Lubavicsi rebbékről a 20. századi magyar zsidó sajtóban, 1. rész

 

Sokan azt gondolják, hogy a Chábád-lubavicsi haszid gondolatok és a lubavicsi rebbéket övező tisztelet csak 1989-től van jelen hazánkban. Viszont ez az gondolat merőben téves, ugyanis a magyar zsidó olvasóközönség már a 20. század első felétől kezdve időről időre értesült a lubavicsi rebbék mindennapjairól, gondolatairól, ezek pedig a gondolkodó, kritikus olvasóra hatást gyakoroltak. Kétrészes cikkünkben a magyar zsidó sajtóban megjelent lubavicsi hírekkel és cikkekkel jelentkezünk, melyeket Judapest lakói olvastak. 

 

Az ötödik lubavicsi rebbe az Egyenlőség hasábján

Az első lubavicsi hír, melyről cikket találtam az Egyenlőség hetilapban, az az ötödik lubavicsi rebbe, Sálom Dovber Schneersohn (1860–1920 / 5680. niszán 2.) haláláról ad számot. A rövid hír csodarabbinak titulálja Ráv Sálom Dovbert és azt írják, hogy félmillió (!) követője volt, to­váb­bá, hogy a 37 éves működése alatt több mint százezer növendéke.1

 

A Chábád filozófiáról az Egyenlőségben

„A haszidizmus többféle árnyalata között rendkívül kimagasló, te­kintélyes pozíciót foglal el az úgy­nevezett »Chábád«-csoport. A chá­bád szó rövidítés, mégpedig a Choch­má, Biná, Dáát (bölcsesség, ér­telem, tudás) szavak kezdőbetűi­ből teremtett szó” – kezdi a Chábád mozgalomról szóló cikkét az Egyenlőség újságírója, aki liadi Snéor Zálmán rabbiról (1745–1812 / 5573. tévét 24.), az irányzat alapítójáról ír.

A cikk idéz egy régi történetet, melyet a szájhagyomány őrzött meg Ráv Snéor Zálmánról. A legenda szerint, amikor a rabbi Szentpétervárott volt bebörtönözve, akkor egy nap felnyílt cellájának ajtaja és két halott lépett be rajta. Néhai mestere, a mezericsi rebbe, Dov Beer (1700?–1772 / 5533. kiszlév 19.) egy aggastyán társaságában, akit úgy mutatott be a rabnak, mint a Báál Sém Tov (1698–1760 / 5520. sziván 22.) rabbit, a haszidizmus alapítóját. Báál Sém Tov kérte Ráv Snéor Zálmánt, hogy adja elő neki tanítását, mire távozóban csak annyit mondott neki: „Így taníts ezután is fiam!”

A cikk írója valószínűleg azért helyezi magasabb szintre a Ráv Snéor Zálmán által alapított haszid irányzatot, mert míg más mozgalmak rebbéi „beérték” azzal, hogy a nagy Báál Sém Tov szavait idézzék és magyarázzák, addig Snéor rabbi megírta az 1797-ben napvilágot látott Tánját, mely aztán a haszidizmus egyik alapkönyve lett. Így hozzá nem is kizárólag a csodatételekért fordultak, hanem főképp tanításért és nevelési útmutatásért.2

 

Kérdéses legenda

1925-ben egy hosszabb hangvételű legendát találunk a „lubavicsi rabbiról”, viszont a történetből nem derül ki, hogy melyik rebbéről szólhat; Oberlander Báruch rabbi, a Chábád-lubavicsi mozgalom magyarországi vezetője szerint egyik rebbére sem illik a történet.

Találgatásokba nem is bocsátkoznék, viszont, mivel a történet írója annyira érzékletesen festette le egy Lubavicsban eltöltött közös szombati imát, azt mindenképp érdemes közölni:

„[…] De az idők megnehezültek: Oroszországban a rettenetes cári hatalom uralkodott. Napról napra újabb üldözésekről hallottak. És vajon kihez fordulhattak volna ilyen keserves, nehéz időben? Természetesen a Rabbihoz, aki Istennek követe. És így történt, hogy a világ minden tájáról Lubavicsba özönlöttek a Rabbi hívei. Egy ízben, »sabbosz tesuva« [Sábát suvá, a megtérés szombatja Jom kipur előtt – szerz.] alkalmával, úgy mondják, harmincezernél is nagyobb volt a látogatók száma. A nagy imaház és a körülötte elterülő kertek sem voltak elégségesek, hogy befogadják az imádkozókat. Nem lehetett másként: a szomszédos országutakon is ezrével álltak az emberek, akik imalepelbe burkolódzva imádkoztak.

