A kincset érő áru, amit senki nem keres

A bölcs és istenfélő Onkelosz nem volt más, mint a nagy hatalmú Hadrianus római császár unokaöccse. A fiatal Onkelosz művelt ember volt. Szíve aranyból volt, tetteit igazságosság vezérelte. Utazásai és tanulmányai során rájött, hogy a bálványimádás hazugság, és csak a zsidók Istene igazi. Így aztán csöndben, nehogy császári rokonai bármit is megsejtsenek, elkezdte az egyetlen Istent szolgálni, és várta az alkalmat, hogy zsidóvá válhasson.

Egy napon meglátogatta nagybátyját, a császárt, és így szólt hozzá: „Régóta tanulmányozom a könyveket, mindent megtanultam belőlük, amit csak lehetett. Szeretnék most már valami üzletbe fogni, tisztelt nagybátyám, mit javasolsz, mibe fektessem a pénzemet?” Hadrianus kissé meglepődött, ám azután így válaszolt: „Azt javaslom, hogy vásárolj olcsó és könnyen megszerezhető anyagot, amit senki sem keres. Ha ezután elmagyarázod az embereknek, milyen értékes is az árud valójában, mind hozzád özönlenek majd és szép hasznod lehet.” Hadrianus ráadásul pénzt is adott a tanács mellé unokaöccsének.

Onkelosz Rómából egyenesen Jeruzsálembe ment, és zsidóvá lett. Korának nagyszerű rabbijai lettek a mesterei. Egész nap és egész éjjel Tórát tanult, társai már aggódtak az egészségéért, hiszen se nem evett, se nem aludt, csak tanult-tanult, amíg hatalmas tudásra tett szert.

Hadrianus természetesen hamarosan megtudta, hogy unokaöccse miféle kincset talált magának. Magánkívül volt dühében, és megparancsolta a katonáinak, hogy láncra fűzve szállítsák Onkeloszt Rómába. Amikor a katonák megérkeztek, Onkelosz mosolyogva fogadta őket. Mesélt nekik a zsidóság szépségéről. Szavai olyan hatással voltak a katonákra, hogy sokan közülük földre vetették magukat és arra kérték, segítsen nekik is zsidóvá válni.

Amikor a császár látta, hogy katonái nem térnek vissza, bátor harcosokat küldött Onkeloszhoz. A lelkükre kötötte, hogy nem beszélgethetnek vele, egyszerűen hurcolják őt Rómába. A harcosokat Onkelosz kedvesen fogadta, sőt még azt is elmondta, tudja, hogy nem beszélhetnek vele. „Egy kérdést azonban felteszek nektek” – mondta – „Tudjátok, hogy megy ez az udvarban: a katona világít a tisztnek, a tiszt a parancsnoknak, a parancsnok a generálisnak, a generális pedig magának a cézárnak. De kinek világít az uralkodó?” – A katonák így feleltek: „Az uralkodónak senkit nem kell szolgálnia. Ő a legnagyobb úr”. Onkelosz azonban azt mondta: „Izrael Istene, aki az eget és a földet teremtette, mindenek fölött uralkodik. Akármilyen hatalmas azonban, a zsidóknak mégis negyven éven át világított tűzoszloppal a pusztában”. A hős katonák rögtön felhagytak küldetésük teljesítésével, és Onkelosz tanítványai lettek.

Hadrianus most a legtöbbet tapasztalt tisztjeit küldte, hogy egyetlen szó nélkül szállítsák elébe az unokaöccsét bilincsben. A katonák meg is érkeztek Onkeloszhoz, ám ahogy kivezették az ajtón, egy pillanatra megtorpant és örömtől ragyogó arccal megcsókolta a mezuzát. A küldöttek, bár parancsuk volt arra, hogy egy szót se váltsanak Onkelosszal, önkéntelenül kérdezték: „Mi ez és miért örülsz úgy neki, amikor az életed forog kockán?”

Onkelosz készségesen válaszolt: „A bolondokon nevetek. A király a palotájában ül és őrök hada óvja. A zsidók egyetlen Királya, a világ Ura azonban hagyja, hogy szolgái nyugodtan üljenek otthonaikban, míg ő vigyáz rájuk. Erre emlékeztet minket a mezuza az ajtófélfán.” A császár küldötteit lenyűgözték a hallottak, és ők is Onkelosz hűséges követői lettek.

Végül Hadrianus megígérte unokaöccsének, hogy ha önként megy a palotába, nem esik bántódása. Onkelosz eleget tett nagybátyja kérésének. A császár érdeklődött, hogy miért választotta ennek a kicsi és elnyomott népnek a vallását. „Semmi mást nem tettem, dicsőséges nagybátyám, mint követtem a tanácsodat: kerestem valamit, ami nem vonz másokat. Meg is találtam, és ezért csatlakoztam Izrael fiaihoz. A zsidó nép egyszer még hatalmas lesz és erős, a Tórát pedig az egész földön mindenki elismeri majd.”

Az uralkodó elfogadta unokaöccse döntését. Így óvta meg végül a mezuza Onkelosz életét.