A Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát szinte minden fővárosi ismeri; emberek ezrei nézték végig szomorú pusztulását, majd lettek boldog tanúi a nem oly régen befejezett felújításának. Az épülethez több téves mítosz is tartozik, sok szürke folt övezi a vészkorszak utáni használatát. Kétrészes cikkünkben most ezeket a sokszor kérdőjeles mondatokat is tisztázzuk, miközben a zsinagóga életében jelentős személyek és történetek is megelevenednek.
A lengyel csodagyermek pesti karrierje
A Rumbach zsinagógában nagy hangsúlyt fektettek a zenei motívumokra, viszont itt az orgona vagy a vegyes kórus fel sem merült opcióként. A zsinagóga férfikórusa – mely jellemzően nyolc, fele részben tenor, fele basszus férfiből, illetve 10–12 alt és 18 szoprán fiúgyermekből állt – a tóraszekrény előtti félköríves emelvényről énekelt.(1) A kórus vezetője 1920-tól Gottschall Jakab (1881–1965), a „lodzi csodagyermek” volt, akit Majse Stepcele híres kántor vitt körútra, s Krakkóban kezdett el komponálni; a Rumbach mellett a Dohányban is működött, utolsó évtizedeiben pedig a Hunyadi téri zsinagógában volt aktív,(2) szerzeményei mai napig ismertek.
Olasz mesterek Rumbach utcai szónoka
A főkántori székbe 1884-ben Bachmann Jakab (1840–1905) került Odesszából. Róla sokan úgy tartották, hogy ha Bachmann nem lett volna vallásos zsidó, akkor a világhírnévig meg sem állt volna, de azért így is sokan ismerték a határokon túl, és a legjobb európai kántorok között emlegették. Nekrológjában mások mellett az alábbi módon méltatták:
„Bachmann Jakab a szó legjobb és legnemesebb értelmében művészember volt, kinek ereiben igazi művészvér csörgedezett és szívében az úgynevezett »isteni szikra« lakozott. […] Remek, a középfekvésében baritonszínezetű hőstenor hangját, mely egyenletes regiszterben könnyedséggel a magas C, Cis-ig terjedt, méltán sorozhatjuk a hírneves Tamagno, Caruso és egyéb neves olasz énekhéroszok mellé. Énekmodora és hangadása is olasz iskolákra vallott és Bachmann tényleg nagy előszeretettel kultiválta Verdit, Rossinit, Donizettit és egyéb olasz mesterek műveit.”(3)
A zsinagóga kántorcsodája
A zsinagóga legendás kántora volt Tkatsch/Tkats Izrael (Jiszráél Léb, 1868–1945), aki korábban is kántorként tevékenykedett Kisenevben (Chișinău, Moldova), amikor megpályázta az éppen üresedésben lévő Rumbach utcai pozíciót. Az 1905-ös bemutatkozásáról az alábbi, szinte már szuperlatívuszokban megírt hírt adták közre:
„Egyszerűen csoda! Ez az általános ítélet arról a kimondhatatlan nevű kántorról, ki f. hó [augusztus – Cs. V.] 18-ikán, péntek este és a rákövetkező 19-ikén, szombat délelőtt a Rombach utcai templomban az Isten-tiszteleteket vezette. Boldogult Bachmann Jakab állására pályázik, Oroszországból való és hívják: Tkats Izraelnek. Ne tessék ezen a néven nevetni. Mert nagyon sokszor elragadtatással fogják emlegetni. Mert Tkats Izrael tündöklő jelenség a zsidó egyházének birodalmában. Azt mondom, hogy fogják emlegetni, mert percig sem kételkedem, hogy a Rombach utcai templomba járó hívek itt fogják és el sem eresztik, míg a pesti izr. hitközség a Rombach utcai templom főkántorává meg nem választja. Olyan lelkesedést kántor abban a templomban még nem keltett; a hívek egyszerűen oda voltak. A péntek esti tisztára páratlan kántori bravúr után az emberek, megfeledkezve magukról éljeneztek és tapsoltak. […]
Gyönyörű bariton hangja minden regiszterben kápráztatóan szép, színekkel tele, szívbe markoló; koloratúrája egyszerűen páratlan, amellett nagy báál-tefilla [kb. az ima által áthatott és meghatározott személy – Cs. V.], ki recitatívájával azt teszi a hallgatóval, amit csak akar. Ujjong, sír, rimánkodik, remél, könyörög, bízik, kétségbeesik melódiáiban és amit ő művel, amit a hangja kifejez, azt vele érzi a hallgatóság, melyet éneke varázsa alá kényszeríti és mely fölött tökéletesen uralkodik.”(4)
