Test és lélek (2.)

Test és lélek – miért állnak szemben egymással?

Az emberi lélek magasra emelkedik – az állaté a földbe süllyed.

A prédikátor könyve 3:21.

Nem lehet boldog az ember, ha nem táplálja a lelkét is úgy, mint a testét.

A Rebbe
A
REBBE SZAVA
 

Rabbi Menachem M. Schneerson

A test és a lélek örök csatában áll egy­mással; minden emberi konfliktus a test és lélek kettősségéből, a testi valónk s a rnagasztosabb iránti vágyunk közötti feszültségből fakad. Miért van ez így?

Azért, mert az Örökkévaló két kü­lön lépésben teremtette a testet és a lelket: előbb vette a föld porát, majd életet, lelket lehelt belé. Miért teremtet­te az Örökkévaló az ember testét és lelkét külön-külön, mikor más teremt­ményekét mind egyszerre teremtette? Azért, hogy az ember sose feledje: két különböző erő létezik az életben, a testi és a lelki erő. A testi a lentről való, miként a por a földről, míg a lelki a lehető legnagyobb magasságból szár­mazik: magától az Örökkévalótól.

Test és lélek a kezdetekben harmó­niában működött. A test elismerte, hogy szerepe a lélek megnyilvánulásainak hordozójáé, a lélek elismerte, hogy az Örökkévaló akaratának végbeviteléhez szüksége van a testre. Ádám és Éva következésképp „nem szégyellik mezí­telenségüket”, mivel az olyan ártatlan volt, mint az újszülött mezítelensége.

Ilyenformán tehát az első bűn hoz­ta létre az én-tudatot, megszületett a független, önös ego, elkülönült az Örök­kévaló akaratától és szándékaitól. Ádám és Éva „szemei megnyíltak”, s szégyell­ni kezdték mezítelenségüket, mivel tes­tüket már önálló egységként érzékelték, s úgy érezték, nemi vágyuk elválasztja őket az Örökkévalótól kapott küldeté­süktől. Emberi szükségleteink két rész­re szakadtak: anyagi és lelki vágyakra. És attól a pillanattól fogva küldetésünk magába foglalja a test és lélek közötti harmónia visszaállítását is.

Ilyenformán tehát két elemből va­gyunk egybegyúrva, amelyek olyanok, akár a két iker, Jákob és Ézsau. akik már anyjuk méhében tusakodtak egy­mással. Jákob volt a jámbor, a tudós, Ézsau a harcos, a tettek embere. A test a bennünk lakozó harcos. A test adja azt az erőt, amelynek révén képesek vagyunk megszelídíteni e világ eleme­it. Ebben az anyagi világban a test a védtelen lélek megóvására szolgál. Másfelől azonban a lélek nélküli test célnélkülivé, lelkiismeret nélkülivé, rossz­indulatúvá válik.

És e szétválás mégis fennmarad. A lélek számára a test elsődlegesen egy mellette tornyosuló valami, amelynek minduntalan engedni kénytelen. Amíg a lélek a szellemiség eksztázisára törek­szik, a testnek táplálkozásra és alvásra van szüksége. A test számára a lélek elsődlegesen zavaró körülmény, lelki­ismeret, amely unos-untalan korlátoz­za működését.

Miért adott lehetőséget az Örökké­való egy ilyen konfliktusra? Azért, mert a léleknek feladatokra van szüksége, a testnek pedig edzésre, s a kettejük közötti feszültség mindkettőből a legjob­bat hozza ki. A testnek és a léleknek végső soron be kell látnia, hogy erő­sebb a másikkal együtt, mint nélküle. Épp a test ellenállása az, ami kiváltja a lélek alkotókészségét, a lélek irányítá­sa pedig lehetővé teszi a testnek, hogy erejét jóra használja. A rohanó folyó is hordoz energiát, ám mikor gátat épí­tenek rá, s ezt az energiát igába fog­ják, az sokszorosára erősödik.
Hogyan kezeljük ezt a konfliktust?

E test és lélek közötti konfliktus keze­lésében az első lépés annak tudomá­sul vétele, hogy ez a küzdelem létezik, hogy tudatában legyünk e két különböző erő létezésének. Amíg azt hisszük, hogy egyetlen egység vagyunk, ez lé­nyünkben zavart okoz, e zavar pedig bénulást. Ide-oda ingázunk testünk és lelkünk igényei között, s nem ismerjük fel, hogy mindkettőnek eleget kell ten­nünk. Egyik nap erényesek vagyunk, másik nap önzők; egyik nap tettre ké­szek, másik nap húzzuk-halasztjuk dol­gainkat.

