Az Örökkévaló és az ember közötti összhang

Az Örökkévaló egy. – 5Mózes 6:4.

Minden cselekedetünknek a belső egység felfedésére kell irányulnia.

– A Rebbe

(Folytatás az előző számból)

Miképpen tárja fel az Örökkévaló az egységet?

Mivel az Örökkévaló szándéka nem az, hogy alávessük magunkat akaratának, hanem az, hogy egyesüljünk vele, be­lénk helyezte az isteni forrásunkkal való igaz egység létrehozásának képességét. Valójában egy véges realitásban élünk, amely természeténél és definíciójánál fogva kizárja a végtelennel és a transz­cendenssel való érintkezést. Az Örökké­való azonban belénk helyezte a tudatos­ság hajszálereit, melyek lehetővé teszik fizikai világunk, az „edény” külső, töre­dezett burkának áttörését és az Örök­kévaló egyesítő ..fényének” tiszta esszenciájának megpillantását. Hogyan villantja fel előttünk ezt a „fényt” az Örökkévaló?

Vegyük például a tanárt s diákját. A tanár tudja, hogy a diák értelme csak most fejlődik ki, és hogy amennyiben saját tudásának szintjén vezet be egy új fogalmat, a diák csak megzavarodik. Ezért, ha új fogalommal akarja gazdagí­tani diákja tudását, összesűrít és metafo­rákkal, példákkal próbálja megértetni.

A metaforák használata nem azt a célt szolgálja, hogy elválassza a diákot tanárjától: épp ellenkezőleg, arra való, hogy olyan egységbe vonja őket, amely egyikőjüket sem készteti megalkuvásra. A tanár továbbra is eredeti összetettsé­gében szemléli a gondolatot, még ha egyszerű metaforával világítja is meg; „belülről kifelé” tárja fel. A diák, pedig számára is érthető nyelven megfogal­mazott új gondolattal ismerkedhet meg; ő „kívülről befelé” haladva ismerkedik meg vele. S ezáltal kezdetét veszi a me­taforától a gondolatig tartó „belső” út. Az új gondolat meghonosodik és részé­vé válik a diák értelmének, míg végül ő is ugyanúgy érti, mint tanárja.

A tanár-diák viszony fent leírt me­taforája kiválóan alkalmas arra, hogy megértsük az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunkat. Az Örökkévaló olyannak teremtette a világot, hogy a legkülső burok lehántásával feltáruljanak az egy­mást követő, egyre absztraktabb és spirituálisabb rétegeket, és ezáltal megadta számunkra a lehetőséget, hogy megis­merhessük teremtőnket. A diákhoz ha­sonlóan, mi is lépésről lépésre, metaforáról metaforára haladva ismerjük meg világunkat. A „fény” érzékelése egyre élénkebbé válik, a világról való tudá­sunk egyre tágul, ahogy egyre közelebb jutunk teremtőnk perspektívájához: az Örökkévalóhoz.

Miképp a tanár-diák viszony a meg-hittség és a tisztelet, a szeretet és meg­becsülés kényes egyensúlyán nyugszik, akképp hasonló egyensúlyra kell töre­kednünk az Örökkévalóhoz fűződő vi­szonyunkban is.

Hogyan teremthetjük meg az egységet?

Hogy lehetővé tegye a vele való egye­sülést, az Örökkévaló bonyolult metafo­ra-ösvényt teremtett, melyek a patakon átvezető gázló kövekhez hasonlatosak. Ezek a kövek a közvetítő vagy tolmács szerepét töltik be. A tolmács nem tesz hozzá új gondolatokat a beszélgetéshez – ez nem feladata -, csupán lehetővé teszi két fél számára a beszélgetést. A tanár-diák viszonyban a tanár a forrás és a közvetítő is. A tanár metaforája a közvetítő, amely lehetővé teszi, hogy egy absztrakt gondolatot érthető sza­vakká váljon. A tanár célja nem más, mint olyan gázló kövek lerakása, ame­lyek megfelelnek a diák lépteinek, és egyre közelebb viszik a gondolat meg­értéséhez.

Salamon király bölcsességének di­csérése az írás szerint „bölcsebb volt minden embernél … és háromezer pél­dabeszédet mondott.” A metafora, a példázat nem csupán élvezetes mód­ja egy gondolat megismertetésének, hanem egyúttal a gondolat átültetése az intellektuális diskurzus egy alacso­nyabb szintjére. Salamon bölcsességé­nek nagyszerűsége abban rejlik, hogy a legmélyebb, legmagasztosabb gon­dolatot is képes volt életre kelteni azok számára, akik a megértés alacsonyabb – háromezer lépcsőfokkal alacsonyabb – szintjén álltak. Ez pedig lehetővé te­szi a befogadónak, hogy lépésről-lépés­re haladjon felfelé, míg eléri a diskurzus eredeti, magasztos szintjét.