A közösségnek bármennyire is tetszett, amit hallottak, akadályt jelentett, hogy Tkatsch nem volt magyar állampolgár, ráadásul addigi közössége is tartóztatni próbálta. Végül aztán egy tragikus esemény hozta vissza Tkatsot és hat fiát: menekülni kényszerültek az októberi (második) kisenevi pogrom elől, miben feleségét is megölték. Közben a hitközség is lépéseket tett, új pályázatot írtak ki, melyben megengedték, hogy külföldiek is pályázzanak, azzal a feltétellel, hogy ha egy ilyen személy nyerné el az állást, akkor mielőbb meg kell szereznie az állampolgárságot.(5) Mikor visszatért Budapestre és január 19-én újból énekelt, akkor azt írták, hogy többen rekedtek az utcán, mint ahányan a zsinagógába befértek, pedig ott is ezrek zsúfolódtak össze, ráadásul sok férfi a női karzatra tülekedett, mely nem csak illetlen volt, de az elöljáróság aggodalmát is kiváltotta, mert az emelet leszakadhatott volna a komoly teher alatt.(6) 1906 elején a hitközség a hívek kérésének eleget téve kétéves próbaidőre alkalmazta Tkatschot,(7) aki aztán nyugdíjba vonulásáig szolgálta a Rumbach utcai közönséget.
Tkatsch és családja hamar beilleszkedett új hazájukba (a kántor 1909-ben tette le a honpolgári esküt),(8) elsajátították a magyar nyelvet, és az első világháborúban a főkántor négy fia is harcolt a hazáért.(9) Tkatsch hangja túlnőtt a Rumbach zsinagógán, szűkek voltak neki az oktogonális mór falak, világhírnevet érdemelt és kapott. 1921–1925 között az Egyesült Államokban turnézott, ahol sikert sikerre halmozott, mégis visszatért Budapestre, ahol érkezése után nem sokkal, 1926. február 8-án egy különleges (jótékony célú) liturgiai estet tartott a Vigadóban fia, Takács Mihály, a kolozsvári (Cluj-Napoca, Románia) nemzeti színház volt tenoristája és az Operaház férfikarának közreműködésével.(10) A Kozma utcai temetőben található sírjára az alábbi szöveget vésték:
„Templomi énekek mesteri dalnoka
Izrael és Cion ragyogó nagy fia
Szivárvány volt hárfája ás napsugár lantja,
Mint angyalok sugaltak zengte édesen ajka.
A szíve, a lelke szárnyalta szép dallamát,
Dicsőség, világhír koszorúzta homlokát.
Róla jelen, jövő csodákat mesél-regél,
Emléke örökké egy világ szívében él.”
A felejthetetlen bariton
Az 1920-as évek elejétől itt működött még a sárbogárdi orthodox rabbi, dr. Ábrahámsohn Ármin (1878–1937) fivére, Ábrahámsohn Manó (1886–1960) főkántor, akit 1927-ben a Dohány utcai templomba helyeztek át, hogy konzervatívabb mederbe terelje az ottani Isten-tiszteleteket.(11) A szeretett főkántor – aki állítólag egy Wagner-darabot sem mulasztott el az Operában meghallgatni – tizedik jorcájtján többek között az alábbiakkal emlékeztek róla:
„Meddig őrzik a levegő hullámai a rajtuk átrezgetett hangokat, nem tudom. De ha a lég hullámai nemcsak fizikai törvényeknek engedelmeskednének, ez a templomi légtér gazdag hangtára, emléktára lenne Ábrahámsohn Manó hatalmas, zengő, a teret nemcsak megtörő, de formáló, felhevítő, az áhítat delejével átlelkesítő, orgonáló orgánumának.”(12)
A „neológ bész hamidros”
1925. november 21-én délután avatták fel a még Adler rabbi által kezdeményezett és dr. Lederer Sándor (1852–1927) elnök által szorgalmazott bét midrást, melyet a köznyelvben sokszor emlegettek az elnök nevével.(13) A Rumbach udvarán álló épület egyébként nem volt új, eredetileg Klein sámesz, vagyis a templomszolga lakása volt itt, amit tanházzá alakítottak. Az orthodox-neológ kommunikáció „szép” hagyományait mutatja az orthodox hetilapban megjelent cikk, mely az avatást humorosan, kissé talán gunyorosan, az alábbiakban kommentálta:
„A bész-hamidros berendezése teljesen meglepő és megvalósítja azt a talmudi kijelentést: »én bész hamidros b’laj chidüs« (nincs bész hamidros valami újszerűség nélkül). A »chidüs« az újdonszerűség ebben a bész hamidrosban az, hogy nincsenek benne könyvek. A szombati siurra – úgy látszik – mindenki saját magával hozza a széferjét. De bész hamidros, ahogy most van, visszatükrözteti mégis R. Eliezer b. Horkinasz ama felkiáltását »kajszlé bész hamidros jajchichu«, a falak tanúságot tesznek arra, (ha már nincsenek könyvek), hogy ez bész hamidros.
