Szeretet: A lélek legtisztább kifejeződése

Ahogy a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.

-Példabeszédek 27:19
A szeretet a lélek transzcendenciája a test fölött.
– A Rebbe
 
Mi a szeretet?

A szeretet az emberi lét egyik legfon­tosabb összetevője. A szeretet adni és kapni. A szeretet lehetővé teszi szá­munkra, hogy beleéljük magunkat egy másik ember szerepébe, és hogy egymásik ember beleélje magát a miénk-be. A szeretet a gyökere és az alap­ja minden kölcsönös emberi egymás­ra hatásnak. Ahhoz, hogy értelmes életet éljünk, többet kell tudnunk aszeretetről, és meg kell tanulnunk, ho­gyan építsük be az életünkbe.

Első pillantásra azt hinné az em­ber, hogy a szeretetre ugyanúgy van szükségünk, mint bármi másra.

Akadályokkal nézünk szembe, ha a szeretetre úgy tekintünk, mint más testi szükségletünkre. Az étel és az ital földi elemek, amelyek a testünk fenntartásá­hoz kellenek, míg a szeretet az Örökké­való nyelve, és a lelkünket tartja fent.

Az igazi szeretet transzcendens, az Örökkévalóhoz kapcsolja anyagi létünket, s következésképp minden­kit, aki körülvesz minket. Sajnos na­gyon gyakori eset, hogy önző módon, olyan valamiként tekintünk a szeretet­re, mint amit szeretnénk megszerezni, amire szükségünk van, az igazi szere­tet azonban, mivelhogy az Örökkéva­lóhoz fűződő kapcsolatunk szerves ré­sze, önzetlen.

Egyik legalapvetőbb elvünk a „Sze­resd felebarátodat, mint önmagadat!” Hogyan lehetséges ez, ha bármi más­nál jobban szeretjük önmagunkat? Az igazi, önzetlen szeretet azonban nem a testből, hanem a leiekből fakad. A sze­retet a szellem uralma az anyag felett. Az anyagiság puszta meghatározásá­nál fogva két tárgy nem foglalhatja el egyidejűleg ugyanazt a teret. A lélekazonban idő és tér fölött áll, s ugyan­akkor a nárcizmus fölött is, miáltal le­hetségessé válik, hogy igazán megosszuk lényünket valakivel.

A bölcs Hillél mondotta: „Ne tedd másokkal azt, amit nem szeretnél ön-magaddal tenni. Ez az egész Tóra, a többi csak kommentár.” Az isteni bölcsesség egyvalamire való: hogy megta­nítson minket szeretni, felülemelkedni anyagi korlátainkon, és egy spirituálisabb helyre jutni. Ilyen utazás csak a lelken keresztül lehetséges, és a nyelv, amelyet útközben meg kell tanulnunk, a szeretet. Amikor valakinek a szemé­be nézünk, és szeretjük azt a valakit, felülemelkedünk az anyagi világon, és kapcsolatba lépünk az Örökkévalóval. A szeretet isteni cselekedet, a leg­tisztább módja annak, hogy egy másik ember lelkét és a magunkét tápláljuk. Az igaz szeretetben egyik lélek üd­vözli a másikat.

 

Miért van szükségünk szeretetre?

Bizonyos értelemben mindannyian eltávolodtunk igazi önmagunktól. A születés a lélek utazásának kezdete, amely isteni forrásától elindulva neki­vág, hogy egy nem természetes álla­potban, az anyagiság földjén éljen. Ép­pen ezért egész életünkben sóvárgunk az után, hogy ismét egyesüljünk valódi énünkkel. A lelkünket keressük, a ben­nünk lévő isteni szikrát. A sürgős kész­tetés, amit a „Szeretném, ha törődne velem valaki” vagy az „intim közelség­re vágyom” szavakkal fejezünk ki. va­lójában az a vágy, ami arra ösztönöz minket, hogy emelkedjünk fölül anya­gi létünkön, és kapcsolódjunk a lel­kűnkhöz. Bizonyos értelemben tehát egy másik embert szeretni ugyanaz, mint az Örökkévalót szeretni, és vica versa.

A kétfajta szeretet – az önző és az önzetlen – homlokegyenest ellenkezik egymással. Az önző szeretet feltételes szeretet: azzal a feltétellel szeretünk, ha szükségleteink kielégülnek. és ha a választott személy nem szolgálja a szükségleteinket, akkor azt elutasítjuk, és máshol folytatjuk a keresést.

