, annak az imája kedvesebb lesz a Teremtő előtt, mint ezer lélek nélkül lemorzsolt hosszú ima!”
A Báál Sém Tov szavai hirtelen felmelegítették testét, széttárta karjait és az ágak, gallyak rengetegén át felkiáltott: „Istenem, látod, nem tudom az imát, amit most kellene mondanom, mégis bizakodó szívvel állok előtted. Csak az imák betűi tódulnak ajkamra, melyeknek önmagukban nincs értelmük, de előtted imává fonódnak össze. Fogadd hát kegyelemmel tőlem ezeket a betűket, mert hát ezek is csak a Te szolgáid, és én csak ezeket ismerem tiszta szívből…”
Aztán mély áhítattal, halkan az alef-bészt kezdte mormolni, egyik héber szent betűt a másik után, amikor pedig a végére ért, akkor előröl kezdte. Mikor pedig kinyitotta a szemeit, már a pirkadat világította meg a ligetet, melyen túl már a város látszott. Míg ő az alef-bészt mondta, addig a fák szétváltak, hogy megmutassák az utat. Ekkor tért meg végleg reb Slajme, s így lett a Báál Sém Tov egyik legelkötelezettebb haszidja.
| A „Zsidó legendák – Alef-bész”, Egyenlőség, 1924. 43. évf. 13. szám, 7. oldala alapján. |