De mivel nemcsak a falaknak van fülük, hanem nekem is, hallom, mint két konzervatív neológ diskurál. – Hiszen már felavattuk egyszer tavaly télen, amikor »vajéro«-t olvasták, milyen szép beszédeket tartottak akkor – mit akarnak megint?
– No hallja, minden színház szokott a jól sikerült darabjából reprízt csinálni. A fő az, hogy a hal jó.”(14)
A vészkorszak szomorú állomása
A vészkorszak idején, már 1941-ben szomorú szerep jutott a zsinagógának. dr. Pásztóy Ámon (1892–1949) miniszteri tanácsos 1938–1941 között a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) vezetője, a hírhedt 192-es számú rendelet eszmei szerzője a Rumbachban gyűjtette össze a rendelete alapján deportálandókat.
„Rendelet a külhonosok eltávolítása ügyében. A kiutasítottak ügyében, a zavartalan lebonyolítás céljából dr. Batitzfalvy Nándor m. kir. Rendőrfogalmazót Kőrösmezőre küldtem ki. Utasítottam, hogy a hozzám beküldött kimutatások alapján az eltávolításra kerülő külhonosok ügyében a szükséges intézkedéseket megtegye. Készpénzben csak harminc pengőt vihetnek ki. Tartsa szem előtt, hogy az utóbbi időben beszivárgott lengyel zsidók minél nagyobb számmal eltávolításra kerüljenek.”(15)
„Beszivárgott külhonosként” deportáltak az üldöztetések elől menekülőkkel együtt több ezer magyar zsidót is, mivel a direkt rövidre szabott határidő nem volt elégséges az állampolgárság bizonyítására. A KEOKH detektívei a Pesten tartózkodó, magukat kellőképp igazolni nem tudókat a Rumbach zsinagógába vitték, ahol szigorú őrizet alatt tartották őket, ahonnét teherautóra lökték a szerencsétleneket, akiket a Nyugati pályaudvaron keresztül az ország keleti határára, Kőrösmezőre (Jaszinya, Ukrajna) deportáltak, végül a náci katonák Kamenyec-Podolszkijban lemészároltak.
