Valamikor az 19. század első harmadában, egy nyáron történt, hogy I. Miklós cár a birodalmának nyugati kormányzóságában állomásozó csapatainál tartott vizsgálatot és egy ízben ellátogatott a Mihilev kormányzóságban fekvő Komel városkába is, ahol a gyalogsági és tüzérségi csapatok felett Rodinger báró és Offenberg báró tábornokok rendelkeztek.
A cár nem kedvelte a nagy ünnepélyes díszfelvonulásokat, melyeket a városvezetések rendeztek volna az ő érkezésére, helyette inkább sokszor inkognitóban időzött egy-egy városban. Rendszerint két-három napot tartózkodott egy-egy olyan helyen, ahol katonaság állomásozott, s már kora reggel kilovagolt a gyakorlótérre, hogy ott a csapatai élén mutassa be a helyes harci magatartást. A fárasztó nap végén pedig szeretett egyszerű hadnagyi ruhájában erdei sétát tenni, kísérők nélkül.
A cár, itt Komelben is hű maradt megszokott rendjéhez. Egy meleg nyári nap volt, melyben felfrissülést csak egy késő délutáni zápor permete hozott; miután az ég kitisztult és friss levegő járta be a környéket, a cár könnyed nyári köpenyében, fején fehér katonatiszti sapkájával, bottal a kezében a város végi hársfasorba indult sétára.
Festői alkonyat volt, az Örökkévaló kifogyhatatlan ecsete a vérnarancstól a bíborpirosig mindenféle árnyalatba festette a tájat, mely a cárt is csodálattal töltötte el. Merengéséből léptek zaja ébresztette fel. Egy tiszteletreméltó, ősz öreg zsidó vágott át az erdőn.
Egy darabig hallgatva nézték egymást, majd végül a cár intett az agg zsidónak, mire ő lassú léptekkel indult felé és megkérdezte: „Parancsol valamit uram?”
„Miért nem veszed le a kapod?” – kérdi a cár meglehetősen kedélyes hangon, „Hát nem tudod, hogy én ki és mi vagyok?”
„És azt tudja-e uraságod, hogy én ki vagyok?” – kérdezett vissza az aggastyán.
„Ó hát ezt nem nehéz kitalálni. Ki ne látná már azt az első pillanatban, hogy te egy »zyd« vagy?”
„Zyd, zyd.” – ismételte bosszúsan az öreg ember, majd így folytatta: „Uram, ha szemeim nem csalnak, ön a jobb társasághoz tartozik, ezért hát még jobban csodálkozom, hogy maga ezt a gúnynevet használja rám. Felteszem, hogy ön ismeri Mózes öt könyvét, a prófétákat és a zsoltárokat is olvasta. Emlékszik-e ön arra, hogy a szent könyvekben találkozott volna a »zyd« szóval? A zsidók törhetetlen hűséggel ragaszkodnak Istenükhöz és királyukhoz, nem érdemlik meg e gyalázó szót. Viszont mivel ön, ki a jobb társasághoz tartozik, mégis ezzel a megszólítással illetett, nem érdemli meg, hogy tovább beszélgessek önnel. Ajánlom magam!”
A cárt meghökkentették az öreg zsidó szavai, viszont rájött, hogy a másiknak fogalma sincs arról, hogy ki is ő valójában, megfogta hát a távozó kabátját, s csitítólag így szólt hozzá:
„Bocsásson meg, nem akartam megsérteni. Komelből való ön?”
„Nem.” – jött a másik kurta válasza.
„Hát talán üzleti ügyeiben akadt itt elintézni valója?” – faggatózott tovább a cár.
„Nem, az sem.”
„Hát akkor mi vezette önt ide?”
„Ha tényleg ennyire érdekli, azért jöttem ide, mert a cárt akarom látni.”
„Vagy úgy! Talán valami kérvényt akar neki átadni?” – kérdezte meglepetten az uralkodó.
„Isten őrizz! Én sorsommal meg vagyok elégedve. Utazásomnak nincs más célja, mint dicsőséges uralkodónkat, kiért minden sábeszkor imádkozunk és szeretettel, tisztelettel hajlunk meg előtte, színről-színre láthassam, hogy aztán atyáink Istenét e szavakkal magasztalhassam: »Dicsértessél Örökkévaló, a mi Istenünk, ki fenségedből a halandót részesíted.«”
„Még sosem látta a királyt?”
„Nem.” – sóhajtotta az öregember.
„Hát miért nem kereste az alkalmat, hogy ma délután megláthassa a gyakorlótéren, amikor személyesen vezényelte a csapatokat?”
„Mert sajnos későn érkeztem. De milyen szerencsésnek érezném magam, ha holnap megláthatnám.”