Salamon bölcsessége is annak a bölcsességnek a metaforája, mellyel az Örökkévaló megteremtette fizikai világunkat. A nem-egzisztenciális rea­litásból az egzisztenciálisba való „ug­rás” után az Örökkévaló megteremtette minden létezés legspirituálisabb, legma­gasztosabb formáját. Ezután úgy ren­dezte, hogy azok fejlődjenek, míg végül – számtalan fázis után – létrejött a mi fizikai világunk, amely az Örökkévaló teremtett realitásainak legkézzelfogha­tóbb megtestesülése.

Valamennyi materiális elem és erő valójában egy magasabb, jóval spirituálisabb elem vagy erő megtestesülése; a víz, például a szeretet és a kedvesség fizikai megtestesülése, míg a tűz a hata­lom fizikai dimenziója.

Ám ahogy a világ tulajdonságai egyre kézzelfoghatóbbá válnak, egyút­tal egyre távolabb kerülnek isteni for­rásuktól. Minden egyes „lefelé” vezető fokkal, egyre inkább elrejtődik az isteni „fény”, s egyre inkább előtűnik annak „edénye”, éppúgy, ahogy egy bonyo­lult gondolat is felhígulhat, amikor az élőbeszéd vagy az írás konkrét szavai­ban ölt testet.

A mi világunkban ez a folyamat elér­te azt a pontot, amikor mindenki képes megtapasztalni az „edényt”, de csak ke­vesen pillanthatják meg a benne rejtőző fényt. Látjuk, sőt el is olvassuk a papírra vetett szavakat, de nem mindig értjük a bennük tükröződő gondolatot.

És mégis ez az Örökkévaló akara­ta: hogy „sötét” és ..lenti” világunkban vesszen homályba az istenihez fűződő kötelék, hogy az ember, saját szabad akarata által vezérelve, maga hántsa le az „edény” egymásra rétegződött bur­kait, hogy feltárja a fényt. E folyamat megkönnyítésére az Örökkévaló külön­féle lépcsőfokokat teremtett, egy olyan létrát, melyen felfelé kapaszkodva az ember egyre magasabbra léphet, míg végül egyesül teremtőjével.

Történt egyszer, hogy egy férfi fel­kereste a rabbit és arról panaszko­dott: milyen nehezen megy sora, mennyi gonddal küszködik otthon és munkahelyén. Elmondta, hogy bármennyire is próbál úrrá lenni ezeken, nem jut egyről a kettőre.

A rabbi úgy vélte, Jákob álmá­nak bibliai leírása megoldást jelent gondjaira.

–      Jákob álmában létrát látott, mely a földön állt, ám teteje az égbe nyúlt. A létrán pedig az Örökkévaló angyalai jártak fel és alá. Hirtelen Jákob megpillantotta az Örökkéva­lót, aki fölötte állt … és az Örök­kévaló így szólt: „íme én veled va­gyok.”

A rabbi elgondolkodott és a fér­fira nézett.

–      Miért van az, hogy az angya­lok először felfele, majd lefele jön­nek, amikor megjelennek az égből? – kérdezte.

– Mert az embernek is először létrát kell ácsolnia, s felfe­lé iparkodnia e materiális világból a spiritualitás felé. Akkor cseleke­detei megszentelik egész életét, „angyalokat” teremtve, akik felfelé mennek. És amikor lefelé jönnek, megjelenik velük az Örökkévaló és válaszol imáidra.

Ez a kozmikus metaforikus struktúra azonban bizonyos veszélyeket rejt ma­gában. Az Örökkévaló ezért nem „lég­mentesen elzárt” realitásnak teremtet­te létezésünket. Még az az ember is, akit teljességgel leköt a materiális világ, időről-időre megpillantja a tágasabb realitást, mivel az Örökkévaló mindig lehetővé teszi, hogy egy aprócska fény­sugár keresztültörjön az „edényen”. Egészen váratlanul átélhetünk valamit, ami egy magasabb igazság hírnöke. Rajtunk múlik, felismerjük-e és a szerint cselekszünk, megtaláljuk-e a módját az istenivel való egyesülésnek.

E célból kaptuk a Bibliát, a legnagy­szerűbb metaforát, amely az Örökké­való bölcsességét olyan nyelven fogalmazza meg, melyet képesek vagyunk megérteni. A Biblia tanulmányozása ál­tal egyesülünk az Örökkévaló bölcsessé­gével és a Bibliában leírt parancsolatok betartásával végrehajtjuk az Örökkéva­ló akaratát. Ily módon tehetjük meg az első biztos lépést az istenivel való egye­süléshez vezető úton, amely lehetővé teszi, hogy átlépjünk azt a határt, amely elválasztja a mi körülhatárolt realitásun­kat az Örökkévaló végtelen realitásától.