Az 1944 őszén felállított pesti nagy gettó része volt a zsinagóga is, ahol ekkor is rendszeresen tartottak Istentiszteleteket. Az imatér különösebb károk nélkül átvészelte a második világháborút, azonban a második emeleti homlokzat bombatalálatot szenvedett.(16)
A felszabadulás utáni évtizedekben
A felszabadulás után a zsinagógát is megpróbálták visszaállítani a békeidők kerékvágásába. A zsinagóga kántora Herczog Gyula (1878–1961) lett, aki a vészkorszak előtt Árokszálláson (Grafenschachen, Ausztria), majd Mezőtúron volt kántor és kóser metsző, aki a vidéki deportálásokat túlélve a fővárosba telepedett, ahol először a Bethlen téren, majd itt emelte az imádkozás hangulatát.(17)
1947-ben kisebb felújítás után újraavatták és megcsappant létszám mellett, de még a Rumbach fénykorára emlékeztető keretek között használták a zsinagógát. 1957-ben az idős Fischer rabbi a Londonban élő nevelt leányához költözött. Ezután már nem is volt rabbija a közösség maradékának, de 1979-ben, a rabbi születésének századik évfordulóján, egyik idős híve, Siklós Dezső a következőket írta: „Munkája nem volt hiábavaló. Ma is létszámban kicsi, de jelentőségében nagy közösség őrzi a Rumbach utcai régi hagyományokat és gondolnak rá tiszteletnek és szeretetnek érzésével.”(18)
Amikor Fischer főrabbi Angliába emigrált, már pár éve nem használták a zsinagógát, melynek bezárásának oka, nem a – sajnos – a hívők mindenhol tapasztalható létszámfogyatkozása volt, hanem, ahogy dr. Kéri Lajos (1906–2000) ügyvéd, 1982-től a budapesti községkerület elnöke (később a BZSH és Mazsihisz díszelnöke), illetve a Rumbach közösség összefogója 1993-ban a zsinagógáról szóló tudományos konferencián elmondta:
„Az egyik reggel észleltük, hogy a kupolának az egyik fatáblája megmozdult, ezt jelentettük az elnökségnek, amelynek első dolga volt anélkül, hogy a megmozdult tábla helyreállításával foglalkozott volna – nyilván az akkori korszellemtől áthatva, és annak kedvezve –, a templom bezáratása, amely elhatározásán semmilyen körülmények között nem volt hajlandó változtatni. Ezt követően nem fordított gondot a templom állagának megóvására. Ha a tetőn eltört egy cserép vagy betört egy ablak, azt nem csináltatták meg, így az eső eláztatta a helyiséget, a betört ablakokon berepült madarak pedig beszennyezték.”(19)
1965-től – legalábbis ez volt az első év, ahol az Új Életben találunk utalást erre – a nagyünnepeket a Wesselényi utcai Hősök Templomában tartották meg, de a komplexum utcai bérházának első emeletén kialakított imaházat még két évtizedig használták. A Rumbach utcai imaház imaidői megegyeztek a Kazinczy utcai orthodox nagyzsinagógáéval, vagyis a péntek esti kábálát sábát tíz perccel a gyertyagyújtás után kezdődött.(20) Az Új Élet 1986. április 1-jei számától kezdve viszont eltűnt a Rumbach, helyette az imarendek alatt az alábbi tájékoztató jelent meg: „A volt Rumbach utcai zsinagóga hívei a Hősök templomában imádkoznak.” Ugyanekkortól a Dohány templommal egy időben kezdték a pénteki imákat, viszont a szombat reggeli Istentisztelet kezdete megmaradt 7:15, az általánosabb 9–10 órával szemben, illetve sábesz délutánonként továbbra is megtartották a sálesüdeszeket.(21) Alig egy évvel később, miután 1987. január 20-án felavatták a Wesselényi utca 7.-ben a neológ hitközség Talmud-Tóráját, egyben új imaházát, akkortól kezdve ott imádkoztak a Rumbach egykori hívői, mely valószínűleg otthonosabb környezet volt nekik, hiszen több tárgy, mint például a szidrákat mutató tábla is korábbi zsinagógájukból származott.(22) Majd a rumbachosok lassan feloldódtak a Dohány utcai közösségben.
A Rumbach jelenleg
Az épületegyüttes a közösség kiköltözését követően üresen pusztult tovább egészen 1988-ig, amikor a hitközség a neológ rabbinátus „bánatára” és tudta nélkül eladta.(23) Az új tulajdonos, az Alba Regia Építési Vállalat pozitív hozadéka lett, hogy a cég állagmegóvó munkálatokat végzett az épületen. A zsinagóga 1994-ben az államhoz került, akik 2000-ben megpróbálták eladni, azonban az árverés sikertelennek bizonyult. Ezután kezdődtek újból tárgyalások a zsinagóga tulajdonjogáról, melynek végezetéül a Budakeszi út 32. alatt lévő, egykori zsidó menház villaépületének cseréjével a Mazsihisz visszakapta a Rumbachot. Azonban ezt a hosszú időn át fennálló cserelehetőséget csak akkor fogadták el, amikor az EMIH vételi ajánlatot tett az épületre. 2004-ben összesen 400 millió forintot kínáltak fel az épületért, azonban a Mazsihisz mindent elkövetett azért, hogy a Rumbach zsinagóga vallási funkcióját az EMIH ne állíthassa vissza.
