„Izrael minden fiaira pedig a kutya sem ölti ki nyelvét, sem emberre, sem baromra, hogy megtudjátok, hogy különbséget tesz az Örökkévaló Egyiptom és Izrael között.” (2Mózes 11:7)
Kutya – כלב – kelev
A világban mindennek megvan a maga helye, és ideális esetben semmi nem megy kárba. A következők olvashatók Mózes második könyvében: „Szent emberek legyetek nekem; a mezőn széttépettnek húsát ne egyétek, a kutyának vessétek azt.” (2Mózes 22:30.)
Miért pont a kutyának?
Héberül e négylábút úgy hívják: kelev, amit úgy is mondhatunk: ke-lev, vagyis „olyan, mint a szív, a szívhez közeli”. Ez utal arra, hogy a kutyák hűségesek a gazdájukhoz.
Továbbá az Egyiptomból való kivonulás éjszakáját is bemutató, nem sokkal az előző idézet előtt olvasható tórai részben, a Bo hetiszakaszban van a fenti nyitó idézet, mely szerint „a kutya sem ölti ki nyelvét”.
Azt mondja a midrás, a bibliai eseményeket kiegészítő történetek gyűjteménye, hogy ez a két idézet arra tanít minket, hogy az Örökkévaló soha nem foszt meg egyetlen teremtményt sem a jutalomtól. Mivel a kutyák csendben voltak a kivonulás során, és nem ugattak a zsidókra (vagyis nem árulták el őket), Isten megjutalmazta őket a széttépett állat parancsolata által, és azok húsát az ember hűséges barátjának adta. További magyarázatokat ezzel kapcsolatban itt találnak olvasóink.
A zsidó hagyomány a pletykálkodást, héberül „láson hárá”-t (szó szerint „rossz nyelv”) a kutyaugatáshoz hasonlítja. Bölcseink azt mondják, hogy az, aki hamis hírt ad tovább, bemocskolja a beszéd Istentől kapott adományát, ezért az idegesítő, folyton ugató kutyák közé tartozik.
A kutyáktól tanulhatjuk azt is, hogy képesnek kell lennünk uralkodni a vágyaink, az ösztöneink felett. Isten azt mondta a kutyáknak: „ugathattok, ha akartok, de a zsidók érdekében jobb lenne, ha csöndben maradnátok”. A kutyák, természetüknek ellentmondva, saját ösztöneiket legyőzve hallgattak, képesek voltak túllépni a természetük adta kereteken, és legyőzni a jécer hárát, a mindenkiben ott munkáló rossz ösztönt.
Bár a vallásos zsidók hagyományosan nem tartottak kutyát, napjainkban egyre több ortodox zsidó otthonnak lesz lakója egy négylábú kedvenc is. A tradicionális vallásos irodalomban a kutyák – annak ellenére, hogy a fenti epizódban éppen pozitív színben tűnnek fel –, gyakran negatív szereplők. Jiddisül a „hunt” – kutya sértő kifejezés, és a zsidó folklór úgy tartja, hogy a dibukok, gonosz lelkek kutya formájában is megjelenhetnek.
Ahogy a világon mindennek, az állattartásnak is megvan a szövevényes háláchikus (vallási törvénykezési) szabályozása, ami adott esetben külön terhet ró a gazdákra.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a Tóra engedélyezi a kutyák tartását, amennyiben az állatok nem jelentenek veszélyt emberekre, későbbi magyarázatok hozzáteszik, hogy láncon kell tartani a félelmetes kutyákat. Emellett mindig és minden körülmények között szem előtt kell tartani a kutyákkal, akárcsak a többi állattal kapcsolatban, hogy a Tóra tiltja, hogy fájdalmat okozzunk az állatoknak.
Napjainkban a kutyákkal kapcsolatban gyakran felmerül az ivartalanítás kérdése. Ez egy igen összetett téma, mellyel kapcsolatban érdemes kikérni egy hozzáértő rabbi véleményét. Nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy a hímek ivartalanítása teljes mértékben tiltott, míg a szukáké bizonyos körülmények között megengedett. Ha azonban valaki már ivartalanított állatott szeretne befogadni, annak semmiféle akadálya nincsen.