A test és lélek közötti feszültséget nem azzal oldhatjuk fel, hogy megta­gadjuk valamelyiket, hanem úgy, hogy egyetlen cél, az anyag spiritualizálása érdekében egyesítjük őket: a test min­den erejét és tapasztalatát úgy irányít­juk, hogy kövesse a lélek nemes és transzcendens törekvéseit.

Test és lélek egyesítésének egyet­len módja, ha felismerjük, hogy az Örökkévaló magasan fölötte áll korlá­tozott önmagunknak, sokkalta rnagasz­tosabb akár a testnél, akár a leieknél. Ez a felismerés alázatot kíván, azonban az ember eredendően önző. A lélek,transzcendens jellegénél fogva könnyebben emelkedik felül az önzé­sen, mint a test. Tanulás és tettek által fegyelmezni tudja a testet, képes meg­érteni valódi küldetését. A test csak ezután teljesedhet ki igazi jelentőségé­ben. Csak ezután érheti el, hogy a lé­lek hordozójaként szolgáljon, és ne a maga erejétől hajtva, saját szükségle­teiből merítse energiáit. Mindazonáltal létezik „lelki dölyf” is: mikor magunk­ba zárkózunk, s megtagadjuk a testet és annak szükségleteit. Az aszkétizmus azonban nem megoldás. Az Örökké­való azért adott nekünk testet, hogy jobbítsuk s fölemeljük, hogy testünk társául szegődjön lelkűnknek annak útján.

A test és lélek közötti szembenállást úgy is kezelhetjük, hogy hagyjuk a lel­ket sóvárogni, a fennköltség felé igye­kezni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy nem vagyunk pusztán anyagi lé­nyek. Igen: kell ennünk és aludnunk, számlákat kell kifizetnünk, de nem ezért vagyunk itt. Azért vagyunk itt, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki lel­kűnkből, s pallérozzuk testünket. Tes­tünk fizikai jellege miatt azonban elke­rülhetetlenül belesüppedünk az anya­gi világ mocsarába. Ez nem minden szomorúság nélkül való, s lelkünket feljajdulásra készteti. Figyeljünk hát fel lelkünk jajszavára, mikor különb táplá­lék után sóvárog. Halljuk meg a belső hangot, amikor lelkünk, látva, hogy csak az anyagi világ dolgaival foglalko zunk, hangot ad kétségeinek és szomorúságának. Bízzunk saját belső hangunkban.

Ahogy a gazella fut 

Ám mikor lelkünk a transzcendens után sóvárog. akkor is gondolnia kell testünkre és anyagi szükségleteinkre. Ahogyan a Bölcsek tanítanak: „Fuss, miként a gazella… hogy teljesítsdmennyei Atyád akaratát.” A léleknek rohannia kell, sóvárognia, de úgy kell futnia, mint a gazellának. Ahogy a ga­zella még menekülés közben is „hátra­fordítja fejét a hely felé, ahonnan me­nekül”, ugyanúgy kell nekünk a transz­cendens utáni kívánkozásunkban ismindig szemmel tartanunk az anyagi valóságot, amely elől menekülünk, s nem szabad felednünk, hogy a mennyekbe menekülés célja mindig a földre való visszatérés.

Mikor felismertük a lelkünket, meg kell tanulnunk, hogyan működik. Lát­nunk kell, hogy lelkünk egy magaszto­sabb spirituális helyről származik, s az a feladata, hogy megpróbálja életünk­be bevezetni az Örökkévalótól eredőt. Meg kell tanulnunk, hogy a lélek vezet minket az értelmes élet felé, s hogy tápláljuk, ahhoz tanulnunk kell, és meg kell ismerkednünk az Örökkévaló böl­csességével. Az ima az a lelki létra, amely minket lentről felvezet; az ima snem az anyagi világ nyújt igazi otthont nekünk, egy olyan helyet a testünkön belül, ahol a lelkünk nyugalmat s táv­latokat talál. Ezért olyan fontos imával kezdeni a napot: hogy megfelelő táv­latba helyezzük általa mindennapjainkat s az anyagi világot.

Végezetül: test és lélek egyesül az erényes cselekedetekben. Nem elegen­dő bátorítanunk s iskoláznunk lelkün­ket: testünk segítségével kifejezésre kell juttatnunk: segítenünk kell a szükséget szenvedő szomszédon, a nehéz hely­zetbe került idegenen, ennivalót s ru­hát kell adnunk valakinek, akinek nem telik rá. E tettek többé válnak egyszerű jócselekedeteknél; lelkünk életbevá­góan fontos táplálékává lesznek, olyan eszközökké, amelyek által testi mivoltunkat lelkünknek megfelelően irányít­hatjuk. Ha a lelket figyelmességgel, nyíltszívűséggel s pallérozott viselkedés­sel tápláljuk, az igazi láng hevével és intenzitásával bontakozik ki bennünk, s emeli magával testünket is.