Az önzetlen szeretet azonban azt jelenti, hogy felülemelkedünk a sa­ját szükségleteinken. Azt jelenti, hogy túllépünk önmagunkon, igazán összekapcsolódunk a másik ember lel­kével, és ilyenformán az Örökkévaló­val. Amikor a szeretet transzcendens, egy magasabb helyre érünk, és együtt nyújtjuk kezünket az Örökkévaló felé. Az ilyen önzetlen szeretetnek nincse­nek feltételei, nem határozzuk meg fo­lyamatosan újra meg újra a kívánsága­inkat és a szükségleteinket.

A feltételes, önző szeretet a felté­telek nem teljesülése esetén elsorvad, a feltétel nélküli, önzetlen szeretet vi­szont változatlan és örök. A feltételes szeretet nagyon gyakran azt jelenti,hogy az egyik fél eltávolodik. A feltétel nélküli szeretet ezzel szemben a transzcendencia szeretete, s ez képessé teszi az embert arra, hogy félretegye önző vágyait, és ennek megfelelően szeres­se a másik embert.

A feltételes szeretet nem segíti elő a fejlődést, szemben a feltétel nélkü­li szeretettel, amely az emberi fejlődés alapja. Ez a szeretet átfogó jellegű: túláradó, és nemcsak az ember köz­vetlen szükségleteire, hanem az egész emberre hat. Míg a feltételes szeretet csupán egy része az ember életének, a feltétlen szeretet az ember egész léte­zésének szerves része. És végezetül ezaz az eszköz, amelynek révén megta­nuljuk megtapasztalni a legmagasabb realitást: az Örökkévalót.

A szeretet következésképp az az alapzat, amelyre egész világunk épül. Minden törvényünk, minden magatar­tásformánk, minden kölcsönös egy­másra hatásunk erről a tőről fakad. Minden civilizációnak és erkölcsiség­nek a szeretet a gyökere. Szeretet nél­kül nem élhetnénk békében egymás­sal, nem lehetnénk tekintettel egymás szükségleteire, és nem kezelhetnénk mindenkit ugyanazzal az együttérzés­sel, mint amiben mi is szeretnénk ré­szesülni.

 

Hogyan tudunk önzetlenül szeretni?

Először talán ijesztőnek tűnik az ön­zetlen szeretet vállalása. Könnyebb és biztonságosabb a magunk feltételei szerint szeretni. Az önzetlen szeretet ezzel szemben kockázattal és kiszol­gáltatottsággal jár. Nekünk azonban meg kell tanulnunk örömmel fogadni ezt az újfajta kiszolgáltatottságot, mi­vel pontosan ez teszi az önzetlen sze­retetet olyan örömtelivé: az a kilátás, hogy megoszthatjuk a lelkünket vala­kivel.

Ahhoz, hogy önzetlenül tudjunk szeretni, először is meg kell tanulnunk önmagunkat szeretni, harmóniát kell teremteni testünk és lelkünk között. Ez azt jelenti, hogy meg kell értenünk, kik is vagyunk valójában, és hogy mi dolgunk a földön. Azt jelenti, hogy tu­domásul vesszük a küldetésünket, és nem törődünk a figyelmünket elvonó dolgokkal. Ha konfliktusban vagyunkönmagunkkal, hogyan is várhatnánk, hogy egy másik embert stabilan sze­retni tudunk?

Néha nem könnyű megtanulni, sze­retni önmagunkat. Az egó eredendően nem létezhet együtt az Örökkévalóval, mivel az ember vagy a maga célját kö­veti, vagy az Örökkévalóét, vagy önma­ga teremtette, független lénynek tartja magát, vagy az Örökkévaló képére te­remtettnek. A fejlődés érdekében meg kell tanulnunk felfüggesztenünk az egónkat, ki kell üríteni önmagunkat, helyet kell teremtenünk valami számá­ra, ami nagyobb, mint mi vagyunk.

Ha nem találunk utat az Örökkéva­ló szeretetéhez, ha nem tanuljuk meg szeretni a lelkűnkben lakozó Örökké­valót, azon vesszük észre magunkat, hogy szüntelenül keressük a szerete­tet. Gyermekként először megtanul­juk elfogadni a szeretetet szüléinktől,testvéreinktől, a környezetünktől, és csak érettebb korunkban kezdjük ke­resni egy idegen szeretetét, egy olyan emberét, aki a házasságban életre szó­ló társunk lesz.

A házastársak közötti, a családtag­ok közötti és a barátok közötti szeretet természetesen mind más és más. Egy közös tulajdonság azonban mindegyik­ben megvan: az ember és az Örökké­való közötti szeretetet tükrözik, és az Örökkévaló minden teremtményében megvan az a képesség, hogy nagy ma­gasságokba jusson.

Minden egyes földi dolog méltó rá, hogy számon tartsuk és tiszteljük, és minden egyes ember olyan, mint a gyémánt. Előfordulhat, hogy egy gyé­mánt piszkosnak látszik, a felszín alatt azonban páratlan szépség és kecses-ség rejlik: a külső megjelenésére és akörnyezetére való tekintet nélkül nagy értéket képvisel.