Ha a városka tornyából végigtekintettek az ezernyi fejű gyüle­ke­zeten, melynek tagjai sárgás ken­dők­kel lefedve, az előimádkozó fáj­dalmas dallamára, fejeiket ingatták, úgy tűnt, mintha egy búzaföld arany­ló napsugárban, a langyos szellő nyomán hullámzani kezd. A lakosok csodálkoztak rajta, hogy olyan kis városkában, mint Lubavics, miként fér el a sok ezer ember. A jámborok azonban erre is tudtak felelni: Jeruzsálemben is, ünnepnapokon, több zarándok talált helyet, mint a város közönséges évszakokban be tudott fogadni. Ilyen szent helyekben titkos erő él, mely kitágítja őket, ha több zarándok számára kell helyet adniuk.”3

 

A hatodik lubavicsi rebbe megmenekülése

Joszéf Jichák Schneersohn (1880–1950 / 5710. svát 10.), miután kiszabadult szovjet fogságából, melybe azért esett, mert jesiva-fenntartásra gyűjtött, el kellett hagynia az országot, és Rigában telepedett le. Ott adott interjút az oroszországi zsidók helyzetéről, melyet az orthodox zsidók hetilapja, a Zsidó Ujság is közölt: a zsidókat akkoriban tömegesen telepítették kolóniákba, ahol főképp mezőgazdasággal foglalkozhattak – ezzel kapcsolatban Ráv Joszéf Jicháknak az volt a félelme, hogy egy esetleges újabb rendszerváltáskor a zsidóktól vennék el először a földeket, ezzel földönfutóvá téve őket, így helyesebbnek tartotta volna az iparművesség támogatását, ugyanakkor a csoportos letelepítésben a pozitívumot is meglátta, miszerint a tömegekben előbb felébred a vágy a vallásos élet iránt.4

Ráv Joszéf „szabadon” távozhatott ugyan, de személyes holmijának nagy részét elkobozták tőle, mint például az antik hanukai menóráját, mely a feljegyzés szerint a Hánérot hálálu dallamára szólalt meg, ha talapzatán megnyomtak egy pontot.5

Természetesen értékeink, tárgyaink eltulajdonítása szomorú dolog, de életünk nagyobb érték, nem gondolták ezt másképpen a rebbe hívei sem, amikor kiszabadulásának első évfordulóján ezrek keresték fel száműzetésének rigai otthonában a mesterüket, hogy néhány tanítással örvendeztethessék meg a lelküket.6

 

Kapcsolatfelvétel Amerikával

A Chábád mozgalom megalapítójának halála óta rengeteg litván zsidó vándorolt ki az Egyesült Államokba, akik nem felejtették el az Álter Rebbe alapelveit, így, ha távolról is, de követték az irányzat szellemi vetőinek munkásságát, így például Ráv Joszéf Jichák Tóratanulásért vívott harcát is az orosz hatóságokkal szemben.

A lubavicsi rebbe és amerikai hívei levelezésbe kezdtek, melyekben különböző témákat érintve kérték a rabbi véleményét. Ráv Joszéf Jichák a mindennapi zsidó élet egyik esszenciájának tartotta, hogy a szentéletű őseink hagyományaihoz ragaszkodjunk, és azokat ne csak megőrizzük, de tovább is adjuk a következő nemzedékeknek.7

 

1 „Hirek – A lubavicsi csodarabbi halála”, Egyenlőség (1920), 39. évf. 34. szám, 11. o.; 2 „Chabad”, Egyenlőség (1925), 44. évf. 11. szám, 8. o.; 3 „Legenda a lubavicsi Rabbiról”, Egyenlőség (1925), 44. évf. 47. szám, 9. o.; 4 „A lubavicsi rebbe az orosz viszonyokról”, Zsidó Ujság (1927), 3. évf. 48-49. szám, 7. o.; 5 „Hirek – A lubawitschi rabbi antik menórája”, Zsidó Ujság (1928), 4. évf. 19. szám, 11. o.; 6 „Hirek – A lubawitschi rebbe ünneplése”, Zsidó Ujság (1928), 4. évf. 27. szám, 12. o.; 7 „A lubawitsi Rebbe levelezéséből”, Zsidó Ujság (1928), 4. évf. 18. szám, 7. o.