***

Egy férfi egyszer egy híres bölcs­höz indult. A városába érkezve megkérdezte, merre találja a böl­cset, mire egy városszéli, düledező viskóhoz vezették. A viskóban csak egy megroskadt ágy és egy könyvekkel teli asztal állt, s az asz­talnál idős ember ült és olvasott. Ajövevényt megrázta a látvány.

Hát a bölcs hol lakik? – kérdezte az idős férfit.

Én vagyok az, akit keresel – válaszolta az. – Mi zaklat föl ennyi­re?

Az. hogy nem értem. Híres bölcs vagy, sok tanítvány vesz kö­rül. Nevedet ismeri az egész or­szág. Nem méltó hozzád, hogy ilyen viskóban laksz. Neked palotában a helyed.

És te hol laksz? – kérdezte a bölcs.
Van egy szép udvarházam, pazarul berendezve.
És mivel keresed a kenyered?

A jövevény elmondta, hogy üz­letember, évente kétszer elutazik egy nagyvárosba árut venni, amit aztán hazaszállít és elad a helyi ke­reskedőknek. A bölcs figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte, hogy hol szokott megszállni abban a vá­rosban.

Egy kis fogadó kis szobájában – válaszolta a jövevény.

És ha valaki ilyenkor beállít hozzád, nem kérdezheti-e: „Miért laksz gazdag üzletember létedre egy ilyen kis szobában?” Erre te fe­lelheted: „Most éppen úton va­gyok, ez is elég. De gyere el az iga­zi otthonomba, és majd meglátod, hogy az egészen más.” Látod, ba­rátom – folytatta a bölcs -, nálam is ez a helyzet. Én is csak úton va­gyok ebben az anyagi világban. Az
otthonom nekem is egészen más. Gyere el az én lelki otthonomba, s látod majd, hogy palotában lakom.

Hogyan tápláljuk lelkünket napjainkban?

Test és lélek csatája manapság heve­sebb, mint eddig bármikor. Az anyagi világ, amelyhez testünk vonzódik, soha nem látott virágzását éli. Magas élet­színvonalon élünk, technikai tudásunk révén számos kínzó problémát meg tudunk oldani. Ugyanakkor azonban lelkünk táplálékra éhes.

Lelkünket jobban kell táplálnunk, mint eddig valaha is. A lélek tápláléka a tanulás és az erény. Ezért olyan fon­tos, hogy a lehető legkorábban elkezd­jük a lelki értékek tanítását és formá­lását. A feladat azonban ezzel még nem ér véget. A megoldás lényege, hogy ne próbáljuk meghiúsítani a test és a lélek közötti csatát, hanem igyekezzünk megérteni a célját, s béküljünk meg a feladattal. Ha egyszer a test el­ismeri a lélek uralmát, s megbékél iker­testvérével, a feszültség könnyen igá­ba hajtható. Akkor pedig a test olyan erővé válik, amely mind magasabb ré­giókba emeli a lelket, olyan magasla­tokba, ahová egyedül egyikük sem jut­na el.

Így hát legközelebb, mikor tükörbe nézel, kérdezd meg önmagadtól: – Mi ez itt előttünk? A testemet azt látom, de látom-e benne a lelket? Megadom testemnek mindazt, amit igényel, de vajon ugyanilyen gonddal bánok-e lelkemmel is?

És végezetül: – Tudom, mi kell ne­kem, de vajon tudom-e, hogy én mire kellek?
Az ember szárnyai

A Rebbe egyszer arra biztatott egy te­hetséges diákot, hogy szabadidejében ösztönözze tanulótársait: ne csak isko­lai, de lelki tanulmányaikra is fordítsa­nak figyelmet.

·   Már így is annyi az elfoglaltsá­gom, hogy elképzelni sem tudom, ho­gyan jutna erre is időm – felelte a diák, s ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy a Rebbe még sokkalta elfoglaltabb, mint
ő. – Őszintén megvallva, nem tudom, honnan meríti a Rebbe ezt a sok erőt és kitartást a munkájához – mondta.

·   Mindenkinek van teste és lelke – válaszolta a Rebbe. – Úgy vagyunk ezzel, mint a madár és a szárnya. Kép­zeld csak el: ha a madár nem tudná, hogy a szárnya repülésre való, csak
teherként cipelné. Ha viszont egyszer verdesni kezd vele, szárnya az égre röpíti.

Mindannyiunknak van szárnyunk: a lelkünk. A lelkünk képes olyan magas­ra emelni minket, amilyen magasra vágyunk. Csak meg kell tanulnunk használni.

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédeinek válogatását tartal­mazza: Simon Jacobson, Toward a Meaningful Life. William Morrow and Company, 294 oldal.

Megjelent: Egység Magazin 11. évfolyam 43. szám – 2014. július 31.