További kérdés, hogy szombaton mihez kezd az ember a házi kedvencével. A Tóra szerint az állatokra ugyanúgy vonatkozik a szombati pihenés parancsa, mint az emberekre. Az ökrökkel nem szántanak, a lovakat nem nyergelik fel szombaton. Ha például egy kutyát betanítanának arra, hogy hogyan tudja felkapcsolni egy jelre a villanyt, ugyanúgy nem végeztethetnénk el vele a szombati törvények szempontjából tiltott munkának számító kattintást, mint ahogy embereket sem kérhetünk meg erre. Bár a legtöbb vélemény szerint a házi kedvencek szombaton mukce, nem érinthető kategóriába tartoznak, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne őket ellátni vagy játszani velük.
A kutyasétáltatás problémákba ütközhet szombaton olyan helyeken, ahol nincsen éruv, vagyis nem veszi körül olyan, rendszeresen rendben tartott és a zsidó jognak megfelelő kerítés a területet, mely lehetővé teszi a tárgyak közterületen való szállítását.
Izraelben gyakorlatilag minden zsidó települést körbevesz éruv, ahogy sok, vallásos zsidók által lakott városnegyedet is Nyugat-Európa és Észak-Amerikai egyes városaiban, Magyarországon azonban sehol sincs éruv.
Annak ellenére, hogy az állatokra nem vonatkoznak a kóserság törvényei, a vallásos zsidó gazdáknak mégis be kell tartaniuk állataikkal kapcsolatban két kósersági törvényt. Mivel a törvények tiltják, hogy hús és tej keverékéből bármilyen hasznot húzzunk,
nem szabad olyan kutyaeledelt vásárolni, melyben tej- és hússzármazék is van, amennyiben ez utóbbi kóser állatból ered.
A másik kósersági szabály pészáhra vonatkozik, amikor is nem lehet a tulajdonunkban semmi, ami kovászos. Ilyenkor jelennek meg Izraelben azok a kutyatápok, melyeken a következő, kissé furcsának ható felirat áll: „pészáhra kóser, nem kóser”. Vagyis nincs benne semmiféle, pészáhkor tiltott összetevő, egyebeket (például hússzármazékokat) tekintve pedig természetesen nem kóser. Mi több, a zsidó jog úgy határozza meg azt, hogy vonatkozik-e egy-egy, kovászost is tartalmazó termékre, vagy anyagra a pészáhi tilalom, hogy „kutyának alkalmas-e fogyasztásra”. Amennyiben igen, úgy az adott termék tiltott. Ha azonban még a kutya sem hajlandó megenni, akkor nem, mert nem tekinthetjük élelmiszernek. (A témával kapcsolatos cikkünket itt találják.)
Végezetül egy különleges, és jellegzetesen németországi (askenázi) illusztráció-típusról szólunk, melyben kutyák is gyakran feltűnnek. Az e körökből származó pészáhi hágádák sokszor használt ábrázolása a jákneház. Amikor a széder szombat estére esik, akkor a kidus szövege eltér a megszokottól.
A betoldások sorrendjét a héber nyelvben szokásos, akrosztikonos betűszó segítségével jegyezték meg. Ez a szó, a jájin-kidus-nér-hávdálá-zmán szavakból képzett jákneház kifejezés – a német nyelvhez szokott fül számára “jagd den Has”, vagyis “vadászd a nyulat” mondatnak hallatszott.
Ezért találhatjuk meg számos, középkori németországi hágádában a nyúlvadászat ábrázolását kürtöt fújó vadászokkal és kutyákkal kiegészítve (miközben zsidók számára sem a nyúlhús, sem a sportvadászat nem megengedett). Példa erre a délnémet területről származó, ún. Cincinnatti hágádá, melyet 1490 körül illusztrált Meir Jáfe. E témáról itt írtunk részletesen.