„Kereskedő ön?” – folytatta a beszélgetést a cár.
„Nem, én egy hitközség tiszteletbeli hivatalát viselem.”
„Úgy! Ön akkor bizonyára rabbi.”
„Igen uram, eltalálta, rabbi vagyok.”
„Berdicsevben talán?”
„Nem uram, én Sklov rabbija vagyok.” – Sklov akkoriban híres rabbijáról volt nevezetes, miről a cárnak is tudomása volt, le is emelte tiszti sapkáját s azt mondta:
„Most már értem, miért nem vette le ön a kalapját, mikor engem meglátott. Azonban mostmár az a gyanúm támadt, ha ön Sklov rabbija, akkor mégis kötelessége lett volna kalapját előttem levenni. Igazán nem tudja ki vagyok?”
„Igazán nem. Azt látom, hogy ön egy katonatiszt. Talán ezredes?”
„Nem találta el rabbi úr, én több vagyok egy ezredesnél.”
„Akkor bizonyára tábornok lehet!” – kiáltotta a sklovi rabbi és kalapját reszkető kezébe fogta.
„Annál is több!”
„Talán Rodinger báró?” – és feleletet nem várva a rabbi pár lépést hátrált és mélyen meghajtotta magát, mert már nem kételkedett benne, hogy igen magasrangú személy áll vele szemben.
„Még Rodingernél is több!” – nevetett a cár.
„Akkor, ön csak Paskevitsch herceg lehet!” – dadogta a megrémült rabbi.
„Még a hercegnél is több!”
A rabbi ezer félelem között, immáron fedetlen fővel, egész testében reszketett. Ki lehet hát ez a különös úr? Talán a cár hadsegédje? És ha ő is, mégis mitől fél? Hiszen csak egy Valakitől kell igazán félni. Megnyugtatta magát és hitéből bátorságot merítve, meleg hangon azt mondta a cárnak:
„Nem hiszem, hogy ön több lenne Paskevitsch heregnél, mert akkor nem sétálna minden kíséret nélkül és nem elegyedne szóba egy egyszerű zsidóval. Ön bizonyára azért engedte meg e tréfát magának, mert mulatni akart félelmemen és felindulásomon. Én azonban nem haragszom önre. Éljen boldogan. De mielőtt elválnánk, alázatosan kérem, hogy ne mesélje el beszélgetésünket másnak, mert rossz emberek sokszor félremagyarázzák a zsidók legártatlanabb szavát is. Ismétlem, én önt nagy úrnak gondolom, de nem nagyobbnak a hercegnél. Isten áldásával éljen boldogul, és ne haragudjon az őszinte sklovi rabbira.”
S mielőtt a cár válaszolhatott volna a rabbinak, az eltűnt a szemei elől.
A cár visszasietett kastélyszállására, ahol magához hívatta a rendőrkapitányt és meghagyta neki, hogy gondja legyen arra, hogy másnap reggel a sklovi rabbi a kapuhoz közel, az első sorban kapjon helyet.
Másnap már korán reggel díszruhába öltözött tömeg gyülekezett a kastély előtt, hogy ha csak egy pillanatra is, de megpillanthassák a cárt. És ahogy az uralkodó előzőleg meghagyta, az ezernyi ember között, az első sorban, az arisztokraták és magas rangú hivatalnokok között ott álldogált a sklovi rabbi, nem győzvén hálálkodni a rendőröknek, akik őt e helyre vezették. Egyszerre elhallgatott a lárma és minden szem a kapu felé fordult, ahol a cár – a várakozások ellenére – ugyanazon sétaruhájában, mit előző este is viselt, kisétált, mögötte parancsnoka egy selyempárnával, rajta valami csillogóval.
A cár lassan lépdelt, tekintetével a rabbit kutatva. Mikor pedig megpillantotta, odasétált hozzá és megszólította: „Üdvözöllek Sklovnak tisztelt rabbija. Ezt az érdemjelt neked adom hűséged jutalmául, viseld a kegyem jeléül és a tegnapi beszélgetésünk örök emlékére, hűséges izraelitám.”
A rabbi valósággal megszédült a cár szavaitól. Mire magához tért, s egyáltalán köszönetet rebeghetett volna, a cár már hintóba szállt, s elrobogott. Lassan felemelkedett a rabbi, s könnyekkel szemében az ég felé fordult: „Dicsértessék Örökkévaló, a mi Istenünk, ki fenségedből a halandót részesítette!”
| Forrás: L. E., „A cár és a rabbi”, Zsidó Ujság, 1926. 2. évf. 47. szám, 12–13. old. |
Fotó: Rembrandt – Old Rabbi/Wikimédia