Ennek megfelelően kell kezelnünk mindenkit, akivel összehoz minket a sors. Tiszteletben kell tartanunk a belső értékeit, és minden lehetséges módon a segítségére kell lennünk. Ha az illető külseje piszkosnak látszik, próbáljuk meg rávenni, hogy tisztálkodjon meg. Ha nyers a modora, segítsük hozzá, hogy tanulhasson, és a belső forrásait igénybe véve csiszolódhasson.

Ez a szeretet igazi eszméje: érté­kelni minden embert, tekintet nélkül arra, hogy kiféle-miféle, és segíteni mindenkit abban, hogy a lehető leg­jobb emberré váljon. Ahogy a bölcsmondotta: „A bűnt kell eltörölni, nem a bűnösöket.” Nem kell szeretni min­den egyes dolgot, amit egy bizonyos személy tesz, de fontos, hogy magát a személyt feltétel nélkül szeressük. Nem kell elfogadnunk egy másik em­ber döntéseit, és nem kell arra taníta­nunk a gyermekeinket, hogy ők is eze­ket a döntéseket kövessék, de azért el kell fogadnunk az illetőt. Még ha el­utasítjuk is egy bizonyos népcsoport filozófiáját, akkor sem szabad elutasí­tanunk magát a népet.

Egy gyerek egyszer megkérdezett egy rabbit, hogy miért teremtette Isten az embert két szemmel, mi­ért nincs abból is csak egy, mint az orrból vagy a szájból. ”Azért, hogy a bal szemeddel önmagadat nézd, hogy lásd, hogyan tehetned jobbá magad, a jobb szemeddel pedig szeretettel nézd a többi embert, mindig keresd meg a legjobb tulaj­donságaikat.”

A szeretet nem azt jelenti, hogy elárasztunk valakit minden olyasmivel, ami véleményünk szerint jó neki – a szeretet a másik ember egyéniségének az értékelése. A szeretet megkívánja, hogy a lehető legnagyobb figyelem­mel forduljunk mindenki felé, kezdve a családunkkal, és folytatva egészében a világgal. Ez azt jelenti, hogy fölül kell emelkednünk a magunk keskeny látó­terén, és meg kell tanulnunk minden­kit szeretni, tekintet nélkül a szárma­zására, a múltjára, az iskolázottságára, a személyiségére és a temperamentu­mára.

Az ilyen önzetlen, egészséges szere­tethez hozzátartozik egy bizonyos fokú iskolázottság és fegyelem is. Ez mind személyes, mind közösségi szinten, mind gyerekek, mind felnőttek eseté­ben érvényes. A szeretet nem azt je­lenti, hogy csökkentjük az elvárásokat. Nem igazán szereti gyermekét a szülő, amikor úgynevezett „szeretetből” nem fegyelmezi meg a gyermekét, amikor az valami rossz vagy ártalmas dolgot művel.

A szeretet mindenekelőtt a jóra szolgáló erő. Ez az az eszköz, amely­nek révén az ember eléri a kozmikus egységet: az egymással, az Örökké­valóval és a világmindenséggel valóegységet. Tehát a szeretet nevében tegyünk valamilyen jóindulatú gesztust az első embernek, akivel találkozunk, legyen az a házastársunk vagy egy ide­gen, tegyünk valami jót, még akkor is, ha semmilyen viszonzást nem várha­tunk. Ne csak a magunk feltételei közthozzuk be a szeretetet az életünkbe, hanem az előre megszabott határain­kon túl is.

Tanuljuk meg új módon szeretni a családunkat. Ne csak azért szeressük őket, mert a családtag hús a húsunk­ból, vér a vérünkből, hanem azért is, mert az Örökkévaló gyermekei. Lefek­tetéskor már ezzel az újfajta szeretettel csókoljuk meg gyermekeinket. Olyan szeretettel, amelyben ott lobog isteni lelkünk tüze.

Vállaljuk fel az önzetlen szeretetet; legyen ez a mi nemzedékünk felhívá­sa. Szeressük egymást, hogy egységet teremtsünk ember és ember, ember és az Örökkévaló között. Technikai értelemben vett egységünket tekint­sük lehetőségnek arra, hogy minden­kiben elültessük a szeretetet: először önmagunkban, aztán a családunkban, a társaságunkban, az országban, ahol élünk, és végül az egész világon. Siet­tessük a napot, amikor majd nem leszsem irigység, sem viszály, csak szere­tet és egység.

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartalmazza: Si­mon Jacobson, Toward a Meaningful Life, William Morrow and Company.

Megjelent: Egység Magazin 17. évfolyam 61. szám – 2014. augusztus 4.