Sajnos az elmúlt majdnem két évtized bebizonyította, hogy a Mazsihisz vezetését nem éppen az motiválta, hogy a zsinagóga szakrális jellegét minél előbb ők állíthassák vissza… Végül hosszadalmas tervezés után 3,2 milliárdos állami támogatásból 2020-ra megújult az egész épületkomplexum. A távvezérléssel aknába süllyeszthető tóraolvasó-emelvény szinte páratlan megoldás, mely lehetővé teszi a zsinagóga szakrális használata mellett, hogy koncerteket vagy más kulturális jellegű programokat is tartsanak itt.
A zsinagóga hasznosításáról néhány bonmot-tól eltekintve nem ismerünk kialakult koncepciót, bár számos riport és írás készült az épülettel kapcsolatban, valahogy az öröm mellett hiányérzet marad az emberben. Az ünnepélyes avatás végül június 10-én volt, melyről valamilyen furcsa okból kifolyólag a széles közönség alig egy nappal korábban értesülhetett, ekkor derült ki, hogy a zsinagóga „vallási vezetője” Deutsch Péter, a Bethlen téri zsinagóga rabbija lett, aki az újraavatáson levezette az első mincha-imát is, melyet azóta már több közösségi Istentisztelet is követett, azonban erről mindenki számára elérhető információval egyelőre nem rendelkezünk.
Adja az Örökkévaló, hogy az egykori Rumbach közösség emlékéhez méltó módon használják ki az eredeti pompájában helyreállított zsinagógai teret!
A cikk az Egység 146. számában jelent meg.
1 Haraszti György, „A Rumbach utcai zsinagóga és hívei”, in: Müller, Ines, A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993. 113–114. A továbbiakban: Haraszti, 1993.; 2 „Gottschall Jakab”, Uj Élet, 1965. 21. évf. 2. szám, 4.; 3 Guttmann Béla, „Bachmann Jakab”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 19. szám, 9–10.; 4 Mardochai Hajehudi, „Hirek – Egyszerüen csoda!”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 34. szám, 10.; 5 „Hirek – »Egyszerüen csoda«”, Egyenlőség, 1905. 24. évf. 51. szám, 13–14.; 6 „Hirek – A kántorkérdés”, Egyenlőség, 1906. 25. évf. 3. szám, 11.; 7 „Hirek – A Rombach-utcai főkántor”, Egyenlőség, 1906, 25. évf. 5. szám, 11–12.; 8 „Napi hirek – Tkats Izráel főkántor magyar állampolgár”, Pesti Hirlap, 1909. 31. évf. 7. szám, 12.; 9 „Napi hirek – Takács Izrael főkántor és a háború”, Pesti Hirlap, 1916. 38. évf. 191. szám, 11.; 10 „Fodor hangversenyiroda – Tkáts Izráel főkántor…”, Budapesti Hirlap, 1926. 46. évf. 13. szám, 17.; 11 „Az ünnepek alatt”, Egyenlőség, 1927. 46. évf. 41–42. szám, 4.; 12 László Zsigmond, „Abrahamsohn Manó emlékezete”, Új Élet, 1971. 26. évf. 2. szám, 5.; 13 „Felavatták a »Lederer Sándor Beth Hamidrás–t«”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 48. szám, 11.; 14 Gimel, „Egy neológ »bész-hamidros«”, Zsidó Ujság, 1925. 1. évf. 8. szám, 11.; 15 Palásti László, „Hogyan küldött a halálba a KEOKH 30000 magyar zsidót”, Új Élet, 1976. 31. évf. 5. szám, 5.; 16 Haraszti, 1993: 114.; 17 „Hírek – Halálozás”, Uj Élet, 1961. 17. évf. 6. szám, 6.; 18 Siklós Dezső, „Emlékezés dr. Fischer Benjámin főrabbira”, Új Élet, 1979. 34. évf. 5. szám, 2.; 19 „In memoriam »Rumbach«”, Új Élet, 1993. 48. évf. 17. szám, 3.; 20 Az utolsó ilyen: „A zsinagóga naptára – Imaidők”, Új Élet, 1986. 41. évf. 6. szám, 4.; 21 „A zsinagóga naptára”, Új Élet, 1986. 41. évf. 8. szám, 4.; 22 „Talmud Tóra központ avatása”, Új Élet, 1987. 42. évf. 3. szám, 3.; 23 „A Budapesti Izraelita Hitközség közgyűlése”, Új Élet, 1988. 43. évf. 23. szám, 2.
Megjelent: Egység Magazin 32. évfolyam 146. szám – 2021. szeptember 1.