Ne csapjuk be magunkat!

Ros HáSáná közeledtével különösen alkalmas az idő az önvizsgálatra, mind magunkat, mind tágabb környezetünket illetően, s erre “a világ miniatűr mása”, azaz a mikrokozmosz, különösen alkalmas kiindulási pont.

Az emberi szervezetnek vannak közös feladatai, amelyeknek végrehajtásában a test valamennyi szerve részt vesz, és vannak önálló feladatai, amelyek egy bizonyos vagy néhány szervre korlátozódnak. Az utóbbi esetben az adott szervnek külön erőt kell kifejtenie, hogy végrehajtsa saját, egyéni feladatát, míg a közös feladatok könnyebben teljesíthetőek. Mi történik, ha egy adott szerv feladja “egyéniségét”, lemond saját feladatáról, s minden erejét a közös feladat végrehajtására fordítja?

Első pillantásra talán úgy tűnhet, hogy előnyt kovácsolhat ebből azáltal, hogy energiát takarít meg, és a többi szervhez képest nagyobb részt vállal a test közös feladatainak végrehajtásában. Ám aligha kell bizonyítani, hogy ez végzetes eredménnyel járna mind azt a bizonyos szervet, mind pedig a szervezet egészét tekintve. Az adott szerv elveszíti identitását és leglényegesebb tulajdonságait, amelyek képessé tették annak a bizonyos feladatnak a végrehajtására. Ha pedig képtelenné válik arra, hogy végrehajtsa az adott feladatot, előbb-utóbb elsorvad, és a közös feladat elvégzésében sem tud részt venni. Ha pedig a szervezet egésze kényszerül nélkülözni azt a bizonyos funkciót, illetve veszíti el az adott szervet, az az egész test számára káros, sőt végzetes következményekkel jár, különösen ha a szerv életfontosságú.

Ez a hasonlat különösen alkalmas arra, hogy megvilágítsa az egyén helyzetét a társadalomban, a kisebbségét az államban és a nemzetét a nemzetek közösségében. Különösképpen igaz ez a mi esetünkben, mind a nemzet, a nép, mind pedig a zsidó egyén szintjén.

Parányi kisebbség

A zsidó nép, amelyről már régen is azt tartották, hogy “a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt” (5Mózes 7:7.), parányi kisebbség a világ nemzetei között. A zsidó egyén általában kisebbségben van saját környezetében, sőt szomorú, de néhol még saját népük körében is kisebbséget alkotnak azok a zsidók, akik a szent Tóra parancsolatai szerint élnek.

Miben határozható meg népünk és a zsidó egyén különleges feladata?

Természetesen jóval könnyebb egy testrész feladatának leírása, mint a nemzetek közösségébe tartozó nép funkciójának megállapítása. Ám a zsidó nép esetében, amely a legkülönfélébb tapasztalatokkal és hosszú évezredeken átívelő történelemmel büszkélkedhet, a válasz nem is oly nehéz.

Nem territórium, nem nyelv

Egy viszonylag egyszerűnek mondható, kizárásos eljárás segítségével könnyen meghatározhatjuk azokat a tényezőket, amelyek fontos szerepet játszottak népünk létében és fennmaradásában, és segítségükkel könnyűszerrel megállapíthatjuk népünk lényegi tulajdonságait, illetve feladatát.

Népünk hosszú történelmének objektív áttekintéséből kiderül, hogy fennmaradásunk nem az anyagi javaknak vagy a fizikai erőnek köszönhető. A zsidó nép állama még legvirágzóbb időszakában, Salamon király uralma alatt is jelentéktelennek mondható az akkori világbirodalmakkal, Egyiptommal, Asszíriával, Babilóniával összehasonlítva. Ugyanígy nem tulajdonítható az államiságnak vagy a haza létezésének, hiszen történelmének hosszú évszázadai alatt népünk nem rendelkezett saját állammal, diaszpórában élt. De nem is a nyelv, hiszen a beszélt nyelvben az arámi már a bibliai időkben kezdte kiszorítani a hébert: aSzentírás egyes részeit, a teljes Babilóniai Talmudot, a Zohárt és számos más könyvet már ezen a nyelven írtak. Száádjá gáon és Maimonides idejében a (szefárd) zsidók arabul beszéltek, a későbbi korszakokban pedig (az askenázok) jiddisül és más nyelveken. S még csak nem is a világi kultúra tartotta fenn népünket, hiszen az korszakról korszakra változott.

A zsidókat minden körülmények között kizárólag a Tóra parancsolatai kísérték végig, amelyeket állhatatosan betartottak mindennapi életükben.

Az asszimilánsok eltűntek

S támadtak ugyan időről időre szakadár csoportok, amelyek megkísérelték az elszakadást az igaz judaizmustól, mint például a bálványimádást hirdető mozgalmak az Első Szentély idején, a hellenizmus követői a Második Szentély korában, a karaiták és mások, de ezek mind-mind eltűntek. Elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a Tóra és a micvák alkotják népünk legbenső lényegét és legfontosabb feladatát, akár a zsidó mint egyén, akár a zsidó nép és az egész emberiség viszonylatában.

Ebből adódik a logikus következtetés: más nemzetek utánzása aligha segíti elő a zsidó nép fennmaradását, sőt éppenséggel létében veszélyezteti, fenyegeti; s ahelyett hogy kivívná tetszésüket, csak fokozza ellenséges érzületüket. Hasonlóképpen, azok a zsidók, akik a nem vallásos csoportok jóindulatát próbálják elnyerni azáltal, hogy engedményeket tesznek, és kompromisszumot kötnek a Tóra és a parancsolatok dolgában, nem csupán saját létüket és népünk egészének létét ássák alá — hiszen a Tóra és a parancsolatok teszik ki életünket és létünket –, hanem saját céljaikat is veszélyeztetik, hiszen egy effajta magatartás csakis megvetést és lenézést vált ki, s joggal: bármilyen kicsiny engedményt is teszünk ma, az előbb-utóbb nagyobbakhoz vezet. Az Örökkévaló iránti kötelességünk elhanyagolásával embertársaink iránti kötelességeinkről is megfeledkezünk, s ki a megmondhatója annak, mikor és hol állunk meg a lejtőn?

Másságunk: erősségünk

Fel kell ismerni az igazságot: létünkben és fennmaradásunkban a Tórához és előírásaihoz való ragaszkodásunk játszotta a legfontosabb szerepet. Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy a könnyebbik utat választjuk, ne csábítson el a csalóka előny, a látszólagos haszon reménye!

Létezésünk titka az, hogy “e nép egyedül fog lakni” (4Mózes 23:9.): valamennyiünk, akár nő, akár férfi, az Egyetlen Istenben hivén, az egyetlen, örök és megváltozhatatlan Tóra szerint él. “Másságunk” és gondolataink, életmódunk önállósága nem gyengeségünk, épp ellenkezőleg: erősségünk.

Megjelent: Egység Magazin 5. évfolyam 22. szám – 2014. július 29.