Amikor érzékenységünket a ben­nünk lakozó spirituális erőkhöz emel­jük, megtanuljuk miképpen szeressük a másikat anélkül, hogy egyikünk is megalkuvásra kényszerüljön. Az embe­rek között fennálló különbségek mellett észrevesszük azokat a közös szálakat, melyek összefűznek bennünket. Immár nem önös érdekeink prizmáján át szem­léljük a világot, hanem egyre mélyebbre hatolunk saját lényünkbe és felfedezzük a bennünk rejtőző fényt, amely lehetővé teszi az emberiség különbözőségében rejlő harmónia kibontakoztatását.

Ez az egység jelen lesz minden cse­lekedetünkben. Az elfogyasztott étel át­alakul energiává, amely arra sarkallja lelkünket, hogy beteljesítse isteni külde­tését. Az emberek, kikkel találkozunk, lehetőséget adnak jó cselekedet megté­telére. Ha minden egyes cselekedetet és anyagi tárgyat gázló kőnek tekintünk, melyek egy jóval spirituálisabb tarto­mányba vezetnek, egyre közelebb ju­tunk világunk meghatározó forrásához és ahhoz, hogy felfedjük az „edények­ben” rejlő fényt, így mind a magunk, mind az Örökkévaló szempontjai sze­rint egyesülünk az istenivel. Olyan mó­don gyakoroljuk az erényt és a szeretetet, amely az Örökkévaló erényét és szere­tetét követi. Értelmünket az Örökkévaló bölcsességének kifejezésére használjuk. Mindaz, amit teszünk, az Örökkévaló fé­nyének feltárására szolgáló metaforává válik. Ez pedig már a valódi egység.

Hogyan egyesülhetünk az Örökkévalóval még a mi időnkben?

A történelem tanúbizonyságát adja, mi­képp kereste az emberiség az egységet. Az elmúlt évszázadokban bekövetke­zett tudományos-technikai forradalom eredményeképp egyre több ismerettel rendelkezünk a materiális világ belső működéséről. A világ olyannyira „összezsugorodott”. hogy egyszerűen „világfalunak” nevezzük. A különfé­le tudományágak eredményei lehetővé teszik, hogy fogalmat alkossunk a természet törvényeinek egységességéről, míg a technológia fejlődése megkönnyítette az egymás közti kommunikációt, a földgolyó bármely pontján élünk is. Ennek ellenére, továbbra is az egy­ség hiánya figyelhető meg. A házassá­gok felbomlanak. Az emberek farkasok, kegyetlenül bánnak egymással. Nem mindig törődünk a rászorulókkal. Ez a köztünk és az Örökkévaló között még minding fennálló dichotómia követ­kezménye, mivel még nem békültünk meg teremtőnkkel és azokkal a maga­sabb eszményekkel és értékekkel, me­lyeket egy ilyen viszonyulás megkövetel – mivel még nem teremtettük meg az összhangot a mindent átható teljes egy­séggel: az Örökkévalóval. Elgondolkod­tunk-e már azon, hol találkozik a föld és az ég? A teremtés folyamata nem más, mint kihívás e feladat teljesítésére: a sa­ját realitásunk és az Örökkévaló realitá­sa között fennálló szakadék áthidalása. Ha egységet teremtünk saját életünk­ben, olyan dominó-effektust indítunk el, amely végighullámzik az egész kozmi­kus rendszeren és olyan erőket egyesít, melyek évezredek óta harcban állnak egymással. Életünk csak akkor válhat értelemmel telítetté, ha tudjuk: felada­tunk nem más, mint a mennyei és a föl­di, az emberi és az isteni összeházasítá­sa. Hol találkozik tehát az ég és a föld? Küszöbünk előtt.

Számtalan előadásai során, melye­ket műholdak és kábelek sugároztak szerte a világon, a Rebbe gyakran buzdított a modern kommunikáci­ós lehetőségek kiaknázására, hogy egyesítsük az emberiséget. Elma­gyarázta, hogy a világon élő embe­rek, akiket eddig tér és idő elválasz­tott, hirtelen egységet alkotnak, s ez lehetőséget teremt számukra, hogy együtt tanuljanak, együtt imádkoz­zanak, és együttesen határozzák el milyen jó cselekedeteket hajtanak végre, és ezáltal univerzális együtt­lét-hullámot indíthatnak el.

– Hajlamosak vagyunk azt hinni – mondta a Rebbe -, hogy e több­milliárd lakosú földgolyó egyik el­rejtett zugában élve aligha tehetünk bármit is. Ma azonban tisztán látjuk: ha egyetlen ember gyertyát gyújt, bevilágíthatja az egész világot.

A New Yorkban megjelent best-seller alapján, amely a Rebbe beszédének válogatását tartalmazza: Si­mon Jacobson, Toward a Meaningtul Life. William Morrow and Company.

Megjelent: Egység Magazin 15. évfolyam 56. szám – 2014. augusztus 3.